Az irodalmi est a legnagyobb kihívást rejtő színpadi műfaj. Ha egy drámával vagy egy fergeteges vígjátékkal állítjuk párhuzamba, az majdnem olyan, mintha Akhilleuszt újból megversenyeztetnék a teknősbékával, ám ennek a viadalnak már nem a soha le nem hagyható idő lenne a tétje, hanem egy az időtől teljesen független kulturális élmény. Aki ilyesmivel próbálkozik, pontosan tudja, milyen nehéz becsalogatni az embereket egy olyan rendezvényre, ahol a költészet játssza a főszerepet. Tovább bonyolítja a dolgot, ha tematikus estről van szó. Ilyenkor nem csak a néző figyelmének megszerzése, hanem annak megtartása is komoly tétellé válik a végelszámolásánál.

Ez alól a szabály alól csak azok a próbálkozások képzenek kivételt, amelyek már eleve a közönség igényeinek szem előtt tartásával formálódnak. Egész tűrhető sikerre hajazhat például az a költői est, amely egy a média által is favorizált szerző munkáinak bemutatására vállalkozik. De az is előfordulhat, hogy a spontán érdeklődés húzza be az embereket a terembe, ám ehhez elengedhetetlenül szükséges, hogy a műsor ígéretes, mi több: izgalmas legyen.

A kérdés innentől már csak az, miként válhat az izgalom közönségformáló tényezővé. A látvány eltúlozása – ne felejtsük: költészeti estről van szó – nem jöhet számításba, mint ahogy az sem, hogy mérges pókok szabadon engedésével fokozzuk a nézők adrenalin termelését. Egy költői esten csak a szó keltette izgalommal kalkulálhatunk. Ha a színészek kimondják azt, ami nemcsak, hogy illetlenség, hanem egyenesen szalonképtelen, már meg is teremtődik a kapocs az izé meg a mizé között. Spontán érdeklődésre számot tartó, sikeres versmondó estet tehát akkor rendezhetünk, ha a költészet vulgáris, helytelen és prasnya oldalát mutatjuk meg a nagyérdeműnek. Amennyiben mindez humorral van fűszerezve a figyelem és a siker szinte garantált.

A budapesti Spinoza Színház társulatának Udvariatlan szerelem – a középkori obszcén költészet netovábbja című előadása – amely az azonos című kötet anyagából építkezik - teljes egészében megfelel ennek a feltételrendszernek. Ez a műsor olyan versekből áll, amelyek a szó természetes valóságában szólnak a nemi gerjedelem különféle nüánszairól, mégpedig a dolog lényegre törő, szókimondó módján, ami bizonyos körökben hangsúlyozottan fölvetné a szalonképesség kérdését, de itt, a Spinozában úgy működik, mint petárdában a puskapor.

Az est rendezője, Győrei Zsolt rövid bevezetőjében – a középkori verselési technikák modorában – mintegy önigazolásképpen kifejti, hogy a pikáns versek gyártásának bizony a legszenteskedőbb korokban is megvolt a maguk hagyománya, bár kétségtelen tény, hogy recitálásukra nem a legelőkelőbb körökben került sor. Már ez a felvezetés is kuncogásra adhat okot, de aztán kiderül, hogy a műsor nem csak az obszcenitásba mélyen belehajló versek előadásából áll, hanem mintha történeti kerete is lenne. Négy fiatal színész – Csórics Balázs, Fekete Linda, Horváth Andor és Bakos-Kiss Gábor – hol énekszóval, hol harsányan pattogó verseléssel jeleníti meg azt a rég letűnt korszakot, amikor a vad és ferde hajlamok által dirigált valóság szöges ellentétben állt a hivatalos (állami, szenteskedő) valósággal. Ennek a kettősségnek a demarkációs vonalán jött létre ez a furcsa, ugyancsak a kettőség kelepcéjében vergődő költészet, ami formailag méltóságteljes és fennkölt, tartalmilag viszont földhözragadt és prasnya.

Az egészben az a legkülönösebb, hogy ebben a speciálisnak is nevezhető irodalomban mi, magyarok is elég jók vagyunk - lásd: Lőwy Árpád már-már klasszikusnak is mondható Toldi átköltését – mégis a középkori trubadúrköltészet eme sajátos vonulatához kell nyúlnunk, ha – irodalmilag – egy kicsit pajzánkodni akarunk. Reménykedjünk, hogy az Udvariatlan szerelem színészei nem állnak meg ennél a pontnál és az előadás sikerétől vérszemet kapva hamarosan a műfaj magyar klasszikusaival is megörvendeztetnek majd bennünket.