Csendélet

A penész lyuggatta matrac a lány verejtékétől nedvedzett. Vékony takaróját már valamikor az éjszaka közepén lerúgta magáról, nem bírta elviselni. A fülledt, dohos levegőt sem bírta elviselni, de attól nem tudott szabadulni, burokként ölelte át petyhüdt testét. Minden lélegzetvételre savanyú izzadságszag mardosta orrát. A hokiöltöző szagára emlékeztette. Oda egyszer nyitott csak be anyjával, hogy Tomika felszerelését összepakolják, de az a semmihez sem hasonlítható fanyar szag örökre beivódott az orrlyukába. Fogalma sem volt, mikor lehetett az már. Teljesen elvesztette az időérzékelését. Annyiban volt bizonyos csupán, hogy nyár van és ez a bűz belőle jön.

Dinnyét kapott vacsorára. Nyaranta sokszor megálltak az útmenti dinnyeárusoknál. Anyja minden egyes dinnyét végigkocogtatott, mintha értene hozzá, majd léket vágatott a legkisebb gyümölcsbe. Mindig a legkisebbe. Azt mondta, hogy az a legédesebb és abban van a legkevesebb mag. Tomikával felváltva kóstolták a kivágott darabot, és nagy műgonddal forgatgatták szájukban a dinnye húsát. Miután hazavitték, sosem volt olyan édes a meglékelt dinnye, mint az az egy harapásnyi kóstoló.

– Ne nyeld le a magját, mert kinő a hasadban! – csapott anyjuk az asztalra. A lány nem szerette, amikor ezzel rémisztgette őket. Emlékeiben sebészi precizitással pöckölgette a fanyelű késsel a nyamvadt magokat, és rettentő sokáig tartott egy-egy dinnyeszelet elfogyasztása. Most vágyott arra, hogy felcsendüljön anyja szigorú hangja, és óva intse őt bármitől… Fülelt a sötétben, hátha meghallja, hátha a távolból felsejlik a kiabálása. Bárcsak még egyszer hallhatná őt! Ezzel beérte volna, hiszen már múlt télen megbocsátotta neki, hogy nem jön érte.

Azelőtt nem hitte volna, hogy a világ legborzalmasabb hangja a sötétség üres kongása. Otthon még éjjel sem honolt teljes csend. A hűtő zúgása, a gázkonvektor kattogása, Tomika szuszogása, anyja kedvenc tévéműsorának ricsaja, a szél süvítése, ahogy a rozoga ablakkereten be-beszökik vagy az autók zajmasszává sűrűsödött egyhangúságából kitörő sziréna vinnyogása… Valami állandóan szólt. Utólag visszagondolva megértette, hogy az a zsibongás volt a jele annak, hogy a világ a rendes medrében zajlik körülötte.

A helység végtelen csendjében azonban nem tudott visszaaludni. Megfeszültek az idegei, készenléti állapotba sodródott, és magzatpózba zsugorodottan várta, hogy egy ismerős hang áthasítson a sötétségen. Még talán a Vadász Úr érdes hangjának is örült volna. Így hívatta magát: Vadász Úr. Nem adott rá soha magyarázatot, bár az is igaz, hogy sohasem kérdezett rá nála a lány. Zsákmányállatként tekintett magára, akit levadásztak és szépen lassan kivéreztetnek. Nem volt mit firtatni ezen.

Megéhezett. A sámlin heverő dinnyeszeletre gondolt, aminek a felét meghagyta későbbre. Négykézlábra gördült a matracon, és tenyerével a nyirkos kövön kezdett tapogatózni. Próbálta felmérni a távolságokat, hogy mennyit kell még megtennie a sámliig. Mászás közben csupasz térde egyszer csak szétcsúszott erőtlen teste alatt, és a hirtelen mozdulattól egy meleg vizeletcsík csorgott végig belső combja mentén. Összerezzent félelmében, amikor felidézte, hogy az összepiszkított bugyiért milyen verés szokott járni.

Odaült a sámlihoz, és koszos körmével nekilátott a dinnyemagok kipöcköléséhez. Gyűlölt hozzáérni a sikamlós magokhoz, legtöbbször össze sem tudta csípni őket rendesen, és csúzliként lövelltek ki ujjbegye közül, majd tűntek el a helység feketeségében. Az első harapás után leküzdötte undorát, a dinnye avas volt és ízetlen, kizártnak tartotta, hogy a Vadász Úr bármiféle energiát belefektetett volna a kiválasztásába. Ahogy az éhség fokozatosan eluralkodott testén, és vette át az irányítást elméje felett is, egyre türelmetlenebbül evett. Többé már nem érdekelték a magok, kiköpdöste, amit ért, egyébként meg csak harapott és nyelt. Nagyragadozónak képzelte magát, ami tépőfogaival ösztönösen cincálja szét a nyers húst. Észre se vette, hogy a néma éjszakába eközben halk motoszkálás furakodott be. A téglafalhoz erősített láncon éles fogak koccantak, majd a földön lévő bádog bögre arrébb gurult. A következő pillanatban szőrös valami simult a lány lábszárához, és szimatolta fel magát a kezéig. A lány rögtön felocsúdott az evésből. Ijedtében félrenyelt egy falatot, és fulladozni kezdett. Levegőért kapkodó köhögését állatnyüszítéssel együtt visszhangozták a rideg falak. Az éj további részét ébren töltötte a matrac közepén összekuporodva. Takaróját úgy terítette magára, mint egy pajzsot, és alatta szünet nélküli dudorászásba kezdett.

Kattant a zár, sáros gumicsizmájában berontott a Vadász Úr és megragadta a lány vékony karját. Egy kézzel felemelte olyan könnyedén, ahogy más a kanalat veszi fel a földről, és talpra állította. A lány megrogyott egy pillanatra, elgémberedett végtagjának túl gyorsan jött a változás.

– Mit műveltél? – kampós orrát a lány ágyékába mélyesztette, jelentőségteljeset szippantott, majd a félig felszáradt húgyfolt irányába biccentett. A lány lesütötte fejét, és titkon a dinnyemaradékra pillantott, amit az ajtón beszűrődő fénycsóva félhomályos csendéletté világított. Elborzadt.

– Helyes, szégyelld magad – vaskos tenyerével rámarkolt a lány tarkójára, és annál fogva nyomta bele arcát a húgyfoltba úgy, hogy szinte egyszerre koppant a padlón a lány koponyája és térdkalácsa, – az állatok csinálnak maguk alá. Állat vagy? – kérdezte, miközben erős markával továbbra is nyomva tartotta a fejét. A lány nyüszítése csak még jobban felhergelte.

– Állat vagy? – kérdezte megint, mire a lány nemlegesen megrázta fejét, amennyire tudta. – Akkor jó! Tisztálkodni fogsz.

Nyakánál fogva húzta fel a lányt, és lökdöste ki az ajtón, fel a szűk lépcsőn, egészen a fürdőszobáig. A lány tudta, hogy a nyaka be fog lilulni, és a legkisebb érintésre is ordítani tudna majd a fájdalomtól. Tisztában volt vele, hogy ezt fogja élvezni a legjobban a Vadász Úr, és majd megint hátulról akarja csinálni, hogy a nyakát gyeplőnek használhassa. Tudta, hogy a fájdalomtól patakokban fog folyni a könnye az ócska ágyneműre és pontosan tudta azt is, ha végzett, akkor mindene sajog majd az erőszaktól. De most még nem gondolt erre, mert egyelőre a fürdőszoba felé terelte. A lány alig észrevehetően elmosolyodott. A zuhanyzás jelentette neki a megtisztulást, a vezeklést és magát a szabadságot, hogy havonta-kéthavonta feljöhetett a pincéből.

A fürdő lécekkel bereteszelt keskeny ablakán nem fért volna ki az ő vékony alkatával sem, kifeszegetni meg nem maradt ereje, de amúgy is régesrég felhagyott már a szökési kísérlettel. A Vadász Úr az ajtó előtt várt rá, de néha be-benyitott, hogy meggyőződjön róla, nem szökött-e meg.

Gyorsan kibújt büdös, elhasználódott ruháiból, felkapcsolta a villanyt, és a halovány lámpafénynek éppúgy örült, mintha a nap meleg sugarai cirógatták volna bőrét. A lány ott állt a fürdőszoba közepén teljes valójában, meztelenül, és ahogy a tükörbe pillantott, hirtelen valóra vált, amitől gyerekkora óta rettegett. Anyja sápítozását hallotta a tükör irányából, közelebb lépett, hogy megmutassa neki, amit ő maga is alig hitt el. Tényleg kinőttek a hasában.

_________________________________

Novellapályázatunk első helyezett írása.

KAPCSOLÓDÓ LINKEK

Az írás lélektana (videó) – beszélgetés Forrai N. Eszterrel

Hobbinak tekintem, de komolyan veszem – interjú Keszthelyi M. Nándorral, a Regénytár horrornovella-író pályázatának második helyezettjével

Haláli a mosolya – Keszthelyi M. Nándor második helyezett elbeszélése

A novellapályázat eredményhirdetése (videó)

A novellapályázat beharabgozója (videó)