Negyedik fejezet

Kóstoló a nagybetűs életből.
A századik e-mailt meg sms-t törlöm anélkül, hogy egy percet is vesztegetnék rájuk, mert most nem érdekel. A szőnyeg, ami idáig volt a padlón, a másik szobába került, feltekerve. Most itt ülök több évtized hordaléka között a gyönyörűséges torontálin, aminek rozsdabarna-kék-sárga mintája van. Amikor ráhajtom a fejem a kékre, szinte hallom a tenger mormolását. Hogy tudtam ennyi éven keresztül úgy élni, hogy nem volt velem a szőnyeg?  Anyám vette a pénzből, amit a kitüntetéssel kapott, kész haszon, morogtam, de nem mertem ránézni.  A városért díjból – mondta apám, és könnyes lett a szeme. Ő volt mindig kettőjük közül, aki meghatódott, aki szívből tudott nevetni és sírni. Egy olimpiai arany is megríkatta, én meg csodálkozva figyeltem, hogy erős férfi létére így kimutatja, hogy mit érez. Anyámat nem láttam sírni, tán, ha kétszer egész életemben, akkor is inkább a tehetetlenség könnyei voltak. Én meg nem sírok. Egy okos pszichomókus azt nyilatkozta – különben neki is én adtam el az ötödik emeleti legénylakását, annyi üres üveg volt, hogy a pakolóknak borravalót se kellett adni, jól fizetett az üvegvisszaváltó –, hogy a nők tovább élnek, mert többet itatják az egereket, persze nem így mondta, hanem piszkosul tudományosan. Na, még az hiányozna, hogy valaki valaha is bőgni lásson. A gyengeség jele, és engem ne lásson annak senki!

– Inkább irigyeljenek, mint sajnáljanak! – ezt mondogatta nagyanyám is, akinek az életében aztán nem volt egyetlen esemény se, amit egy kicsit is irigyelni lehetett volna, úgyhogy sose értettem, mire gondol. Nagy sokára jöttem csak rá, hogy ezt adta nekem, útravalóul. Nagyapám szerint egy férfi kétszer ejt könnyet életében, amikor megszületik a fia, meg amikor meghal az anyja. Most gondolkodtam el rajta, hogy mi mindent mond el rólunk, hogyan viszonyulunk a könnyekhez. Szorítom a szőnyeg vajszínű rojtjait, csavargatom, és szent esküvéssel újra és újra megfogadom, bármit is találok a fiókokból kiszedett papírok, képek, tárgyak között, nem fog meghatni.

Az ügynökség se érdekel. Most magammal foglalkozom, és hidegen hagy, hogy a potrohos ügyvéd úrnak eladó a horvát villája, mert valami egzotikusabb helyen kéne neki keresni egyet, ahova nyugodtan elvonulhat a vén bakkecske valami fiatal tyúkkal hetyegni. Kész állatkert! – ez volt Bödön egyik kedvenc mondása, és mit mondjak, ebben igazat tudtam neki adni. Amúgy visszagondolva, érdekes fazon volt, amellett, hogy egy gusztustalan féreg. Végtére is  a féreg is állat, hát ő az volt. Amennyit smúzolt a vevőknek, ahogy prostituálta magát, illegett, nyalizott, úgy nyitogatta az ajtókat, mint egy lakáj a királyi udvarban. A vevők meg tényleg úgy érezték, hogy ez a ház az ő álmuk beteljesülése, miközben egy frászt volt az. Csak elkábultak a szövegemtől – dicsekedett Bödön, és én csak néhány hónap után mertem azt mondani, hogy inkább a szájszagától. Óriási botránykeveredett, na, ehhez értettem, zsigerből, hogyan lehet igazán nagy botrányt kavarni. Az én trükköm az volt, később a védjegyem, hogy úgy tettem, mint akit egyáltalán nem érdekel, megveszik-e azt a nyomorult pecót vagy hagyják a francba. Amikor azt mondták a potenciális vevők, hogy majd megbeszélik, meg még körül néznek, meg zavarodottan csuszatoltak a lábukkal a frissen felöntött parkettán, én hanyagul megvontam a vállam. Erről sose tudtam leszokni, a vállrángatásról. Tökélyre vittem, bele tudtam sűríteni a lenézést, a hagyjatok békén életérzést, meg a na bumm, és akkor mi van, ha nem veszitek meg. Mint akit tökéletesen hidegen hagy. Persze csöppet se így volt, mert jutalékos rendszerben dolgoztunk, ha nem adtam el semmit, nem is kerestem. Ez tiszta sor volt. Spórolt pénzem meg sose. Szóval, amikor a vevők sokallták az árat, vagy mégse olyat gondoltak, amit mutattam, visszakértem a névjegyem. Úgy néztek rám, mint akinek hirtelen két feje nőtt volna, mert nem értették.

Az volt a természetes, hogy egy ingatlanos nyomulós, tukmálja rájuk az árut, ami lehet egy emeletes villa gazdagék szomszédságában, vagy valami kis lyuk, szoba-konyha a negyediken, körfolyosó és örökös káposztaszag. Én meg nem. Ott álltam a tisztára sikált lakás közepén, farmer volt rajtam, meg rövid csizma, panyókára vetve a bőrdzsekim, és nyújtottam a kezem, hogy pottyantsák csak bele a névjegyem. A vevőjelöltek megzavarodva néztek egymásra, hogy mi van? Amikor nagy flegmán még hozzá is tettem, hogy nekem nem fontos, hogy pont ők lakjanak itt, majd jön a következő család, azokhoz tényleg jobban klappol, mert amikor érdeklődtek, a nőn volt egy olyan édi kis párizsi ruci, hogy hű! Ezzel aztán el is ültettem bennük a kétely magvát, a feleség szeme elsötétedett a haragtól, mint a macskának, aki nem kapta meg a májat a levesből. Topogni kezdtem, hogy húzzunk, rengeteg még a meló, és akkor általában a férj megszólalt, hogy megnézné a garázst.

– Semmi akadálya – mondtam enyhültebb hangon, és ott hagytam anyukát a szoba közepén, aszalódjon még egy kicsit.

Ilyenkor néha mintha láttam volna Bödön árnyát, akit szép lassan letaszítottam a trónjáról, és hiába bizonygatta a vezérkarnak, hogy mindent tőle tanultam, már nem számított. Lehet, hogy tényleg tanított valamit, de annak semmi köze nem volt az ingatlanokhoz. Akkor még saját kárán okult az ember, meg hajtani kellett, önszorgalomból, ha jutni akart ötről a hatra. Nem volt tutujgatás, hogy na, majd legközelebb sikerül, meg nem probléma, kedves, itt ülsz a tűz mellett, közel a húsos fazékhoz, most ugyan elcsesztél pár millát, de semmi baj, majd valahonnan pótoljuk.  Már hogy a jó francba ne lett volna baj! Egy-két ilyen elnézés, és már véged is volt, a hír meg gyorsan körbe futott a szakmában, és minden ajtó becsukódott előtted, úgyhogy igyekezni kellett. Néha csak úgy jártam a várost, látszólag céltalanul, néztem a régi házakat, a nagypolgári díszítetteket, meg a félig bedőlt falú emeleteseket. Leküzdve tériszonyomat felkapaszkodtam remegő térdekkel az állványokra, bokáig cuppogtam a beszivárgó mocskos vízben az alagsorokban, megmásztam a lépcsőket, hogy a padlás gerendáit megmérhessem. Könyvtárakban és levéltárakban ücsörögtem, régi tervrajzokat nézegetve. Számított, hogy mikor és ki tervezte az épületet, merre néznek az ablakok, milyen a környék, a szomszédokról nem is beszélve. Persze megszereztem az érettségit, nem volt egy nagy szám, szerencsére idegen helyen kellett vizsgáznom, a kutya se ismert. Nem súgtak össze a hátam mögött, hogy ki az apám-anyám, meg hogy nekem könnyű. Sose volt az, de ez végképp nem tartozott a csámcsogó tömegre. Itt van a bizonyítvány a dobozban, egész jó. Persze kiállításra azért nem küldeném. Alatta meg még egy csomó igazolás, különböző tanfolyásokról, precíz időrendben. Mert beiratkoztam én mindenhova, hátha rájövök, mit tartogat számomra a nagybetűs élet. Hátha kiderül egyszer, mint a megvilágosodás, hogy a nagy szám meg a hányaveti modortalanságom mögött érző lélek lapul, ugrásra készen. Megtalálom az utat, ahol siker, pénz, karrier meg egy csomó ilyen marhaság vár rám, ami cseppet se izgatott, de illett volna, hát nesze neked alapon megpróbáltam. Van papírom róla, hogy belföldi utaskísérő vagyok, többek között. Emlékszem, az első csoport csupa nagyanyám korabeli asszonyból állt, azokkal meg rögtön kijöttem, úgy hallgatták a magyarázatomat, mint a kispapot barkaszenteléskor. Volt egy szigorú tekintetű, karót nyelt asszonyság, egyenes derékkal ült az ablak melletti ülésen, de nem nézett ki, s le nem szállt volna az ócska, nyekergő buszról pihenőkor, pedig olyan dög meleg volt fenn, hogy a bugyim korcában megállt az izzadság. Akkoriban legfeljebb filmeken láttunk légkondis járművet.  A jókedvű asszonycsapat összevihogott, hogy Terézke tán attól fél, fizetni kell a pisilésért, mert sziszkeri ám a lelkem. Nem értettem a szót, hát csak bizonytalanul bólintottam, aztán elmagyarázták, hogy nagyon spórolós, csoda, hogy erre az egynapos kirándulásra befizetett. Végre megérkezve a célhoz, lelkesen elmondtam az előző este bemagolt adatokat a székesegyházról, meg még egy-két érdekes történetet.

Terézke állt, szürke kardigánját összehúzta, majd fekete lakktáskáját felháborodottan rázni kezdte az orrom előtt, hogy én ne végezzek itt klerikális nevelést, úgyis elég nehéz volt kimenteni az embereket a vallás ópiumából. Én meg csak lestem, mint a kürti vasutas, amikor megállt a bécsi expressz, és letódult az úri nép, mert azt hitték, ez már a főváros. Mi baja van? Ez az egyik legszebb épület, alig tudtam időpontot szerezni, hogy megnézhessük belül is, mi köze van ennek a valláshoz, ami úgyis magánügy. Épp el akartam mondani, mikor egy magas elegáns férfi lépett hozott hozzánk, a hónaljtok csak kicsit villant ki jól szabott zakója alól. Udvariasan közölte, hogy egy órát még várnunk kell, mert pártunk és kormányunk vezérei tekintik meg eme építészeti gyöngyszemet, addig talán vásárolgassunk képeslapot meg ajándéktárgyakat, s úgy mosolygott, mint a nap. Terézke arcát sose felejtem el, lassan bíborszínt öltött, ujjai elfehéredtek, és alig tudtuk eltámogatni az egyik padig.

A kaján kisördög megszólalt bennem, és halkan a fülébe súgtam, hogy nesze neked vallás meg ópium. Nem jött be a templomba, tartotta magát, és hiába hívtam, az ebédet se kérte.

Összecsomagoltattam a rántott szeletet, és beledugtam a lakktáskába. Rám se nézett, ült mereven, a busz rázott, az asszonyok énekeltek tök hamisan, hogy hull a szilva a fáról, a buszsofőr nyakán kidagadt egy ér, de nem szólt. Én sem. Amikor elköszöntem tőlük, egy fából készített vitorlást nyomtak a kezembe köszönetképpen, semmi köze nem volt a kiránduláshoz, de ez volt a legolcsóbb a trafikban. Eltettem, itt lapul a dobozban. Pocsék. Aztán elég hamar elegem lett ebből az egész kísérgetésből, meg túlságosan fiatalon kezdtem, sokat kellett volna még tanulnom, hogy ezt a pályát válasszam, meg nyelveket tudni, ha előbbre akartam volna jutni, az meg nem ment. Bikkfanyelvű – ezt mondta az első próba órán az angolt okító tanárnő, és olyan szemrehányóan nézett, mintha direkt az ő bosszantására nem akartam volna pocsék orrhangon kiejteni azt, amit. Egy jó nyavalyát. Akartam én, de olyan affektáltan hangzott, hogy egy-két próba után feladtam. Amúgy se vagyok egy küzdő típus, ha nem megy, nem erőltetem.

A doboz még félig volt, és az iratok alatt köteg levél lapult, rózsaszín szalaggal átkötve. Nem volt ismerős, bár nekem címezték, feladó nem volt ráírva. Tanácstalanul nézegettem a borítékokat, megszámoltam, 17 volt. Felbontatlan. Rózsaszín szalag? Mindig utáltam a rózsaszínt.

Salánki Anikó

A Regénytár jubileumi novellapályázatának és honlapunk 2015-ös nívódíjának nyertese.

Vélemény, hozzászólás?

Your email address will not be published.

Previous Story

Harmadik fejezet

Next Story

Ötödik fejezet

Latest from Ez a ház eladó

Hatodik fejezet

Amikor a rémálmok valóra válnak, de muszáj őket előkaparni   Egyre nagyobb a káosz a szobában,

Ötödik fejezet

Zajlik az élet   Tartottam a kezemben a levélköteget, kibontottam a szalagot, szétterítettem a szőnyegen. Na,

Harmadik fejezet

Amiben megtalálom a titokdobozt, a gyermekkor egy darabját. Négy nap múlva megjött a szőnyeg, szépen feltekerve,

Második fejezet

Kezd körvonalazódni, hogy az életben sok minden nem tökéletes Aki  valaha is azzal dicsekedett, hogy bár

Első fejezet

Amelyből kiderül, hogyan is lettem ingatlanügynök. Eldöntöttem, hogy kidobom az ős öreg íróasztalt, de előtte több évtized