Ötödik fejezet

Zajlik az élet

 

Tartottam a kezemben a levélköteget, kibontottam a szalagot, szétterítettem a szőnyegen. Na, romantikus-nyálas filmekben ilyenkor a főhősnő könnyeivel küszködve magához ölelné a rózsaillatú leveleket, és elhaló hangon azt pihegné: – Ah, Richárdom, bocsáss meg! Vagy valami ilyen tömény marhaság. Nem az én műfajom. Mint ahogy a kíváncsiság se. Összekötöttem és visszatettem az íróasztal legfelső fiókjába. Majd egyszer felbontok közülük egyet-kettőt. Vagy nem. Tudom, mi van bennük. Számonkérés, vádaskodás, könyörgés, fenyegetőzés, érvelés, nem kívánt törlendő.

Mint ahogy az is, akitől kaptam, teljesen feleslegesen. Az első férjem írta különben, már csak azért, hogy nehogy valaki is azt higgye, el akarom titkolni.

Ahogy most az ablakhoz állok, látom a folyó kékjét, a hegy zöldjét, és bár beborult, mindjárt esni kezd, a nap sugarai mégis áttörnek a felhőkön. Ilyen idő volt akkor is, ilyen felemás, amikor megismertem dr. Ágostont. Ő volt a közjegyző abban a kerületben, ahova muszájból kellett elmennem, mert valamelyik telekügy minden volt, csak nem tiszta. Azt meg utáltam, a piszkos ügyeket. Mondtam már, hogy anyám a kettős könyvelők között világbajnok volt? Ő mondta, hogy nehogy elhiggyem, a görbe út valaha is kiegyenesedik. Sose hallgatta meg, hogy ki mit ajánlgat, ha esetleg kicsit kikozmetikázná a számokat. A számok nem hazudnak, csak a mögöttük álló ember – mondta, és lebiggyesztette a száját. Nem lehetett megvenni, megvesztegetni, hidegen hagyták a nagyfejűek zavaros magyarázatai. Úgyhogy természetes volt számomra, hogy nem hazudunk, ha igazat is lehet mondani. Persze tudtam én, hogy hova kellene mennem, és ha száz évig élnék se tudnám megmagyarázni, miért éppen a közjegyzőhöz nyitottam be, akinek kis bajuszkája volt, s nekem rögtön az jutott eszembe, hogy még sose csókolóztam olyannal, aki ilyen pamacsot hord a szája fölött. Meg ilyen kék szemeket se láttam életemben. Utána sokszor eszembe jutott, hogy mi lett volna, ha nem érdekelt volna az a nyamvadt telek, hogy tisztázzam a tulajdoni viszonyokat, amik majdnem az őskorig nyúltak vissza. Mi lett volna, ha jó irodába megyek be, ha nem éppen ő a jegyző, hanem valami katonás nagykontyú asszonyság. Mi lett volna, ha nem megyek el az első randira, ha nem csókolom meg a híd közepén, és persze a legfontosabb és legfeleslegesebb kérdés, hogy mi lett volna, ha nem mondok neki igent, amikor megkérte a kezem. Igen, olyan konvencionálisan, letérdelve, hátunk mögött fénylett a Szajna meg az Eiffel torony. Ezt persze viccnek szántam.

A valóságban jöttünk ki egy belvárosi, sznoboknak való moziból valami pocsék művészfilm után azzal a néhány emberrel, akik félidőben nem hagyták ott menekülésszerűen az egészet. Akkor rám nézett és így szólt: – Jó lenne, ha hozzám jönnél feleségül. – Jó – feleltem erre én, olyan nagyon nyugodtan, ami már-már inkább beletörődésnek tűnt. Közben néztem, hogy a neontól olyan lila a feje. Gondolom, az enyém is olyan volt, vagy sötétzöld, ha közben váltott a reklám.

Alig voltam 21 éves, ő meg 42. Az esküvőnkön rajtunk kívül két tanú volt, ő szerezte őket valahonnan, akik zavart harákolás után kezet nyújtottak és rögtön felszívódtak. Férjuram meg berohant az irodájába aláírni valamit. Néztem a folyosón jövő embereket, mindenki intézte a dolgát határozottan, vagy csak úgy tiblábolt tanácstalanul. Egy öreg parasztasszony karján fonott kosár, benne ült egy macska. Néztem, ahogy billeg és kétségbeesetten kapaszkodik, és már akkor tudtam, hogy ritka nagy marhaságot csináltam. Mondjuk, nem az elsőt, de ez akkor is durva volt. A hajamból kiesett a beletűzött fehér szegfű, ez volt az egyetlen menyasszonyos rajtam. Észre se vettem, amikor rátapostam.

Akkor kellett volna elrohannom, a tanácsháza – mert akkoriban még ez volt a titulus – folyosójáról, és nem megvárnom ifjú férjemet, aki persze csak férjnek volt ifjú, amúgy – ahogy mifelénk mondották volt – a legszebb férfikorban leledzett. Így is lehet fogalmazni, nagyon finoman. Persze nem mentem én sehova, akkor még nem, hanem beültünk szépen együtt egy taxiba, rágógumi szaga volt, meg folttisztítóé, a rádiója recsegett. Egy elegáns vendéglőben ettük meg az ünnepi ebédfélét, még az eszembe jutott, hogy azért a tanúkat illett volna meghívni, de nem kérdeztem rá a páromtól. Párom! Mintha egy galambról beszélnék. Sose jutott volna akkor eszembe, és később se, hogy így nevezzem. Most is csak úgy gúnyolódásképpen, ami nem szép tőlem. Még magamban is doktorágostonoztam, így egybemondva, ha valami miatt rá kellett gondolnom. Ezen a szép tavaszi napon, az esküvőm napján a fehér damaszttal terített asztalnál ülve csak néztem, ahogy rendelt, határozottan, kettőnknek. Ezen azért eltöprengtem, hogy honnan a jó francból tudja, hogy nekem éppen mire van gusztusom. Aztán kifigyeltem, hogy meredten nézi az étlap jobb oldalát, az árakat. Hát, ha már az esküvői kétszemélyes ebéden spórol, akkor sokra fogunk menni anyagilag. Bár ez idáig sose adta jelét ennek a fene nagy garasoskodásnak. Rá is kérdeztem, erre hideg pillantással rám meredt, és közölte, hogy most már egy család vagyunk, alapozni kell a jövőt, és vége van a pocséklásnak. Erre mondják, hogy se köpni, se nyelni nem tudtam. Ezt épp most kell elkezdeni? Amúgy a bor rossz volt és langyos, hiába szagoltatták meg vele a dugót, láttam, halvány fogalma sincs róla, mit kellene csinálni, nekem meg eszembe se jutott, hogy segítsek. Jártam pár hónapig egy borász sráccal, szóval volt fogalmam a dolgokról. De csak piszkáltam a sajtot, ami egyáltalán nem passzolt az italhoz, és figyeltem, ahogy mindentudóan próbál viselkedni. Nevetséges volt. Ez azért kijárt neki.

Három nap szabadságot vettünk ki, mindegy, valahol voltunk, állítólag az volt a nászút. Nem vagyok egy romantikus alkat, de ha az az volt, kár belőle akkora ügyet csinálni. Mire haza értünk, kész volt az új névjegyem: dr Ágostonné Égei Irén. Egyedül Bödön gutaütött-vörös arcáért érte meg az egész felhajtás, aki tartotta kövérkés kis kezében az elegánsan egyszerű papírt, és enyhén reszketni kezdett. Előbb a keze, aztán már a feje is. Majdnem megsajnáltam. Nem szólt egy szót se, megfordult és döngő léptekkel végig masírozott az emeleten. A takarítónő másnap hozta be alattomos sunnyogással és sakált megszégyenítő vigyorral darabokra szaggatott névjegyem, hogy Bödön szemetesében találta, és hogy ő csupa jóindulatból meg a többi ilyen álságos baromság. Talán abban reménykedett, hogy kiverem a balhét, esetleg még tettlegességig is fajulhat a dolog, délszaki temperamentumomat ismerve. Semmit nem csináltam, lebiggyesztettem a szám, nagyon nem érdekelt az egész. Néztem magam az ablak visszatükröződő üvegén, vagy tíz évet öregített rajtam, hogy lángvörösre festettem a hajam, házastársi kedvességből, mert annyiszor tett rá célzást a férjem, gondoltam, legyen. Az ő lakásában éltünk, én felmondtam az albérletet, nem esett nehezemre. Utáltam lakni bárhol is, csak ugye muszáj volt. Sose fűztek érzelmi szálak a lakásokhoz. Egyikhez se.  Ezért voltam én mindig a legjobb ingatlanos.

Aztán jöttek a hétköznapok, ez is olyan közhelyes. Persze hogy jöttek, mit képzeltem, megáll a világ, mert férjhez mentem? Aztán elég hamar kiderült, hogy az égadta világon nincs bennünk semmi közös. Mindenben ő döntött, én meg még az elején megpróbáltam egyetérteni vele, és meggyőzni magam, hogy a nagy élettapasztalata meg tudása biztos jó irányba terel engem is. Azért menekültem el a kisvárosból, mert nem tudtam és nem is akartam megfelelni semmilyen elvárásnak, és hoppá, belefutottam egy ősi csapdába. Valakinek a néje lettem, és úgy kezdtem viselkedni, mint egy engedelmes asszonyka, olyan tízpontos. Hát ha ez nem volt egy orbitális kitolás, akkor semmi. Feküdtem mellette fél éjszaka, hallgattam felhorkanó lélegzetvételét, és egyre inkább tudatosodott bennem, hogy nem szeretem. Nem is szerettem sose. Valami kis izgalmat éreztem a közelében, de azért ez nem elég egy életre!

Hitegettem magam – feleslegesen -, hogy találtam egy férfit, aki totálisan és teljes mellszélességben mellettem áll, és majd ketten, meg közösen elérünk valamit. Sajnos nem tisztáztam, hogy mit is akarok én voltaképpen? Szegény doktorágostan a szigorú szabályaival meg életfilozófiájával nem ért el nálam semmit. Egyre inkább úgy nézett rám, mintha életében nem látott volna még ilyen fura csodabogarat. Felborítottam az ő jól összeállított kis életét. Pedig olyan szépen eltervezett mindent. Egyre neccesebb lett az életünk, és én csak tátottam a szám, hogy ebből a falvédő házasságból miért nem menekülök már el ezerrel? Hétfőn hamarabb végzett, ilyenkor értem jött a munkahelyemre. Bödön erre hamar rájött, ilyenkor mindig kisurrant a hátsó ajtón, ránk se tudott nézni. Kedden sétáltunk a közeli parkban, ha esett, ha fújt. Szerdán nem. Pénteken mostam-vasaltam, ő meg elvitte a kocsit a szervizbe, vagy kiporszívózta, letörölgette, ez volt a munkamegosztás. A többit hagyjuk. Amikor megkérdezte egy este, hogy mit szólok a kéglijéhez szakértő szemmel, csak bámultam. Milyen szakértő szemmel? Ja, hogy mint ingatlanos? Hát, nem valami nagy durranás – rántottam meg a vállam, és tovább vasaltam. Tehát ez pénteki napra esett.

A válóperes tárgyaláson azt mondta, mélyen a bírónő szemébe nézve, hogy ez volt azt első repedés házasságunk egén. Ezt a hülyét! Repedés az égen! Elröhögtem magam, és beletúrtam a hajamba, ami még lángvörös volt, és egyre rosszabbul állt, csak lusta voltam változtatni. Majd.

  1. hegedűs annamária szerint:

    Alig vártam a folytatást, jól rábuktam az ötödik fejezetre, melyből azonnak meg akartamtudni a titkot…a levéltitkot.De tévedtem…nem adják ilyen olcsón a Titkot….nem is baj…talán nem én vagyok az ingatlanos Irén(ke), mert ő nem kiváncsi…persze, mert ő tudhatja mi van a levelekben(de ez sem biztos).Irén(ke) házassági kálváriája(szakértő szemmel!!)gyorsan elmúlt, mint egy nyári zápor.Tele van a “zajló élet” ilyen esetekkel. Vannak, akik nem jól választottak, vannak akiket nem jók választottak.Bizony nem egyszerű az élet ebben a repedésekkel, rianásokkal teli világban,De ennek ellenére higgyünk a :MAJD-ban.Rengeteg dolgot kell még “tisztázni” a “ház” körül…doktorágostont meg lehet, hogy elfelejtjük..Anikó! Ha másként akarod, persze legyen úgy…csak azok a fránya levelek izgatnak továbbra is…mi van, ha mégis valami csoda van benne??!!meg a szőnyeg!, meg a cica!……és soha el nem múlóan az én Palibácsim

  2. hegedűs annamária szerint:

    Az eladó házra továbbra is vevő vagyok !!!

  3. Kovács Mária szerint:

    Nagyon tetszik, igzi mai hangvételű, de nem túl modern. Kedvelem az ilyen visszaemlékezős történeteket, és remek, hogy folytatásos. Magamban elgondolom, mi lesz, mi lehet.

Hagyjon üzenetet