Ferit egy esemeses társkeresőn szedtem össze. A zsigereimben éreztem, hogy vele tiszavirág életű lesz a kapcsolatunk, mégsem fojtottam el csírájában a l’amourt. Miért is nem? Nem tudom. Most felelevenítem az eseményeket, talán  rájövök.
    Jöttek-mentek az üzenetek, míg végül felhívott. Már a telefonbeszélgetésünk alkalmával feltűnt milyen lelkes tud lenni. Ő a joviális, örök vidám, tejbetök típust testesíti meg. A tipikus Keljfeljancsi, bármikor feldöntheted, talpra áll.
    Egy parkolóban találkoztunk, pár nappal karácsony után. Kiszálltam az autóból, és toronymagasnak éreztem magam mellette. „Hopsz! – szóltam magamhoz – El is felejtettem, hogy a fickó mélynövésű, még  170 centi sincs talán. Na, most már mindegy.”
    „Lenéztem” rá, miközben tipegtünk egy közeli kávézó felé, ő, mint egy hűséges kiskutya loholt mellettem, és egyáltalán nem zavarta a magasságom. Már a csaholásából, a tekintetéből látszott, hogy álmai nőjét testesítem meg.
    Miközben két kóla mellett csevegni kezdtünk, az járt a fejemben, hogy mi a fenét keresek én ott. Itt nem helyrajzilag a kávézóra gondolok, mert az egy barátságos, kellemes hely volt, hanem a találkozó tényén agyaltam.
    Nos, ez az a kérdés, ami számos társkereső sorstársam fejében megfordul, amikor a randi első percében kiderül, hogy nem a számára rendeltetett fickóval hozta össze a Net, vagy a mobiltelefon.
    Képzeld csak el a szituációt!
    Egy vadidegen pasival leülsz egy asztal mellé, kimondottan azzal a nem titkolt céllal, hogy ti a későbbiekben intim viszonyba kerüljetek. Nos, ez egy meglehetősen bizarr helyzet, nemde? Az teszi még bizarabbá, hogy szinte alig tudtok egymásról valamit, mégis titkon mind a ketten abban reménykedtek, hogy a beszélgetés alatt robban a bomba, és kiderül, hogy a veletek szemben ülő fél életetek nagy szerelme. Minden vágyatok az, hogy az első pár másodpercben izzadni kezdjen a tenyeretek, gombóc kerüljön a torkotokba, pillangók röpködjenek a gyomrotokban, a szívdobogásotok olyan hangossá váljon, hogy elnyomja az utca zaját, és a szemetekre kerüljön egy rózsaszínű szemüveg, amin keresztül attól a perctől kezdve az égvilágon minden csodálatosnak fog tűnni. Ez a hipotézis, százból egy mázlistának be is jön, de a valóság ettől sokkal, de sokkal ridegebb, könyörtelenebb és szomorúbb, a legtöbb esetben ez a vágyálom egy pillanat törtrésze alatt szertefoszlik.
    Az esetek túlnyomó részében a veled szemben ülő férfinek „látszó tárgyra” úgy nézel, mintha egy idegen bolygóról jött volna. Arcodon a döbbenet, amit jól nevelt lányka lévén nagy igyekezettel palástolsz, és mindent el tudsz róla képzelni, csak azt nem, hogy bármi közöd is lesz hozzá a közeljövőben. „Ez az a fickó, aki  telefonon olyan aranyosnak tűnt?” – teszed fel a kérdést. Vagy: „A fotón nem is így néz ki, ki a fene ez? Már átment egy-két rostán, hogy tudtam így mellélőni?”
    Lehull a lepel. A „fantom” előtted áll teljes valójában. Nem az előnyös beállításban készült fényképet látod, nem a telefon vagy monitor képernyőjén megjelenő kedves szavakat olvasod, eléd tárul a rémisztő, néha sokkoló valóság.
    Miközben a srácot beszéltettem, azon törtem a buksimat, hogy mi a fenét csináljak. Még jó, hogy mi nők képesek vagyunk egyszerre több dologra is figyelni, mert bár forogtak az agykerekeim, a Ferifiú mondandóját is követtem.
    „Namármost – beszélgettem becses személyemmel – két lehetőség van. Vagy gyorsan közlöm vele, hogy úgy érzem, mi nem az az álompár vagyunk, akiket a Jóisten egymásnak teremtett, és búcsút intek neki, vagy „gyakorolok” rajta, bájcsevegünk, behörpintjük az üdítőnket, illedelmesen elköszönünk, és búcsúzáskor, amikor megkérdezi, hogy mikor láthat, könnyedén, egy kedves mosollyal a szájam szegletében közlöm vele, hogy szeretnék még aludni rá egyet. Nem vagyok én kegyetlen némber! Nagyon is empatikus embernek születtem. Lelki szemeim előtt az lebegett, hogy egy olyan fickóval randizok, akinek én nem jövök be, és mielőtt a kávézóhoz érünk, félvállról odaveti: „Baby, ne pazaroljuk egymás idejét, én nem a te típusodra bukom, szóval viszlát!” Ha most Ferit hasonlóan embertelen módszerrel kidobom, lehet, hogy legközelebb ezt kapom vissza! A látszat néha csal. Az is lehet, hogy egy csiszolatlan gyémántot sodort utamba az élet, adnom kell egy esélyt neki.”
    Miután így elbeszélgettem magammal, rögtön más szemmel tekintettem rá.
    Elkísért az autóig, és feltette az elkerülhetetlen kérdést:
    - Találkozunk még? Én szeretnélek még látni, nem tudom, te hogy gondolod.
    Komolyan mondom, ez volt a randi legeslegkínosabb pillanata. Amikor tudod, hogy nem akarod őt soha többé látni, de nem szeretnéd megbántani sem. Még egy rutinos randizó is, - hacsak nem egy szívtelen, a férfinemből kiábrándult perszóna - nehezen éli át ezeket a perceket.
    – Még aludjunk rá egyet, jó? – böktem ki, de az előre eltervezett mosoly picit kényszeredettre sikerült.
    – Oké! – válaszolta – Majd hívlak.
    Beülten az autómba, beindítottam a motort, de még az autó zúgását is túlharsogta a kő, ami leesett a szívemről. „Na, ezzel megvolnánk, nyertem egy kis időt.” – morogtam magam elé, de csöppet sem voltam felvillanyozva.
  Közeledett a szilveszter. Nem volt hangulatom semmihez. A barátnőm adta a tippet: – Miért nem hívod el Ferit szilveszterezni?
    „Tényleg – hümmögtem magamban – annyira nem rossz beszélgető partner. Úgyis egyedül leszek. Jöjjön!”
    Amikor felhívott, vidáman dobtam fel a témát. Nem kellett kétszer mondanom, egyből igent mondott.
    – Nem, ez nem jó ötlet, hogy elhívtam – dörmögtem a barátnőmnek – még egy icuri-picuri szikrácska sem pattant, amikor beszélgettünk! Viszont láttam a tekintetéből, hogy nagyon tetszem neki. Idehívom, ráadásul szilveszterkor, ezt félre fogja érteni. Azt gondolja majd, hogy látok fantáziát ebben a kapcsolatban. De talán megér még egy találkozást. Aztán ha továbbra sem mozdul meg bennem semmi, közlöm vele, hogy sorry, de nem megy.
    – Befejezted az agyalást? Fogd fel úgy, hogy nem leszel egyedül, lesz társaságod, legfeljebb barátok maradtok!
    Igazat adtam neki, és vártam a szilvesztert.
    Este 9 után érkezett. Már az öltözéke is kiábrándító volt. (Hogy miért vagyok ilyen szőrszálhasogató?) Egy szürke-fekete mintás műszálas pulóvert viselt, amitől kiráz a hideg. Miért van az, hogyha valakihez nem vonzódunk, annak még a ruházatától is rosszul vagyunk?
    Egész álló este csücsültünk a fotelben, pezsgőztünk és diskuráltunk. Mindenről, valójában semmiségekről.
    Ahogy beszélt hozzám, és figyeltem őt, eszembe jutott valami, amit egy pszichológus barátnőm mondott: „Az a férfi, aki nem akarja megcsókolni a nőt az első randin, az nem is igazi férfi!” (Ráadásul ez már a második randink volt!)
    „Vajon Feri IGAZI férfi? Tisztel engem, azt látom, de nem egy alfahím, akinek minden vágya, hogy az ágyra dobja a nőstényt és magáévá tegye. Hm-hm, akkor én sem vagyok IGAZI nő? Ha az lennék, már régen a lábaim között kuporodna.” (Karinthy mondatán is elmélkedtem: a férfit a nő teszi férfivá, és a nőt, a férfi nővé.)
    Na, ilyen gondolatok cikáztak a fejemben, miközben Feri azt ecsetelte, hogy az előző barátnője vele érte el életében először a hüvelyi orgazmust, 35 éves korában.
    „Mit jössz nekem itt a hüvelyi orgazmussal és az exeddel? A francot sem érdekli! Velem kellene most huncutkodnod és nem elméletben, hanem gyakorlatban!” – No, ezt a bennem rejlő DÖG kiabálta, aki olykor-olykor előmerészkedik. Csak bent, a fejemben mocorgott a DÖG, nem kapott elég ösztönzést ahhoz, hogy igazán kitörjön.
    Most írok Neked a DÖG-ről, aki bennem él. Valószínűleg minden nőben megtalálható, és a nő vérmérsékletétől függ, hogy elfojtja-e magában élete végéig, vagy hagyja, hogy bizonyos időközönként átvegye az irányítást. Ő nem más, mint  egy bestia, egy buja, kéjre, szexre éhes boszorkány, szexmasina, szexistennő. Ő gondoskodik arról, hogy benedvesedjen a bugyid, szaporán zakatoljon a szíved, és hébe-hóba meggondolatlanul cselekedj, például ágyba bújj azzal az őserőtől duzzadó férfi „állattal” is akivel az utcán mutatkozni sem mersz. Ő az, aki az erkölcsös, példamutató, tiszta, szerény hölgyet elkergeti, és se szó se beszéd gátlástalanul utat tör magának, hogy áldozzon a szerelem oltárán. Amikor nincs pasid, éjnek-évadján  arra késztet, hogy a távirányítót a kezedbe vedd, pornócsatornára kapcsolj, követeli, hogy az ujjaid addig vándoroljanak, amíg ki nem elégítik a szükségleteit.
    Nos, a DÖG-nek sem jött be a Feri, ezért úgy gondoltam, felesleges tovább rabolnunk egymás drága idejét.
   Feri hajnalban hazament, azóta nem találkoztam vele.
  Lefekvéskor lassan pörögni kezdtek a fogaskerekek a fejemben, és arról agyaltam, hogy milyen kapcsolatot akarunk mi nők.
    A legtöbben határozottan kijelentjük, hogy a fontossági sorrend élén a biztonság áll, és nem vagyunk szex orientáltak. Aztán amikor kivetjük a hálónkat egy ilyen Ferihez hasonló fickóra, aki annak ellenére, hogy meglehetősen jó egzisztenciával rendelkezik, kedves, jó társaság, és kellő stabilitást is tudna nyújtani, nem kell nekünk. Akkor most mi a helyzet? Biztonságra vágyunk – ő meg tudja adni. A szexuális vonzalom valóban csak másodlagos? Frászfenét! A nők zöme első körben tagadja, aztán amikor egy adott helyzetben adott pasassal randizik, és nem lágyul el a lelke, nem bizsereg a teste, akkor lassacskán meghátrál, és nem fogadja el a pasit. Igen, elő kell bújnia a DÖG-nek, különben saját magunknak hazudunk. A legtöbb nő, annak ellenére, hogy nem vallja be, talán a neveltetése, és a szülői példa hatására a kapcsolat fontos velejárójának tartja a testi örömöket, ergó vágyik a testi kielégülésre. Olyan férfit akar, akinek az érintése áramütésként hat, a csókja a paradicsomba repít, és a szexben, amikor a két test eggyé válik, megszűnik a külvilág, nem létezik már a te és én, csak a mi, elementáris, földöntúli erők szabadulnak fel. A nő nem ismer magára, beszívja a férfi illatát, ami kábítószerként, mámorítóan hat rá, képtelen betelni bőrének ízével, az élvezet a csontjaiba hatol, hajtja a hév, magával ragadja a szenvedély, követelőzővé válik, és azt kívánja, hogy álljon meg az idő, soha ne érjen véget a vibrálás, és az együttlét örökké tartson.
    Igen, erre van szükségünk.
    Azt a biztonságot nyújtó fickót, aki nem indítja be bennünk az ösztönös vágyódást, csak ideig-óráig tudjuk elviselni.
   Miután mindezt megbeszéltem magammal, nyugodt szívvel álomba merültem.