Jordán Tamástól nagy merészség volt Fábri Zoltán filmadaptációja után színpadra állítani Az ötödik pecsétet. De minden rendben van: a néző csak addig hiszi, hogy hasonlítgatni fog, amíg fel nem gördül a függöny.

Nem sikerült rájönnöm, mi indokolta, hogy ez a kiváló, de a mai irodalmi diskurzusban nem szereplő regény a Nemzeti Gobbi Hilda Színpadára kerüljön. Jordán Tamást sokkal mélyebben gondolkodó, kifinomultabb művésznek gondolom annál, mint hogy egyszerűen be akarjon szólni a székházfoglalóknak meg a gárdistáknak. Akárhogy is: kiváló előadást hozott össze.

     Az én első számú kérdésem az előadás előtt az volt: hogyan fog működni ez a történet színpadon? Mert igaz, több helyszínen játszódik, az olvasás és a többedszeri filmnézés után mégis valahogy az maradt meg, hogy a cselekmény nem más, mint egy végtelenül hosszú, de érdekesen szövődő beszélgetés egy homályos kocsmában. Jordán, és a díszletet jegyző Horesnyi Balázs felfigyelt erre a problémára, és megtalálták az ellenszert. Egyrészt a rendező átstrukturálta a jelenetezést, egyúttal finoman húzott, amitől feszesé vált az előadás, másrészt a rendkívül széles színpadon egymás mellett több miliőt jelenítettek meg, ami lehetővé tette a párhuzamos tér- és időkezelést. Ez látványossá és még pergőbbé teszi a produkciót.

     A második, bizonyéra minden nézőben felmerülő kérdés ez volt: kik képesek eljátszani a filmes adaptációban olyan találóan kiosztott szerepeket? Ezzel sincs gond, egy másodpercig sem érezni, hogy valami vagy valaki nincs a helyén. Az órás Gyuricát alakító Benedek Miklós pökhendinek ható alakítása csillagos ötös, Béla kolléga szerepére álmodni sem lehetne jobb színészt Hollósi Frigyesnél, az asztalost alakító Csankó Zoltán és a könyvügynököt megformáló Újvári Zoltán is meggyőzően végzi a feladatát. Érdekes színezetet ad az előadásnak Keszei fényképész (Mertz Tibor) lassan elhatalmasodó őrülete, és a civilruhás nyilast alakító Rátóti Zotlán cinikusan udvarias kimértsége.

     A szereposztással Jordán egy kis pikáns ízt kevert még a produkcióba: a vallatott ember szerepét lekettőzte, és sztárszínészekre bízta: László Zsoltra és Stohl Andrásra. Vagyis a megkínzott ember figurája nem egy mellékes némaszerep, hanem az a pont, ahonnan nézve a történet végre értelmezhetővé válik.

    Az előadás végén felhangzó, az udvariasnál sokkal erőteljesebb és hosszabban tartó taps minden kétséget kizáróan azt jelezte, hogy a közönség szereti ezt az előadást. Nem kell sokat töprengeni azon, hogy miért: mert ez a történet az összes figurájával és jellegzetes szófordulataival („ez a világ közepe, nem Karcag”, „kedves ejrópai barátom”, „fokhagyma nélkül nincsen sült”) a miénk. Ez mind mi vagyunk. Ezért aztán teljesen mindegy, Jordán Tamás miért is húzta elő a dobozból a művet. Azt mindenképpen megmutatta, hogy most is helye van közöttünk, akár olvasva, akár vásznon. Akár színpadon. Kár, hogy a jövő évadtól megint nem láthatjuk.