I. fejezet – A budai villa titka

Ha létezne hullaszépségverseny, ez a tetem magabiztosan ülne a trónon, gondolta Gyökös őrmester, miután megérkezett a tett helyszínére. A hulla egy elegáns budai villa aulájában fogadta a megtekintésére érkezőket, pontosabban a gyilkossági csoport egyenruhás és civil nyomozóit, az Országos Halottkém Szolgálat ügyeletesét, és a házgondnokot, aki a rendőrséget értesítette.

Gyökös őrmestert aznap egyik baj érte a másik után: az ügyészség formahibára hivatkozva visszadobta a Kipcsák-ügy aktáit, ami azt jelentette, hogy újra kellett szerkesztenie az egészet, miközben az exével másodfokon ment a vagyonmegosztási per, neki pedig nem volt ügyvédje, mert aki eddig képviselte, lebukott egy társasházi lakás árverezésének manipulálásán és a kamara megvonta a működési engedélyét. Ma kellett volna megjelennie a Markó utcában, ha nincs ez a riasztás, de mert volt, alighanem búcsút inthetett a lakásnak, amiért idáig oroszlánként harcolt. Mindez láthatatlan auraként sejlett és borongott a háta mögött, miközben végighaladt a budai villa túlméretezett hallján és megállt a fotelben elhelyezkedő hulla előtt.

Nyomozói pályafutása során több száz holttesthez volt szerencséje, de egyik sem volt szépnek, vagy legalább elfogadhatónak mondható. Ez a nő viszont úgy nézett ki, mint azok a gumibabák, amelyeket magányos férfiaknak pár ezer dollárért kínálnak a neten. Tökéletes alkat, ránctalan, fényes bőr, és az a fejedelmi póz, ahogy holtában üldögél, maga a döbbenet.

– Remélem, nem mozgatták – fordult a homlokát törölgető kollégájához, a jelentős súlyfelesleggel rendelkező Rideg zászlóshoz.

– Hozzá sem értünk – szuszogta a zászlós. A villában nem működött a légkondi.

Gyökös őrmestert a rászakadó temérdek bajtól határozottan elkülönülő rossz érzés kerülgette. Ez a hulla, a maga makulátlanra valóságában a tökéletességet hirdette, mégpedig a tökéletes bűntényt.

– Itt valami nagy nem stimmel – fordult a mobilját babráló Kacsmarek segédnyomozóhoz, aki annak ellenére, hogy még nem töltötte ki a cselédkönyves szolgálati évét, már több gyilkosság felderítésében is részt vett.

– Pedig egészen egyértelmű, hogy a hölgyet meggyilkolták – fontoskodott a segédnyomozó.

– A jelek azért eléggé különösek – tűnődött az őrmester. – Nézze meg alaposabban: nincs rajta sérülésnyom, és a tartása is olyan, mintha aludna.

Az őrmestert ez a póz Bette Davis egyik híres jelenetére emlékezette, amely a Kártyajáték olasz módra című filmben vált világhíressé, de ezt inkább megtartotta magának.

– Márpedig a nő halott. Sokkal halottabb, mint a Szahara az Ibn Abdul oázistól délkeletre, úgy százhetven mérföldnyire – kapcsolódott be a beszélgetésbe a hőség miatt láthatóan szenvedő Rideg zászlós. – Ott a nyakán a bizonyíték.

Gyökös őrmester közelebb hajolt a fotelben keresztbe tett lábbal, gondosan ápolt kezeit a karfákon pihentető hullához. Két keskeny vércsíkot vett észre. Mindkettő a nő füléből indul, és pár centiméter után alvadt gömböcskévé állt össze. Szakasztott úgy nézett ki, mint valami modern, csat és kapocs nélküli fülbevaló.

– Ez meg mi az ördög? – vakargatta meg az állcsúcsát Gyökös őrmester. Még a magánéleti gondjairól is megfeledkezett egy pillanatra.

– Tán valami belső vérzést okozó idegméreg – mondta Rideg zászlós. – De inkább várjuk meg a boncolás eredményét.

Az őrmester számára ez úgy hangzott, mint valami sértés. Csak most tudatosult benne, hogy ezt a szép nőt nemsokára szét fogják darabolni, hogy adatokká változtassák át mindazt, ami most, ebben a riasztó mivoltában még színtiszta esztétika.

– Magának mi erről a véleménye? – fordult a halottkémhez, aki a leghullaszerűbb volt az egész társaságban. Az ő esetében messzemenőkig érvényesült az a szabály, hogy ha az ember hosszú időn keresztül foglalkozik valamivel, akkor hasonlítani kezd a szakmája tárgyára.

A halottkém kihúzta magát, és orrát kissé hátratartva azt mondta:

– Ne vegye dicsekvésnek nyomozó úr, de én elég régi motoros vagyok ebben a szakmában ahhoz, hogy tudjam, mi az, amit tudni érdemes.

– No és mi az, amire ennyire büszke? – vágott vissza Rideg zászlós kissé pikírten. Régóta ismerte ezt a pacákot, és ki nem állhatta. A Kopaszi gáttól a Kvassay zsilipig nem tudott volna felmutatni még egy ilyen kevély embert széles nagy Budapesten.

– Kölyök koromban, amikor apám mellett hullabojtárkodtam – körülményeskedett a halottkém –, alkalmam volt látni néhány kadávert, akiket a nácik csodafegyvere, az akusztikai ágyú tett hidegre. Nekik is vér szivárgott a fülükből. És tudja, mit találtunk az agyuk helyén? Egy adag pempőt.

– Csak nem azt akarja mondani, hogy ezt a nőt is hangágyúval végezték ki? – hunyorgott Gyökös őrmester.

– Nem lennék meglepve – dünnyögte a halottkém. – Ha pedig a boncolás kimutatja, hogy csak egy adag kocsonya van a fejében, akkor száz százalékig biztos leszek benne.

– Idejöttek a nácik és fejbe lőtték egy hangágyúval?

– Azt nem mondtam. Nekem az a tisztem, hogy megállapítsam a halál beálltának idejét, ami jelen esetben nyolc órával ezelőtt, hajnali négykor történt. Már ki is töltöttem a papírokat.

– És azt legalább tudjuk, ki az áldozat? Feltételezem, ő ennek az ingatlannak a tulajdonosa.

– Nem egészen – lépett elébb a házgondnok, egy alacsony, őszes férfi. – A hölgy két napja bérelte ki a villát az interneten. Egy hetet előre kifizetett, és nem adott meg magáról semmilyen adatot.

– Hát az meg hogy lehet? – kapta föl a fejét az őrmester. – Törvényi kötelesség minden bérlemény ügyet nyilvántartani és elkönyvelni!

– Tudom én azt, kedves nyomozó úr, de más az elmélet és más a gyakorlat – tárta szét a karját a házgondnok. – Ez egy külföldi tulajdonú ingatlan. Orosz, csecsen vagy cseremisz kézben van.

– Nehogy azt mondja: azt sem tudja, hová valósiak a kenyéradó gazdái! – méltatlankodott Rideg zászlós.

– Pedig ez az igazság: zsebbe fizetnek, és nem vonnak le adóelőleget. Tudom, hogy ez szabálytalan, de nem nagy pénzről van szó, egy kisnyugdíjasnak minden forint kapóra jön.

– Miféle emberek a munkaadói? Milyen nyelven beszélget velük? – kapcsolódott be az érdemi munkába Kacsmarek segédnyomozó.

– Semmilyenen – biggyesztette le a száját a házgondnok. – Még soha nem láttam őket.

– Akkor hogy kapja meg a lóvét? – faggatózott a segédnyomozó.

– Valaki bedobja a postaládába. Nekem csak az a dolgom, hogy kiszedjem. Minden hónap ötödikén.

– Ennek majd még utána járunk – terelte új irányba a beszélgetést Gyökös őrmester. – Most inkább arról beszéljen, hogyan talált rá a hullára.

– Ma tíz óra körül jöttem takarítani. Az ajtó résnyire nyitva volt. Először azt hittem, a hölgy felejtette nyitva, de amikor kijjebb nyitottam megláttam, hogy a fotelben ül, ebben a furcsa pózban.

– És aztán?

– Szólítgatni kezdtem, mert azt hittem, csak elbóbiskolt, de aztán megláttam a fülénél a vércsíkot. Megijedtem és hívtam magukat.

– Ezt megelőzően nem vett észre semmi gyanúsat?

– Mire gondol?

– Bármire. Az éjjel nem hallott például kiabálást vagy veszekedést?

– Én nem itt lakom, hanem feljebb, a Csíbor utcában. Az negyed óra kocsival.

– Talán a szomszédok többet tudnak – hajolt oda Gyökös őrmesterhez Rideg zászlós.

– Itt nincsenek szomszédok. A környéken minden ingatlan eladásra vár és teljesen üres. Forgalom is alig van. Olyan ez a városrész, mint egy erdő.

– A béke szigete – dörmögte Rideg zászlós, aztán a halottkémhez fordult. – Készen van?

A vámpírarcú szertartásosan bólintott.

– A legteljesebb mértékben – tette hozzá, és odaintette a bejárati ajtónál cigarettázó hullaszállítókat. A két legény elpöckölte a csikket, majd unott képpel besétált a hallba. Az örökkévalóságba kövült szépség látványa teljesen hidegen hagyta őket, mert csak most derült ki, hogy a holttestek szállítására rendszeresített pléhkoporsó ez esetben használhatatlan. Egyikük ekkor visszament a kertbe és egy összehajtogatott fekete nejlonfóliával tért vissza. Ezt terítették rá a holttestre, és mint valami szobrot vitték ki a halottas furgonhoz.

– Ha nem látnám, el se hinném – itatta homlokáról az izzadságot Rideg zászlós.

– Munkára fiúk, nem azért kapjuk a lóvét, hogy filozofálgatással töltsük ki a napot! – rendelkezett Gyökös őrmester.

– Lóvéról vagy jót, vagy semmit – dünnyögte Rideg zászlós, aki játék- és édességfüggősége miatt örökké pénzzavarral küszködött. – Inkább körülnézek a konyhában.

– Két konyhánk van – mondta a házgondnok. – Egy nagyobb a földszinten és egy szerényebb az emeleten. Melyiket parancsolja?

– Amelyikben kávét lehet főzni. Mit mondott: hogy hívják magát?

– Kopár Gyula vagyok, tisztelettel.

– Nos, Kopár úr, tartson velem, lenne magához néhány kérdésem!

– Kérdezzen bátran, ha tudok, válaszolok – buzgólkodott a házgondnok.

– Ezt el is várom magától – sóhajtotta a zászlós, majd mindketten eltűntek az egyik oldalajtó mögött.

Gyökös őrmester ekkor a segédnyomozóhoz fordult.

– Fogadni mernék, hogy a nő beszedett valami gyógyszert, vagy csak simán túllőtte magát, de amíg ez ki nem derül, úgy kell eljárnunk, mintha egy kéjgyilkos miszlikbe aprította volna.

– Világos – bólintott a segédnyomozó. – Megyek, átnézem a hálószobáját.

– Rendben, de figyeljen minden részletre. Ha igaz, amit a gondnok mondott, külföldi állampolgárral van dolgunk. Nem szeretnék diplomáciai bonyodalmakat a hátamra. Így is van éppen elég bajom.

Gyökös Ulrik nem tudta, mit utál jobban: a nevét, vagy a közös helyszínelést. A neve miatt pokol volt a gyerekkora, mert a társadalom olyannyira képtelen volt befogadni ezt a fajta tömény idegenséget, hogy folyamatos nyelvi trükközéssel próbálta önmaga számára elviselhetővé és befogadhatóvá tenni. Gyökös őrmester emiatt volt már Ugrik, Unkabéka, sőt urambocsá, Ugrifüles is. Az exneje a meghitt együttlét pillanatiban pedig egyenesen Ugribugrinak szólította, amitől a derék rendőr azonnal lelombozódott. Szilárd meggyőződéssel hitte, hogy ha nem ezt a billogot sütik rá a szülei, már régen hadnagy, vagy százados lehetett volna.

A csoportos nyomozást hasonló módon és mértékben gyűlölte. Ki nem állhatta a teljesítmény-értékelés miatt kifejtett fontoskodást, meg a precíz adatgyűjtésnek álcázott haszontalan látszattevékenységet, amelynek záró epizódjaként, az adminisztráció idején már úgy porolt szét mindenki, ahogy a mezei egerek inalnak be a biztonságot adó fedezékekbe, ha megjelenik fölöttük a kánya.

A derék nyomozót ezúttal viszont erőt vett magán, és akkurátusan szemügyre vette a helyszínt. A villa hallját puha szőnyegpadló borította, amelyről az elkövetők képtelenek lettek volna eltávolítani a vérnyomokat, ha klasszikus módon, késsel vagy pisztollyal dolgoznak. A magas támlájú, barokk stílusú fotel előtt egy kunkori lábakon álló, márványtetejű dohányzóasztal állt, és azt a két szobapálmát leszámítva, amely leghátul, a félkörívet futó ablaksor előtt terpeszkedett, ez volt a teljes berendezés. A vakító fehérre meszelt falakra – amelyek átható diszperzitszagot árasztottak – még képeket sem aggattak fel, tehát az épületet nemrég renoválták. Ez a puritán egyszerűség sokkal inkább illett volna egy modern galéria kiállítóterméhez, mint egy az interneten hirdető motelhez, de ami a tisztaságot illeti, legalább nem érhette kifogás. Mindez nagyon zavarta az őrmestert. Valami nyugtalanító rendellenesség volt ebben a szobában.

Szokása szerint most is az állát vakargatva nézelődött, mint a bonyolultabb eseteknél, de ha jobban belegondolunk, ilyesmivel nem is nagyon találkozott. A gyilkosságok ebben a városban túlnyomó többségükben családi perpatvarok vagy féltékenységi jelenetek után történtek, és bár néha azért bekövetkezett egy-egy véres kimenetelű rablás, a nyomozás nehézségét inkább az elkövető fölkutatása jelentette. Megesett, hogy évekig köröztek valakit, miközben az illető annak rendje-módja szerint élte a mindennapi életét. Ezek az ürgék csak valami közúti-ellenőrzés vagy focimeccs utáni balhé miatt buktak le, már ha lebuktak. Csalafinta módon megkomponált gyilkosságra Gyökös őrmester nem is emlékezett. Aki Magyarországon ölt, azt biztos kézzel vezette az indulat vagy a sértődöttség. Erről a ranglistáról természetesen hiányoztak azok a száraz idióták, akik csak úgy, natúrban, találomra kezdtek pusztítani. Ők a világon mindenütt gondot okoznak a bűnüldözésnek, mert hiányzik belőlük az logikus vonalvezetés mentén működő ok-okozati összetevő. Ami meg a filmekben látott sorozatgyilkosokat illeti, ezeket a férgeket itt, a jó öreg Pannon síkságon nyugodtan el lehetett felejteni. Aki többször is öl, azt ebben az országban szinte mindig a haszonszerzés motiválja, nem pedig a feladványkészítői szenvedély.

A nyomozóösztöne most mégis azt súgta, ez az ügy teljesen más lesz. Már az sem volt éppen mindennapi, hogy ez a tökéletes testű és állapotú hulla helyet foglalt ebben a fotelben. Mintha egy szempillantás alatt elpárolgott volna belőle a lélek, de hogy miért, arról Gyökös őrmesternek fogalma sem volt. És hogy a talány még nagyobb legyen, a hallban kifogástalanabb volt a rend és a tisztaság, mint egy műtőben. Ám ekkor észrevett valamit: a szőnyegpadlón két négyzet alakú felületen másképpen tört meg a fény.

Az őrmester leguggolt és az ujja hegyével megérintette a környezeténél fakóbb, szabályos négyzet alakú felületet. Nem tévedett: a szőnyegpadló finom szálacskáit mintha deformálta volna valami, az pedig csak fokozta a rejtélyt, hogy a négyzetek a fotel két oldalán egyforma távolságban helyezkedtek el.

– Hát ez meg mi a rosseb? – dünnyögött Gyökös őrmester, mert ilyen még nem látott. A jelek arra mutattak, hogy néhány órával ezelőtt valamilyen súlyos tárgy – pontosabban két tárgy – állt itt a szobában, ami a hölgy halála után eltűnt. Ha ez a két tárgy képes volt tartósan deformálni a szőnyegpadló szálait, akkor nem lehetett elég egy ember az elszállításukhoz, tehát a magányos elkövető elméletet nyugodtan félretehette. Még mindig abban reménykedett, hogy az áldozat valamilyen vegyszertől, például drogtól vagy egzotikus méregtől a saját akaratából vált viaszfigurává, de ha nem, ez a két folt a nyomozás fontos elemévé válhatott. A ház berendezéseiből hiányzott két bútordarab, de hogy mi, azt a gondnoknak tudnia kellett.

Már majdnem abbahagyta a szőnyegpadló vizsgálgatását, amikor az ablakon beszűrődő fény egy sugárnyalábja megcsillant a fotel alatt. Mintha parányi zseblámpa izzott volna fel, lehetetlenség volt nem észrevenni. Az őrmester lehasalt és bekukucskált a résbe. Azt hitte, ékszert vagy egy elhullajtott gyöngyöt talált, de csak egy összegyűrt sztaniolgalacsin akadt a kezébe. Szabályos gömböcske volt, látszólag jelentéktelen semmiség, ami akár évek óta lapulhatott itt, észrevétlenül. Gyökös őrmester mégis előhalászta és becsomagolta egy papír zsebkendőbe. Majd megnézeti a laborban, de csak a kórbonctani jelentés után. Ha a nő öngyilkos lett, vagy ha természetes halált halt, kitölti az ilyen esetben szokásos űrlapot és ad actára teszi az ügyet. Ellenkező esetben minden apró nyomot meg kell vizsgálnia. Fogalma sem volt, mi vár rá, éppen emiatt a gömböcske miatt.

Ekkor kitárult a konyha ajtaja, és megjelent Rideg zászlós. Akkora karéj zsíros kenyeret tartott, mint egy közepes méretű családi pizza.

– A konyha tiszta – mondta erősen csámcsogva. – Nem találtunk semmit egy bödön disznózsíron és egy hatalmas német parasztkenyéren kívül.

– Amit tegnap saját kezűleg szállítottam ide – tette hozzá a mögötte billegő házgondnok, aki egy műanyagtálcán két csésze gőzölgő kávét egyensúlyozott.

– A disznózsírt a vendég rendelte? – fordult a hang felé Gyökös őrmester bágyadtan. A nevénél jobban csak Rideg zászlós fékezhetetlen zabálási mániáját utálta. Nem egyszer előfordult már, hogy megdézsmálta a bűnjelet valamelyik helyszínelésnél. A múltkor például, amikor egy árust a Nagybani zöldségpiacon kígyóuborkával vertek agyon, szemrebbenés nélkül lekanyarintott egy szeletkét a gyilkos tárgyból és miközben a tettest – mert az illető a szomszéd kofa volt – faggatták, jóízűen ropogtatott.

– Ó, dehogy! A zsír az én magánbizniszem – mondta Kopár úr szemlesütve. – A sógorom hozza fel vidékről, és meg lassan eladogatom. Tudom, hogy ez nem éppen EU-kompatibilis, de mangalicazsírról van szó, ami népegészségügyi szempontból tök egészséges.

Gyökös őrmester szúrós szemmel nézett a házgondnokra, de úgy érezte, ez az ürge nem lehet érintett a gyilkosságban. Közben Kacsmarek is visszajött.

– Az emeleten minden tiszta – mondta. – A nő hálószobájában nincs semmi, ami arra utalna, hogy használta volna. Az ágytakaró is teljesen sima és friss illatú. Csomag egy szál se. Lefújtam sprayjel a kilincset, a kapcsolót, meg mindent, amiről azt tételeztem, ujjlenyomatot foghatott, de semmi.

Gyökös őrmester elgondolkodva kortyolt bele a brazil aromájú, bár egy kissé németesen híg kávéba.

– Ha így van, akkor ezt a villát csak találkahelynek használták egy feltehetőleg titkos megbeszélésre.

– Nekem is ez a sejtésem – nyalogatta zsíros ujjait Rideg zászlós. – Éppen ezért mihamarabb meg kell tudnunk, ki az áldozat.

– Azt ajánlom, ne is vesztegessük tovább az időt – tette vissza a tálcára az üres kávésfindzsát Gyökös őrmester. – A villát lepecsételjük, maga pedig – fordult a házgondnokhoz – nézze át a címtárát, hátha mégis megtalálja a tulajdonos mobilszámát.

– És holnap tízre jöjjön be a kapitányságra! – tette hozzá Rideg zászlós a száját törölgetve.

Kopár Gyula olyasmit mormogott, hogy hát persze, természetesen, de csak a disznózsíron járt az esze. Most, miután a zsernyákok kitessékelték az ajtón, és egy lepecsételt öntapadós cetlivel jelezték, hogy a lezárást komolyan gondolják, az áru bezárva maradt a konyhában.

A házgondnok becsukta a rendőrségi Opel mögött a kovácsoltvas kaput, aztán sunyi mosollyal a szája szélében megkerülte az épületet. Magabiztosan és tétovázás nélkül a pincelejárat felé vette az irányt, amelyen csak egy apró lakat fityeget. Kopár Gyula nemhiába volt házgondnok: a zsebéből elővett egy tisztes kulcscsomót, és gyakorlott mozdulattal kiválasztotta róla azt, amelyik a lakatot nyitotta. A dohos, egérszagú pince végében egy pókhálós vaslétrán fölkapaszkodva rövidesen a földszinti konyha spájzában találta magát, ahonnét már csak egy lépés választotta el a bödöntől. A fedelet rápattintva erőteljesen megragadta, hogy leküszködje a pincébe, ám ekkor a hall felől pendülés szerű hangot hallott. Mintha valaki kavicsot dobott volna az ablakhoz.
– Elfelejtettem volna becsukni? – dünnyögte, és a bödönt a földre téve kinyitotta a konyha ajtaját.

A következő pillanatban akkorát dobbant a szíve, hogy szinte csillagokat látott. A hallban, a fotel előtt egy fekete ruhás, napszemüveges alakot fedezett fel. Ha az ipse az ajtónyikorgásra nem fordult volna meg, a házgondnok talán azt is hihette volna, hogy megint a magas vérnyomástól káprázik a szeme. De aztán észrevette, hogy ez a fantomfigura egy nagyon is valóságos pisztolyt tart a kezében. Ez volt az utolsó, amit látott, mert egy csattanás után, hirtelen éjszaka lett körülötte. Hideg és végtelen éjszaka.

Hagyjon üzenetet