Sose volt otthon semmiféle jószáguk, pedig az udvar végében lett volna helye az ólnak. Nem tartottak tyúkot, kacsát, disznót meg aztán végképp nem. Még kutyát vagy macskát se tűrt meg apja a háznál. Ő szerette az állatokat, mindig tátott szájjal állt a kisállat kereskedő kirakata előtt, ahol egy hatalmas kalitkában papagájok ugráltak, egy gyönyörű kék színű apró tükörben nézegette magát. A hangjuk nem hallatszott át a vastag üvegen, de látta, ahogy kis csőrük be nem áll, s mintha az agyában szólt volna, értett mindent. A legöregebb állandóan azon morgott, hogy nem friss a vizük, egy tollát hullajtó kényeskedve panaszkodott, hogy a segéd csak minden másnap takarítja a ketrecet.
Amikor ezt egyszer elmesélte az iskolában, a tanító néni behívatta az anyját, aki otthon szó nélkül lekevert neki két hatalmas pofont, és közölte vele, hogy a hülyeségeit tartsa meg magának. Megértette. Attól kezdve nem azon az utcán ment, mert tudta, úgyis megállna az üzlet előtt, vagy ami még borzalmasabb lenne, egyszer összeszedné a bátorságát, s bemenne. Ott megmondaná a főnöknek, hogy gyakrabban adjanak friss vizet a madaraknak, meg a többi panaszt is, s akkor lehet, hogy hozzá is mentőt hívnának.
A szomszédban lakó Nusi néni egyszer felmászott a nagy diófára, s egy ősöreg párbaj pisztollyal fenyegetve üvöltözött. Tűzoltók hozták le, a mentősök bebugyolálták valami ócska pokrócba, s elszirénáztak vele. Azóta se látták. A kapura láncos lakatot tettek, s a vadszőlő indái befonták a csáléra leeresztett redőnyt. A kert elvadult, a gyerekek persze hátul átbújtak a kerítésen, s játszottak benne napestig, de egyszer halálra ijesztette őket a kertészlakból kijövő nagyszakállú, hajlott hátú vénség. Állítólag valami távoli rokon volt, de senki se kérdezte meg tőle, a gyerekek meg nem mertek többé bemenni.
Egyszer kapott húsvétra egy fehér nyuszit, apja főnöke hozta, egy kicsit már dülöngélt, s édeskés alkohol szagot árasztott. Az átázott papírdobozban rémülten kucorgott a kis jószág, szőre csatakos volt, ahogy maga alá piszkolt. Anyja kedvesen kínálgatta szendviccsel, süteménnyel a pocakos férfit, akit esténkét csak kéjenc disznóként emlegettek. Apja többször töltött egy szép metszett üvegből, s kényszeredett mosollyal morogta kis bajusza alatt, hogy micsoda megtiszteltetés!
Ő csak a nyulat nézte, óvatosan megsimogatta, anyja kedvesen szólt hozzá, hogy vigye ki az udvarra, adjon neki salátát, tegye nagyobb dobozba. Boldogan rohant ki a riadt tapsifülessel, és csak kint mert egy kicsit visítani az örömtől. Másnap nyúlpörkölt volt ebédre, apja kétszer is vett, ő meg csak ült halálra sápadtan, s még a főtt krumplit se tudta lenyelni.
Alig várta, hogy betöltse a tizennyolcat, s húzhasson el a háztól. Apja megfenyegette, hogy sose jöhet vissza, anyja sivár jövőképet festett, s többször elmondta, hogyan végzik a rossz, engedetlen lányok. Megvonta a vállát, az se érdekelte, hogy az anyja hátát a falnak támasztva vizsla szemekkel nézi, mit pakol el a ványadt kis hátizsákjába. Azt nézhette, mert szinte semmit. Ellódította az ajtóból, nem nagyon, csak hogy felférjen mellette, s a fülébe sziszegte, hogy reméli, sokszor szokott álmodni arról az ártatlan fehér nyúlról. Anyja értetlenül nézett utána, lehet, hogy nem is emlékezett az egész dologra.
Az első néhány hónap nem volt könnyű. Takarított, szórólapot osztogatott, egy olyan albérletben lakott, ahol hat lány osztozott öt ágyon, még jó, hogy egy biztos valamelyik fiújánál töltötte az éjszakát.
Minden vasárnap kiment az állatkertbe, a nyulaknál állt meg, néha megkérte a gondozót, hadd segítsen. Kevesen dolgoztak, sok volt a munka, a srác meg örült, hogy valaki ott tüsténkedik, szívesen odaadta az ételes vödröt. Ő meg átszellemül arccal etetett, cserélte a vizet, hordta ki az ürüléket. Egy nagy fehér nyúl úgy járt a nyomában, olyan hűségesen, mint egy kutya. Leguggolt mellé, megsimogatta, s elégedetten hallgatta ritmikus szívdobogását. Amikor nem látta senki, beletemette arcát a puha szőrbe. Egyszer megszólalt – persze csak ő hallotta –, s azt mondta, minden rendben lesz.
Húsvét után talált a ház előtt a nagy szemetes mellett egy reszkető kis nyulat, átázott dobozban. Az albérletben nem tűrtek meg állatot, így reggel elindult, csak úgy találomra. Egyre kijjebb jutott a városból, a harangszó még ott suhant a kertek között, egy nagy platánfa gallyai a hajába túrtak.
Kis hátizsákjában vitte a holmiját, kezében a nagy dobozban békésen aludt a nyúl.
Az ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel növeli az ön esélyeit a Bányai Tamás-díj megnyerésére.
Ehhez az íráshoz még nem érkezett adományozás.
Ez valami nagyon jó!