Német juhász keverék volt. Egyetlen kiállításon sem kapott volna díjat. Az anyja gyönyörű, fajtatiszta „farkaskutya” volt, de nyilván „félrelépett”, így született Betyár.
  Máramarosszigeten laktunk, kertes házban, de láncra kellett kötni szegényt. Ez volt a feltétele a tartásának. 
  200 lejért vettük 1978 szeptember 10-én. Kéthónapos lehetett. Egy bevásárlószatyorban vittük haza Irénkével, a feleségemmel. Kezdetben szabadon kószálhatott a kertben, az udvaron, fokozatosan szoktattuk a láncra. Nem sokat panaszkodott, hamar megszokta. Pórázt is szereztem, naponta nagyokat sétáltunk a Malomkertben. Hamarosan megtanult illedelmesen, „szabályszerűen” a bal oldalamon járni, parancsszóra leülni, lefeküdni. A „lábhoz!” parancsot is megértette, ha elmaradozott,vagy előreszaladt, a parancsra mindig visszatért szabályosan a bal lábamhoz. Télen már póráz nélkül is „szabályosan” lépdelt mellettem.
    Barátságos maradt „felnőtt” korában is, de azért jónak láttam szájkosárhoz szoktatni. Pár hét alatt azt is megszokta. Séta után a szájkosarát egy szögre akasztottam a fásszín oldalán. Alig telt el pár hét, és hitetlenkedve figyeltem, hogy mihelyt leoldoztam a láncról, rohant egyenesen a szájkosarához, hozta, hogy tegyem föl a szájára. Működött a pavlovi feltételes reflex:szájkosár=séta, esetleg kirándulás.
   Máramarossziget kedvelt kirándulóhelyére, Egresbe jártunk hetente kirándulni. Az út egy részét, 3-4 km-t autóbusszal tettük meg. Az első utunk előtt féltem kissé, nehogy odapiszkítson, de semmi baj nem történt. A szájkosarat azonban rajta hagytam. Attól tartottam, hogy véletlenül valaki rálép, és megharapja.
  A buszról leszállva még bő két km-t kellett gyalogolni egy falun át, míg kiértünk egy fás-ligetes kaszálóra-legelőre, majd az erdőn át a menedékházba. Egy különálló kis „szoba” szolgált szállásul, szinte kivétel nélkül csak mi használtuk. Öthónapos lehetett, tél eleje, mikor először jött velünk kirándulni. Kint hagyni nem mertük, féltünk, hogy elkóborol. Tudtam, hogy ha pórázra kötöm, azt is elrágja pár perc alatt, ezért kénytelen-kelletlen bevittük a szobába. Engedelmesen lefeküdt egy rongydarabra, amelyet fölmosáshoz használt Irénke. Félve aludtam el, mert szobatisztasághoz sosem szoktattuk, nem volt rá otthon lehetőség. Az éjszaka közepén arra ébredtem, hogy nyalja a kezemet. Fölkeltem, kiengedtem. Száguldott a legközelebbi fáig elvégezni a dolgát, majd rögtön rohant is vissza, parancsszó nélkül lefeküdt a helyére. Megnyugodtunk, hogy nem lesz gondunk vele a későbbiekben. A biztonságérzetünk is megnőtt, mert bentről is észrevette, ha valaki közeledett, és ugatással jelezte… Betyár hamarosan megismerte a hátizsákunkat, anorákjainkat. Mihelyt megpillantotta, türelmetlenül várta, hogy leoldozzuk a láncáról. Ebből aztán gondunk is támadt. Irénkének a tanév 1979-ben (is!) úgy kezdődött, hogy egy hétig, 10 napig a téeszbe mentek kukoricát törni, krumplit fölszedni. Ezért reggel anorákot vett föl, úgy indult a munkahelyére, Hosszúmezőre. Betyár pedig keservesen panaszkodni kezdett. Azt hitte, kirándulni megyünk,és őt otthon hagyjuk. Nekem is iskolába kellett mennem, Tünde lányunknak is, még arra nem volt lehetőség, hogy valaki megsétáltassa. Két-három óra hosszat nyüszített, ugatott:sírt bánatában. Láttuk, hogy a következő napokon is ugyanez fog megismétlődni, ezért cselhez folyamodtunk. Irénke anorák és táska nélkül ment ki az utcára, az ablakból adtam ki neki a „kiránduló-felszerelést”, Betyár pedig nem rendezett újabb patáliát.
  1979.szept.10-én (még tartott a nyári vakáció,15-én kezdődött a tanítás), Irénkével kettesben mentünk Egresbe. Éjjel esett az eső, nekem pedig kora délután gombászhatnékom támadt. Irénke a menedékházban maradt, kézimunkázott, így hát Betyárral indultunk útnak. Visszafelé ballagtunk  már, amikor a sáros erdei úton friss medvenyomot láttam. A felázott erdei talajon világosan látszottak a nyomai, a hatalmas körmök lenyomatai is. Ijesztően nagy nyomok voltak, akkorák, mint a kalapom. „Nyomolvasóként” tüstént megállapítottam, hogy nemrég járhatott arra. Épp egy kis erdei patakon akartam átgázolni, amikor hangos csörtetésre lettem figyelmes. Önkéntelenül megálltam, a zaj irányába fordultam. Pár pillanat múlva meg is jelent a kis tisztáson a zajos erdőjárás okozója, egy medve. 25 m-re lehetett tőlem. Másfél éves bocs lehetett. Magasabb volt a kutyánál, vaskosabb, testesebb, 80-100 kilósra becsültem. Engem nem vett észre, mert Betyár hangos csaholással rohant feléje. Sosem látott még medvét, borjúnak vélhette. A meglepődött medve hihetetlen ügyességgel mászott föl egy fenyőfára. Akár egy mókus – csak az ágak ropogtak. Betyár alulról ugatta, én pedig akkor értettem meg, mit jelent, hogy az embernek földbe gyökerezik a lába. Én mély gyökeret eresztettem. Attól tartottam, hogy esetleg megjelenik az anyja, és akkor nekünk végünk, vagy a „kis bocs” fölméri a helyzetet, lejön a fáról, ad egy pofont Betyárnak, majd szétnéz, hogy van-e még ellenség a környéken. Azt tudtam, hogy reménytelen elfutni a medve elől, mert hihetetlenül gyorsan szalad. Nem tudom, mennyi idő telhetett el, teljesen elvesztettem az időérzékemet. A kutya megunta a csaholást, és elment valahová az erdőbe. A medve, látva, hogy immár elmúlt a veszély, lekecmergett a fenyőről. A zajra azonban újra megjelent Betyár. A meglepett állat rohanni kezdett – egyenesen felém. Már azt hittem, hogy feldönt. Engem nem látott, mert folytonosan hátrafelé nézegetett. Öt méterre tőlem (ezt utólag lemértem, valamint azt is, hogy a fenyő épp 16 m-re volt a „gyökereimtől”) észrevett engem is, hirtelen irányt váltott, és másfél méterre tőlem elrohant az erdőbe, Betyár meg utána. Én még akkor is szoborrá meredten álltam, mikor a kutya visszatért. Akkor jutott eszembe, hogy semmiféle „fegyver” nincs nálam, amivel védekezni tudnék. Aztán útnak indultam, de közben „fölfegyverkeztem”: egy 8-10 kilós szikladarabot emeltem ki a patakból,azt cipeltem, míg kiértünk az erdőből. Elképzelésem sem volt, hogy mit is kezdek a kővel, ha netán megtámad a medve, de egy kis biztonságérzetem támadt.
   Egy másik nevezetes „betyáros” kalandom 1980 december végén, két ünnep, karácsony és újév között történt. Dolgozatot kellett írnom (I. fokozati dolgozat,Romániában ez a fokozat 35-40%-os fizetésemeléssel járt), ezért úgy gondoltam, hogy elvonulok az egresi menedékházba, ott nyugodtan dolgozhatom, nem zavar senki. Fönt hó is volt, ezért sífelszerelést is vittem magammal, hogy aktívan pihenjem ki a szellemi fáradtságot. Természetesen Betyár is velem jött. Este, lámpagyújtás  és vacsora előtt sízni indultam,úgy gondoltam, hogy majd vacsora után még dolgozhatom. Egy km hosszú, 200-300  széles  kaszáló-legelő felső sarkában áll a menedékház, az enyhe lejtő ideális sípálya volt számunkra. Aki harmincéves kora után tanul meg sízni, annak tökéletesen megfelel, márpedig mi, Irénke és én „tehetséges” kezdők voltunk. A „sípályát” Betyár is ismerte, lelkesen szaladt mellettünk, valahányszor lesiklottunk. Ugyanezt a pályát használtuk akkor is, amikor (vasárnaponként) hazamentünk. Ilyenkor gyakran meg is előzött minket, hisz ismerte az utat az autóbusz végállomásáig. Egyszer lesiklottam, majd indultam vissza, de Betyárt nem találtam. Kiáltottam, hívtam, de nem jelentkezett. Máskor is el szokott  kóborolni, ezért nem aggódtam. De közben eltelt egy félóra, lámpát gyújtottam, vacsorához készülődtem, de a barátom nem jelentkezett. Akkor már aggódni kezdtem. Elindultam hát megkeresni. Egy km-rel lejjebb egy erdész lakott, neki is voltak kutyái, Betyár rendszeresen barátkozott velük. Elindultam hát lefelé, amikor puskalövést hallottam. Az erdész azt mondta, hogy farkast látott, és rálőtt. Én azt hittem, hogy a sötétben a mi kutyánkat vélhette farkasnak, és csupán abban reménykedtem, hogy a lövése nem talált, mert vérnyomokat nem láttunk.
    Aggodalommal  telve tértem vissza a szállásomra, dolgozni akartam, de nem sikerült. Negyedóránként  kiálltam az ajtó elé,  szólongattam, de minden eredmény nélkül. Nagyon későn, nyugtalanul feküdtem le, de éjjel néhányszor még megébredtem, kiléptem, szólongattam , de eredmény nélkül.
   Virradatkor már újfent körülnéztem, de hiába. A kutya sehol.
   Dolgozni próbáltam, de nem sikerült koncentrálnom. Az ajtót résnyire nyitottam, és egyszerre megjelent Betyár. Annyira megörültem, hogy a maradék szalonnámat (akkor Romániában már alig lehetett élelmiszert vásárolni) odaadtam neki. 
   Pár perc múlva megjelent Irénke, Tünde és a barátja is. Aggódtak, mert késő este arra lettek figyelmesek, hogy a kutya az udvaron ugat. Azt hitték, hogy valami bajom történt, és reggel az első busszal elindultak, hogy megkeressenek.
   Utólag próbáltuk rekonstruálni, hogy mi is történhetett. Betyár szokva volt ahhoz, hogy síléccel elindulunk hazafelé, hol Irénke ment elöl, hol én. Mivel Irénkét nem találta, úgy vélhette, hogy már lement, ezért elindult hazafelé. Örök rejtély, hogyan jutott haza. Menet is, jövet is 4 km-t autóbuszon utaztunk, egy hosszú hegyi falun át. Az útvonalat tehát nem ismerhette. Valamilyen ösztön vezethette, mert amint kiszámítottuk, másfél óra alatt hazaért. Gyalog a legrövidebb út 8-10 km volt, és közben át kellett kelni az Izán, a Tisza mellékfolyóján.
    Ők annak örültek, hogy engem épen-egészségesen találtak, én meg annak, hogy előkerült hűséges kutyánk.
    1986 novemberében áttelepültünk Magyarországra, de arról szó sem lehetett, hogy Betyárt is hozzuk. Két hét elteltével anyósomék egy reggel arra ébredtek, hogy nincs otthon a házőrző. Egész nap keresték, de nem találták. Föllármázták az ismerősöket is, de senki nem tudott róla. Tíz nap múlva hallottak róla hírt. Többen is látták a menedékház környékén, ahová kirándulni jártunk. Két hét elteltével aztán hazament. Szögesdrót volt a nyakára kötve. Valószínű, hogy valaki megfogta, megkötötte, de onnan megszökött. Csontra-bőrre lefogyott, óránként adtak neki enni és inni. Félév múlva, mikor hazalátogattunk, határtalan örömmel üdvözölt minket. Örömében összepisilte magát, leengedtük a láncról, percekig körülöttünk ugrált.
    1991 tavaszán végleg eltávozott egy túlvilági Egresbe.