2019

Furcsa évek előtt, mögött

Apám mindig arra tanított, hogy foglalkozzak azzal, amivel más nem hajlandó. Nem arra buzdított, hogy különcködjek, hanem hogy legyek igényes és állhatatos. Most is ezt a furcsa különállásra inspiráló tanítást követem, amikor az év utolsó napján jegyzetet írok az elmúlt és az új esztendőről.

Boldog új évet szeretnék kívánni, csak hát nem tudom, hogy ez egyáltalán lehetséges-e? Hogyan lehet boldog egy egész esztendő, amikor telis-tele van ismeretlenekkel? Szinte már önveszélyes naivitás lenne azt hinni, hogy egy ilyen kiüresedett szólam, mint a „boldog új évet kívánok” majd a helyére tesz mindent, és az életünk csupán attól, hogy hányan iratkoznak fel erre a jókívánság listánkra, vígan döcög majd a tökéletes megelégedettség felé.

Az a gyanúm, hogy a boldogság egy teljes év vonatkozásában nem létezik. Valamit nagyon félreértettünk ezzel kapcsolatban, sőt, magával a boldogsággal is, mert ha jobban belegondolunk és visszaidézzük a személyes tapasztalatainkat, rá kell jönnünk, hogy ezek csak pillanatok.

Az egész éven át kitartó boldogság nemcsak emiatt illúzió. Ha visszaidézzük a közelmúlt történéseit, azt látjuk, hogy egyik mögöttünk hagyott év furcsább volt, mint a másik. Öt évvel ezelőtt például még ki gondolt a menekültválságra, és arra, hogy az eddigi, több évszázadon keresztül biztos kapcsolódási pontot jelentő szokás- és értékrend egy pillanat alatt megváltozik. Ki hitte volna tíz, tizenöt évvel ezelőtt, hogy például a könyv elveszíti kulturális hegemóniáját, és hogy az emberi kapcsolatok nagy része áttevődik abba a virtuálisnak nevezett térbe, ahol minden és mindenki arctalan.

Mondom: furcsa évek vannak mögöttünk, és ez arra figyelmeztet bennünket, hogy még furcsábbak jönnek. A klímaváltozás csalhatatlan jeleit szó szerint a bőrünkön érezzük, és arra megy ki a globális szinten űzött játék, hogy mindent, ami tartós és állandó, végleg hagyjuk el magunk mögött. Nem hiszem, hogy egyedül vagyok, aki tart egy kissé a jövőtől.

A boldog új esztendő kiüresedni látszó frázisa helyett tehát sokkal több értelmét látom egyfajta szelíd, jóindulatú intelemnek: a most még előttünk tornyosuló és titkait ügyesen leplező 2020-ban figyelmet, megértést és türelmet kívánok mindenkinek, hozzá pedig a mindezt egyben tartó józan, értelmes gondolkodáson alapuló megfontoltságot.  Útravalónak – akár hosszú, akár rövid távra – úgy vélem, ez is megteszi.

Angyalok a padláson

Nem akarom fényezni magam, de én már akkor sem hittem a Jézuskában, amikor a kortársaim még vele álmodtak. Tündérekben, manókban, gonosz boszorkányokban igen, de a Jézuskában valahogy nem. Pedig megtettem mindent, hogy ez másként legyen: volt, hogy a kezemet ökölbe szorítva, fogcsikorgatva erőlködtem, de hiába, nem ment. Az is közrejátszhatott ebben, hogy ha ránéztem a bölcsőben fekvő, pólyás kishúgomra, elképzelhetetlennek tartottam, hogy egy ilyen gyámoltalan kis lény, legyen ő bár Jézuska is, a születése után pár órával már képes legyen egy olyan összetett képződmény logisztikájával bajlódni, mint amilyen egy földíszített karácsonyfa.

Azt sem tagadhatom le, hogy jóval karácsony előtt egyszer véletlenül fölfedeztem a góré mögé dugott, fazék vízbe állított karácsonyfát. Rögtön jelenteni akar az esetet anyámnak, de hamar meggondoltam magam. Botor dolog lett volna megkockáztatni azt a fejleményt, hogy akinek nem létezik a Jézuska, annak nem létezik az ajándék sem. Így aztán hagytam, hogy a szüleim a szentestén valamilyen ürüggyel eltávolítsanak a háztól – legtöbbször a szomszéd utcában lakó dédnagymamámhoz kellett átvinnem egy fazekat vagy lábost –, hogy mire visszajövök, ott álljon a szobában, a két utcai ablak között a pazarul földíszített karácsonyfa. Lecövekeltem az ajtóban és mélyen magamba szívtam a pillanat fenségességét: a fán égtek a gyertyák, amelyek fenyőgyanta illatot füstöltek, és ez a sejtelmes aranyfény beragyogta a szüleim arcát, mert a villanyt már akkor leoltották, amikor meghallották, hogy kinyitom és becsukom magam után a nagykaput.

Aztán jött az ünnepi vacsora, ami már nem tetszett annyira. Megmagyarázhatatlan módon utáltam a káposztát és ezen a karácsony sem segített, sőt ez tette csak gyötrelmessé igazán. Néhány héttel korábban ugyanis disznót vágtunk, és a megfüstölt kolbász fent szikkadt a padláson. Légvonalban valahol félúton lehetett a gyötrelmes földi élet és a gond nélküli mennyország között, ám oda eljutni több volt, mint lehetetlen. Egyfelől ugye létezett az atyai szigor, ami ezt megtiltotta, másfelől ott volt az a félelmetes sötétség, ami a padlásfeljáró tetején tátongott. A csábítás mégis nagy volt és erős. Apám ugyan imádta a káposztát, de mert ezen az estén borozgatott egy kicsit, hajlandó volt engedményt tenni. Azt mondta, rendben van, ehetek a kolbászból, de csak akkor, ha lehozom a padlásról.

Egy kissé megsemmisültem. Nem létezett olyan adomány, kincs, vagy földi jóság aminek a kedvéért én oda fölmentem volna. Elemlámpával sem, hát még vakon, tapogatózva. Éjszakánként tisztán, kivehetően hallottam, hogy odafönt valami történik. Könnyű, vagy éppen nehéz lépések hangja dobbant a plafonon, és olyan is, volt, hogy cincogó nevetést véltem hallani. Ilyenkor magamra húztam a dunyhát és hálát adtam az égieknek, hogy apám itt horkol a közelemben, és ha valami még ennél is iszonyatosabb támadás történik, biztosan felriad és közbe fog avatkozni.

Ám a nagy, erős, trikóra vetkezett apám most komisz mosolygással nyugtázta az egész lényemen salétromként kiütköző félelmet. Száz százalékig biztos volt benne, hogy a kolbász érintetlen marad, és hogy mire a gyertyák félig égnek – olcsó, könnyen olvadó készítményekről volt szó – mégis ráfanyalodok a káposztára. Anyám pedig úgy tett, mintha ez az ügy nem érdekelné, pedig láttam, hogy miközben a leszedett csetresszel zörög, fél szemmel azt figyeli, szorult-e belém vitézség és ha igen, mekkora kanállal mérték.

Máig nem tudom, hogyan és miként, de ekkor föltámadt bennem valami dacos ellenkezés. Történjen ott fent bármi, ücsörögjenek a kakasülőn ráncos képű vén boszorkányok, vagy a lecsüngő kolbászokat birizgálgassák zöld fényben foszforeszkáló lidércek, most szenteste van, és ez olyan, mint amikor az ember a sarkában lihegő ördög elől bemenekül a templomba. A patás oda nem követheti, vagy ha igen, elveszíti az erejét és átalakul borvirágos orrú sekrestyéssé. Azt mondtam hát, rendben van, fölmegyek a padlásra kolbászért.

Apám sunyin elmosolyintotta magát, de ez mintha a tányérjában duzzadó káposztának szólt volna, anyám pedig csak úgy, az élénél fogva ideadta nekem a kenyérszelő kést. Evvel kellett lenyisszantanom egy darabot a kolbászból, miután kitapogattam szuroknál is töményebb sötétségben.

Csak most eszméltem rá, mire vállalkoztam. Nyáron azt a helyet át meg átszőtték hálóikkal a keresztes pókok, némelyik akkora volt, mint a nagy lábujjamon a köröm, vagy még nagyobb. Most, télen ők valahol a deszkák, gerendák repedéseiben szunyáltak, de a lidérceknek meg a boszorkányoknak meg sem kottyant a hideg. Hiába voltam fölfegyverkezve, a kés ellenük semmit sem ért.

Még föladhattam volna, és meghunyászkodva visszakotródhattam volna káposztát enni, de egy férfi életében vannak olyan helyzetek, amikor nem visszakozhat. Inkább a halál, mint a szégyen. Azt a taktikát alkalmaztam, hogy ha nagyon sietek, nem lesz időm megijedni, ezért a padlásfeljáró előtt nagy levegőt véve egy szusszal fölrohantam a grádicson, majd a sötétben, találomra és emlékezetből arrafelé nyomultam, ahol a kolbász lelőhelyét sejtettem.

A szemem pillanatok alatt hozzászokott a sötéthez, ami nem is volt olyan sűrű, mint gondoltam. A tűzfal kis ablakán például egy szokatlanul erős, aranyfényű csillag valóságos sugárnyalábot hintett a katonás rendben lelógó kolbászokra, úgy hogy gond nélkül lekanyaríthattam egy félkar hosszúságú adagot. És ha már itt voltam, a mestergerendára tett ládából két szép, ropogós almát is magamhoz vettem. Még akkor is kísért ez a világosság, amikor kissé szívdobogva bár, de megkerestem és megleltem a lejáratot.

Apám meglepődve, bár büszkén nyugtázta a hősiességemet, és most már nem a káposztának, hanem nekem mosolygott, miközben én úgy tömtem magamba a kolbászt, hogy a fölösleg szinte a fülemen jött ki.

Kenyér helyett almával falatoztam, szakasztott úgy, mint fönt, a padláson az angyalok.

Megvannak nívódíj-világszavazásunk helyszínei

Hosszas egyezkedés után végre megállapodtunk a Regénytár kontinentális kirendeltségekkel, hogy melyik város, illetve település vagy régió ad majd otthont a soron következő nívódíj-szavazás elektoriális központjának. Ezek szerint az európai régiót a Spanyolországban lévő Jerez de Los Caballeros, Afrikát Dzsibuti (Djibouti), Dél-Amerikát az equatori Rio Bamba, Észak-Amerikát a Gila Folyóvölgyi Indián Rezervátum, Ázsiát az üzbegisztáni Buhara, Ausztráliát a festői Fitzroy, az Antarktiszt pedig a Penguin’s Heaven Kutatóállomás fogja képviselni. A voksokat a települések Regénytár képviseletén személyesen kell majd leadni 2020. január 2 és 10. között, az pedig, hogy kik közül lehet választani, hamarosan kiderül.

A halál városa

Ez a bemutató alternatív megoldást kínál arra, miként kezdjünk el egy novellát. Az előadásból természetesen sok alapvető elem hiányzik, például a felütés fontosságának hangsúlyozása is, de most nem ez volt a cél. Az indítás folyamatát és alapszempontjait igyekeztem vázolni, meglehetősen elnagyoltan. Viszont bárhogy próbálkoztam az anyag nem lett rövidebb annál, mint amennyi az idősávon látszik. Nincs mit tenni, az írás, az irodalom régimódian ráérős műfaj. Talán ezért is veszíti el egyik ütközetet a másik után.

Egyszer megszakad

KÁLVIN TÉR NEGYVENHETES VILLAMOS A MÓRICZ FELÉ. Mintha te lennél. Nem merek odanézni, most minden mozdulatnak tétje van. Lehet, hogy mögöttem ülsz. Pontosabban lehet, hogy te ülsz mögöttem, mert valaki bizonyára ott terpeszt, mint egy bordázott tök az indák között. Nem merek megfordulni, az annyira direkt lenne.  Szóval csak ülök, ücsörgök, üldögélek. MAGAM KIHÚZOM A HASAM MEG BE – nagy levegő. Ha tudtam volna, hogy összefutunk, másik ruhát veszek fel, egy kéket, vagy azt a szoknyát, ami olyan jól kiemeli az alakom Zs szerint. Bakker! Éppen ilyenkor nincs nálam egy könyv sem. Most elővenném és hagynám, hogy észrevegyél, ahogy papa a peronoszpórát a gyanús szőlőlevélen. Összenéznénk és mosolyogva pattannál oda mellém, persze zavart mosollyal, ahogy a vélt kártevőkhöz szokás. Bár eléggé pofán csapna a nap, de nem zavarna. Nem tudom, hogy a villamos ráz vagy csak a szívem dobog olyan egyenletlenül, hogy már épp ezért tűnik egyenletesnek. Mami kiakadt, amikor a zöldek kitalálták, hogy nem szabad a racka nyájat felhajtani a töltésre, hiszen így a töltés egyenletlen lesz, és egy nem várt pillanatban Morzsa kutya házára zúdul a Duna. VISZKET A COMBOM A NEJLONTÓL. Tényleg olyan, mintha wifit keresne a tablettel. A szobrász is a villamosnál szólította le a vidéki lányt – legalábbis az idegenvezető ezzel szédíti a turistákat. Vidéki – ilyet is csak egy te féléd mond. Sorsszerűség, ennyi.

Talán neked is feltűnt, hogy lehet, én ülök előtted. Lehet, hogy neked is két síkra bomlott az idő, a mielőtt felszállt és a miután felszálltra. Viszont ha szerinted talán én ülök előtted, akkor ez annak a megdönthetetlen bizonyítéka, hogy biztosan te vagy mögöttem. Ez már lehet, hogy Arisztotelésznek is magas. FÉM SZAGÚ A KEZEM. A lényeg, hogy te és én értjük, nagy a valószínűsége annak, hogy egymás mögött utazunk és ha nem térít ki minket valamely erők kegyetlen összjátéka, akkor az egyenes vonalú egyenletes mozgás következtében a végtelenben leszállva megpillantjuk egymást. Két bölcsész a végtelenben. Ott érdeklődnél: nahát, Anna, hát te? És én ott állnék, hogy igen, pontosan, ahogy mondod: Hát én. Hiszen csak a Gárdonyi térig akartam utazni és nincs semmilyen magyarázat arra, hogy miért tartottam veled, vagyis a vélt veleddel a végtelenbe. De talán ez mindegy is lenne. Valószínűleg megkérdezném, hogy kérsz-e a táskámban lapuló szamócalekvárból. Bár a lekvár igencsak véges. Mi is végesek vagyunk. Lehet, hogy szétbomlanánk a végtelenben, atomokra esnénk, majd egy közös kovalenkötésben osztoznánk mindenünkön. Kávéra invitálnál, és nem a telefonod nyomkodnád, mert a végtelenben nincs térerő. Ez köztudott.

Most igyekszem egy merengő tekintetet vágni, hátha a közvetlenül az ablaküveg felett megcsillanó árnyon meglátsz és felismersz. Merengek, merengek – nem látod baszki, hogy itt vagyok és merengek?

Következőnél leszállok. Itt a lehetőség! A TÁSKÁM UTÁN NYÚLOK, NAGY TAGLEJTÉSSEL A FÉL VÁLLAMRA VETEM. Vagy csak az egyikre. Milyen idióta kifejezés: félváll. Most fogok odapillantani, a fejem pár fokkal feléd fordítom, mintha csak a sálam igazgatnám, a szemem sarkából már látom a sziluetted, a gyomrom remeg, mint elfehéredett, hártyás csirkeláb a kocsonyában. És most. A DAGADT NŐ ELTAKAR. LESZÁLLOK. ÁTMEGYEK A ZEBRÁN. Igyekszem kecsesen pakolni egymás után a lábam, nem trappolni, mint a birkák a gáton a szamócásból jövet. Lehet, hogy a villamosablakból őrized a vénülő szemeddel a bokám. De lehet, hogy te is leszálltál és jössz mögöttem, a torkodban dobogó izomcsomóval közelítesz, de nyugi. Lassulj le, lélegezz mélyeket, tüdőzd a nikotint. Csak egy prózában vagyunk. Képzeld, én írom. Már egyenletes ritmussal lépünk, a távolságot kínosan tartod. Tartom? Tartjuk. A tekinteted cikázik a forgalom és köztem. Látod, milyen jól áll ez az őszi kabát?

Amikor írom, majd azt mondom, hogy utolértél, leszólítottál és meghívtál arra a kávéra vagy egy pacalra. Majd vitatkoztunk Háyról. Úgy írom, hogy te kezdeményeztél, ez szebbnek hat, meg hogy nyár volt. Fülledt nyár. Így indokolt lesz az a szoknya a kivágott virágos felsőmmel. Pontosan augusztus nyolcadika, amikor az az orrfacsaró szarszag lepte el a várost, mert éppen nedves trágyáztak.

 

[Beküldte: Inhoff Mona Aicha]

Apa kocsit hajt

Apának csak anyukám a felesége. A férfiak csak egy nővel házasodhatnak. Ezt úgy hívják, hogy monotónia. Ezért apa az autókat cserélgeti. Régebben a bérletét cserélte, minden hónapban más színű volt neki. Ment busszal, villamossal, metróval, meg azzal a piros busszal, aminek a tetején kampó van. Apa már mindegyikkel utazott, ezért most az autókat próbálgatja.

Apa adja-veszi az autókat. Mindig csak szépet és jót. Olyan büszke vagyok rá! Mindegyik nagyon gyors és keveset eszik-iszik. Nem láttam őket soha reggelizni vagy uzsonnázni.

Apa nagyon vigyáz az autókra. Nagyon lemossa őket és belül is kitisztítja. Az autóban sosem cigizik. Múltkor felhívta egy vevőbácsi, apa mondta neki, hogy az autó nem dohányosozik. És azonnal eldobta a cigit, amikor ezt mondta a bácsinak. Még erre is figyel.

Apa annyira vigyáz a kocsikra, hogy egyszer még az óra is kevesebb lett húszszáztízzel benne. Az nagy dolog lehet, mert utána sok ember akarta tőle megvenni az autót.

Áron és Dominik, a barátaim, nem hiszik el, hogy apa minden héten más autót vesz, a régit pedig eladja. Pedig az óvoda előtt megmutatom nekik. Csak az a baj, hogy apa nem mindig parkol oda. Ha kis autója van, akkor mindig sokat sétálunk, amíg megtaláljuk. Azt mondja azért, mert nem tud hazavinni senkit. Amikor nagy az autója, mindig ott áll meg. És hazaviszi Bálintékat is az anyukájával. Múltkor még vártunk is rájuk. Egyszer apa mégis megállt egy kisautóval az óvoda előtt. Piros sportkocsival volt. Pedig csak engem tudott elvinni.

Az is jó, hogy apa bárhol tud parkolni. A többi bácsi keresi a helyeket, apa mindig talál. Neki fizetnie sem kell. Azt mondja, csak a szegények fizetnek. Ő olyan gazdag, hogy már a Mikulásnak sem örül, pedig egész évben kap tőle csomagot. Azt hiszem, én sem örülnék, mert mindig ugyanolyan sárga papír van bennük.

Múltkor együtt mentünk el egy autót megvenni egy nénihez. Nagyon piszkos volt. És apa elmagyarázta a néninek, hogy a motorja el fog romlani, mert csúnya a hangja. De azért elhoztuk az autót. Biztos, hogy apa még aznap este megcsinálta. Mert másnap hallottam, hogy egy másik vevőbácsinak azt mondja, hogy nagyon jó kis motorja van. Apa a barátjának este azt is mondta, hogy a néninek nagy volt a lökhárítója.

Apa a barátai autóit is lemossa és kitisztítja. Ezt onnan tudom, hogy egyszer régen azt mondta a rendőrbácsinak, hogy a barátjáé a kocsi.

Ha a koldusbácsi pénzt kér a lámpánál a főúton, akkor apa tanácsokat ad neki. Megmondja, mit kellene csinálnia, hogy a bácsinak is legyen háza. Azt mondja, az értékesebb minden pénznél, ha valaki okos. De a bácsi nem lehet az, mert még most is pénzt kéreget.

Apának az egyik autójába annyi benzin volt, hogy nem volt szabad gyorsan menni vele, nehogy kilötyögjön belőle. Biztos az isten rakta tele benzinnel. Mert apa előtte sokat kérte az istent, hogy rakja telibe.

Múltkor majdnem vettünk egy olyan autót, amin két gázpedál volt. Apa mondta az eladó néninek, hogy ha a fékre lép, akkor gyorsul az autó. De a néni valami engedményest nem akart adni, így nem hoztuk haza.

Apa már biztosítást is kötöz. Mert amikor túléli a halálos balesetet, akkor pénzt szokott kapni. Most sok balesete van. Egyikről sem ő tehet. Bácsik jönnek fényképezni azt az autót, amiben apának halálos balesete volt. Apa és a bácsi, aki fényképezett múltkor, jót beszélgettek. Eleinte a bácsi szótlan volt. Aztán apa mondta a bácsinak, hogy ha jók lesznek a képek, akkor ő nagyon sok pénzért megveszi őket. Ettől a bácsi nagyon sokat fényképezett. És velem is kedves volt. Megkérdezte tőlem, hogy mennyi idős vagyok. Nem tudom hány éves vagyok, mert ez állandóan változik.

Ha nagy leszek, annyi autóm lesz, mint apának.

 

[Beküldte: Duma László]

Tolkien (tor)túra

Budapest, valamikor a XXI. században.

– Jó napot kívánok! Azt a sürgönyt kaptam, hogy a szerkesztő úr mihamarabb látni akar a kéziratom miatt.
– Örülök, hogy ilyen hamar ide fáradt. Kovács szerkesztő vagyok. Kérem, üljön le! Melyik kézirattal kapcsolatban is jött?
– Ez lenne az. A levél tárgy rovatában ott a címe.
– Aha. Most már tudom. Az a helyzet, hogy nem kiadható. Maga szépen ír, a nyelvtana tökéletes, de a technikai rész és a történet eredetisége … Hát az hagy kívánni valót maga után. A kiadóknak nincs ideje ilyen munkákat kiadható formába rendezni. Bejelöltem azokat a részeket, amelyeket ki kell venni, vagy át kell írni.
– De ez majdnem a fele?! Ezek itt meg teljesen megváltoztatják a szereplők jellemét. Ha így kezdem, nem fogják érteni a hátteret.
– Márpedig ebben a formában nem maradhat. Vagy változtat, vagy mehet Isten hírével.
– Elmondaná pontosan mik a hibái a kéziratnak?
– El. Nézze! Nézze meg ezt itt! Ez magának felütés? Mi ez a szar?
– De kérem, a történet…
– Igen, a történet. Mi ebben az új? Ha ilyet akarok olvasni, előveszem az EDDA-t vagy a Völsunga saga-t. De ez?!
– A szereplők…
– Menjen már a szereplőkkel! Homérosz óta minden szereplő ezt csinálja. Van a gonosz, van a jó, és a jó legyőzi a gonoszt. Közben a jók erkölcsi és morális válságon mennek át, míg a gonosz önnön tökéletességébe vetett hite miatt pusztul el. Hol itt az újdonság? Hol a csavar?
– De a környezet…
– Igen, jó hogy említi. A könyv nagy része tájleírás, mint egy ismeretterjesztő könyv. Mégis mi ez? Regény vagy ismeretterjesztő könyv?
– Regény…
– Ez?! Ez a trágyakupac? Azért mert maga nyelvész és irodalom professzor, attól ez regény lesz? Mi maga?! Kora Rowlingja?! Gyerekeknek írt történetét felnőttek olvassák majd? Vagy mégis mit képzel?! Hogy is hívják magát?
– J. R. R. Tolkien.
– Na ez a másik. Mégis milyen írói név ez? Ilyen néven ki se adom a kéziratot.

Elindítottuk a honlapon belüli talentum átutalást

Közismert, hogy sok regénytáras szerző, olvasó tetemes talentum-megtakarítással rendelkezik, mások viszont szegények, mint a templom egere. A talentumilag izmosak ráadásul csak ülnek a vagyonukon, mert nem vásárolnak sem a Bűvös Boltban, sem másutt, viszont akinek nincs virtuális regénytáras pénze, nagyon okosan és legalább annyira lelkesen fel tudná azt használni, ha nem szenvedne belőle hiányt (a hősök és antihősök című pályázatunkon például csak a VIP-tagok vehettek részt, aminek kiváltása 300 talentumba került).

Ezért, és mert a Bank of Regénytár anyagi helyzete ezt lehetővé teszi, úgy döntöttünk, bevezetjük a honlapunkon történő talentum-ajándékozás (átutalás) lehetőséget. A legfelső menű jobb szélén látható Talentum anjándékozás menüben elhelyezett űrlap kitöltésével mostantól bármelyik honlapunkon regisztrált látogatónak ajándékozhatnak kisebb-nagyobb összegeket a keretükből. Akinek nincs talentum-megtakarítása, természetesen nem élhet ezzel a lehetőséggel, de bármikor válthat forintot az itt leírtak szerint.

 

Tarhási Edomér,
a Bank of Regénytár gubernátora

 

Epizód egy mai Dávid életéből

Az i. e. 1000 körül élt betlehemi Isai legkisebb fia, Dávid, az ókori zsidó történelem legismertebb, legvitézebb, leghatalmasabb emberi uralkodója volt, pásztorfiúból lett isteni képességű harcos, zeneszerző, költő és király, korának s minden időnek – Noé, és Ábrahám utódjaként – legbefolyásosabb hitembere, Jézus Krisztusig. Neve fogalommá vált az egyetemes emberi történelemben, hitéletben, és kultúrában egyaránt, mert Isten nemcsak „tanúvá tette a népek között, fejedelemmé, parancsolóvá a nemzeteknek,”(Ézsaiás 55:4. Ökumenikus ford.) hanem még ma is teljesedő újszövetségi próféciaként „fölépíti Dávid leomlott sátorát,… hogy keressék a pogányok az Urat minden népből, akik az Ő nevéről neveztetnek!” (Apostolok cselekedetei 15:14-17. Károly G. ford.)

Dávid legismertebb képzőművészi ábrázolása Michelangelo carrarai márványból faragott, Firenzei Akadémián álló egészalakos „Gigante” szobra, részlet

Azóta, hogy Dávid király 70 évesen meghalt Jeruzsálemben, már eltelt az emberi család fölött kb. 3000, tévelygésekkel teli, és ebből sokkal több szörnyen nehéz, mint boldogságos esztendő… Úgyhogy sajnos vonzó, emblematikus lényének testi és szellemi leszármazottai sem élhettek nyugalmasabb életet tőle e békétlen világban. – Ezért lehetne a következő, verses mottót odaírni az eltávozása óta 30 évszázadot átívelő sok csodálójának és követőjének élettörténete elé, mert bármilyen származású, de hithű, bátor lelkületű nőre is éppúgy ráillik, mint bármely hasonló szellemiségű férfira:

 

Ő az, aki nem ment, de a rossz sors űzött

gyilkos szarvhegyére az őrület kitűzött

mert erős volt bár, hinni merészelt

s szívében a remény örök tüze fészkelt!

 

 

Epizódunknak ez a mai, újkori Dávidja szintén megöregedett, miután élete Góliátjait legyőzte egészséges Isten-félelmének és -bizalmának köszönhetően, de az emberiség legeslegnagyobb és egyedül legyűrhetetlen ellenségével, a halállal szemben most úgy érzi, tehetetlenné vált!… Hiábavaló  lett eddigi, legendás hite? harcra kész elméje, szíve és parittyája?… No meg a frissen válogatott, patakparti kövecskéi a pásztortarisznyában, mellyel 3000 éve halálosan átütötte a népét s Istenüket gyalázó filiszteus Góliát1 homlokát?…  Csak gyaníthatjuk, hogy az ókori, ifjú Dávidnak azt az első, s egyben végzetes parittyalövedékét nem egy arra tévedt, kósza mediterrán szellő segítette célba jutni akkor, hanem a mindig jelenlévő Isteni Gondviselés és Igazságszolgáltatás ellenállhatatlan sugallata! – amit 1000 évvel később az emberré tett2, egyetlen nemzett Isten Fiú, Jézus Krisztus az Atyaisten Szellemének vallott. Így is jegyezte föl róla ezt a ráillő mondást az esemény egyik szem- és fül-tanúja, János evangéliumának írója, a szeretett apostol: – „A Szellem odafúj, ahová akar. Hallod a zúgását, de nem tudod, honnan jő és hová megy: Így van mindenkivel, aki Szellemtől született… (János evang. 3:8. Csia Lajos ford.)

 

/L á b j e g y z e t

1: Góliát és Dávid harcának története le van írva Sámuel 1. könyvének 17. fejezetében

2:”nem azért szálltam le a mennyből, hogy a magam akaratát tegyem, hanem hogy annak az akaratát, aki elküldött engem.” (János evang. 6:38. Ökumenikus ford.)/

 

 

Végrendelkezés

 

 

 

– Hamvasztásos, urnás* temetést kér a vendég! – írom le egy vénhedő, kései Dávidként végrendelkezésem első óhaját, mint valami vendéglői vacsora-megrendelést, ha már a bibliai* Mózes* könyve szerint mi emberek, átmeneti lakosok, ideiglenes „jövevények*”: még csak vendégek vagyunk a Földön! Akkor pedig nem csupán az életlehetőségeink számtalanok és sokrétűek, hanem – sajnos – kimúlásunk és megsemmisülésünk választékai is.

Őszintén szólva… dögkeselyűkkel, hiénakutyákkal, krokodilokkal, piránjákkal* csak azért nem etetném föl magam, mert állatvédő hajlamaim is vannak. Életemben annyit vétkeztem, amennyit ezek az öntudatlan, szegény párák együttvéve se, így biztos a torkukon akadnék, mint kemény falat, vagy végzetes gyomorrontást okoznék ártatlan lelkeknek.

Van persze más lehetőség is a halálunk utáni végkimenetelt illetően, bőséges a repertoár. A szarkofágban*, koporsóban, saját, gyári kukacainkkal történő eltakarítását holttestünknek én már gyerekkoromban töröltem etikai kódexemből*, bár állítólag ez a legtermészetesebb és –kíméletesebb módszer, mert az izgő-mozgó, szivárvány minden színében burjánzó, incifinci férgek oly tapintatosak, hogy még csak meg se rongálják a csontvázunkat, se a sír kirablása után újra használható szintetikus* ruhaneműt nem károsítják meg! De a műfogsort, befátyolosodott tekintetű üvegszemet, csípő- és térdprotézist*, imára merevített kézben eltemetett Bibliát, zseblámpát, fésűt, tükröt, mobiltelefont, GPS*-t, vagy a koporsót egészen otthonossá varázsló szobai papucsot, no és az ékszereket, gépkocsi-indítókulcsot, műszempillát is megkímélik!… Sőt, még a tartós púderból fölvitt vastag, élethű pirospozsgát se tüntetik el az arcról! – Legföljebb… az arcunkat tüntetik el a pirospozsga alól… amire ott már – valljuk be! – szükségünk sincs nagyon, mert a bibliai Prédikátor könyve szerint úgy következtetek, a Holtak Birodalmában* nemcsak a „cselekedet”, meg az „okoskodás” szűnik meg, hanem az „arcoskodás” is.

Amíg viszont megvan az arcocskánk, nézzünk vele szét másfelé is! Az igen költséges és nem túl sok melegséget árasztó eljárásról, a holttest lefagyasztásról hogy vélekedtek? Mondjuk ki bátran jogos aggályunkat, örökké tartó mélyhűtést szavatolni globális felmelegedésünk korában,… nagyon hazárd vállalkozás bármely temetkezési társaság részéről. S ne feledkezzünk meg az oly közeli bibliai végidőről se, mikor Igaz Bíránk, Jézus Krisztus*, tűzben fog ítélkezni az emberiség fölött! – Akkor meg minek fizetnénk a lefagyasztásunkért, ha nemsokára úgyis kiolvadunk? Engem ez a jégkockává hűtés amúgy is nagyon hidegen hagyna. A bebalzsamozásommal viszont még tán kiegyeznék, ha nem kezdődne a  tortúra rögtön az  elképzelni  se mindennapi élménynek számító kibelezésemmel,… és a legalább annyira romlandó agyvelőm   kiszippantyúzásával!  –  Hááát,… mit tudom én?! Megszoktam már, hogy a belső szerveim, ha alszom is, mindig bennem vannak, és csakis ott, ahová az Isten helyezte őket. Szerintem Ő nem akarná kicsalogatni egyiket se onnan. Úgyhogy nyugodtan bélyegezzetek maradi gondolkodásúnak, én maradnék ebben… egyben!

Az ember persze a legrafináltabb főemlős ezen a bolygón, ezt bizonyítja, hogy kínálnak ám csonkítás nélküli tartósítást is,… dögivel! Ilyen mumifikálás* például a besózás,… a füstön szárítás,… a napon, vagy mesterséges fényen történő gyorsaszalás,… a kigőzölés,… a lakkozás,… az átlátszó, vagy sötétített műanyagba-öntés,… a formalinban* való tartósítás, amikor rögzített, illetve lebegő helyzet közül lehet választani. Mivel a lebegő típusú konzerválás nagyobb üvegedényt igényel, drágább is, ám ehhez különleges szolgáltatásként látogatók érkezésekor enyhe folyadékáramoltatásról gondoskodnak, mi által volt szeretettünk nem marad mindig ugyanabban az unalmas testhelyzetben, hanem kissé életszerű mozgásba lendül az állandóan tisztított formalinban, melyben még az arc vonásai is tisztán kivehetők. Persze igényelhető a halott fejét eltakaró oxigénmaszk is, szemnyílásos vagy anélküli kommandós és sísapka, esetleg karneváli álarc, attól függően, hogy illik-e az öltözékhez, ami lehet búvárruha, bankrabló vagy rendőruniformis*, sí öltöny, de akár báli maskara is. Egy cégvezető szerint a legtöbb kuncsaft* csak kedvenc fürdőruháját adatja saját holttestére, hogy úgy tűnjön, csupán megmártózik, s lubickol egyet a sokak által megkérdőjelezett föltámadásig*.

Pfújjj!… – mondjuk minderre sokan. Kizárt dolog, hogy ilyet választunk. Mert tudjuk, nem abból a maradék, kimustrált anyagból leszünk föltámasztva, amit sokféleképpen tartósíthatunk, vagy amivé sokféleképpen széteshetünk az Isten összetartó lehelete nélkül, hanem abból a szellemiségből, amit előlegként ajánlunk szolgálatunkkal és életvitelünkkel az Ő emlékezetébe, a Tőle kapott gazdag és örök krisztusi reménység* csekély viszonzásaként.

Leginkább persze meg se halnánk! Közel van Armageddon, meg az Utolsó Ítélet, s a Bárány, mint Győzelmes Király* majd kiadja új életre szólító parancsait. De ha meghalnánk még addig, én elhamvasztást kérek. Asztalomon fekszik a temetkezési szolgáltatók katalógusa, föllapozom s ki is választok egy tip-top kis halott-hamvasztót. Nézegetem a fényképen a civilizált építőművészet  és technika e szemgyönyörködtető, célszerű remekművét, egy tiszta, családi háznál alig nagyobb épületet, aminek huzatos, karcsú kéményén keresztül szinte élvezet lesz elpárologni, észrevétlen kiillanni a testetlen, kavargó, végtelen lég-terembe… magunk mögött hagyva pár marék hamut emlékeztetőül szeretteinknek, hogy Teremtőnk alkotóerejéből mi is léteztünk hús-vér testben, 3+1 dimenzióban* e csodálatos, de 6000 év* alatt már eléggé lelakott Földön! – Bizony, megérik már lassan kék/-zöld?/ bolygónk a Bibliában ígért Isteni Fölújításra*!

Előveszem az erős nagyítómat, jobban szemrevételezni a mellékelt fotóról földi életem leendő utolsó állomását – elmúlt évszázadunk sátáni hatékonyságú* hírhedt találmányát – e miniatürizált*, gáztüzelésű krematóriumot*. Messziről nézve akár nyaralónak is vélhetnénk. Nézegetem,… és nagyítós tekintetem rásiklik az épület homlokzatán díszelgő cégtábla nagybetűs feliratára, hol ezt olvasom: BEFŰTÖTTÜNK AZ ELMÚLÁSNAK!… S e szlogen mellet jobbról és balról – mintha sötét-középkori inkvizíciós* krónikák véres lapjairól másztak volna oda – egy–egy szőrös testű, patás, kajánul vigyorgó ördög*-pofa áll, hosszú villáikat a felirat alatt fortyogó üstre irányítva,… talán csak tréfamód!!

Nagyítós kezem az asztalra ernyed, székemen hátrahőkölök. Elszáll belőlem hirtelen minden vállalkozó kedv az elmúláshoz, végrendelkezéshez. Már nem fűlik fogam a magam programozta öntartósításhoz, önsemmisítéshez. Megint, és újra csak rádöbbenek: nincs más megoldás a tisztuló lelkiismeretű emberiségnek, mint az örök, a fiatal, az egészséges élet,… de nem ám ebben a régen lezajlott történelemben*, hanem csakis abban a másik, újabb világban, amit a zsidó-keresztény Szentírás*, és annak Istene ígér!…

Mi pedig, akik az eljövendő „Új Égnek és Új Földnek”* még csak e halandó krisztusi valóságában* élünk – ezen az inkább már förtelmessé vált, semmint szépséges világon – és annak az isteni királyságnak* az eljöveteléért hozzuk meg áldozatainkat, minket éltetni fog az egy élő, igaz Isten, – bárhol, bármiképp veszítsük is el porhüvelyünket*! – e Megváltó Jézusunk halálával megszentelt, bűn-átkos Földgolyón.

 

************

 

L á b j e g y z e t e k

urna: a hamvak tárolóedénye

Biblia: az egy élő igaz Isten emberek által íratott sokféle tartalmú, de egységes mondanivalójú könyveinek gyűjteménye, amiket közvetlenül, /élő beszéd, cselekedet révén,/ vagy közvetett módon /látomás, álom, prófétai figyelmeztetés, Szent Szellemének olykor kézzelfogható, vagy ihletésével sugalmazott kinyilatkoztatása által/ adott földi szószólóinak, hogy mindenkori akaratát közvetítsék, és képviseljék egyes emberek, embercsoportok, vagy az egész emberiség előtt.

Mózes: ókori zsidó próféta, aki népét Egyiptom rabszolgaságából JHVH/Jahveh/Jehovah Isten diadalmas erőfölényével vezette ki, és igazgatta Kánaán tejjel-mézzel folyó földjéig. A Biblia első 5 könyvének, a héber Szentírásnak nevezett Tórának, Istenétől ihletett írója is. /próféta: látnok, szószóló, képviselő, Isten személyesen megbízott, közvetlen kapcsolattartója az emberekkel. Lehet a próféta igaz és hamis, attól függően, Isten, vagy ember akaratából szól, illetve cselekszik-e?/

jövevények, vendégek vagyunk: a föld porából lettünk teremtve, halálunk után ismét azzá válunk /1 Mózes 3:19/

piránja: húsevő, ragadozó hal

szarkofág: rég kőből, fémből készült zárt holttest-tároló

etikai kódex: erkölcsi könyvgyűjtemény, viselkedéstan

szintetikus: műanyag, nehezen, vagy nem is emészthető

protézis: hiányt pótló testrész

GPS: globális helymeghatározó rendszer, – digitális térképnavigátor

Holtak Birodalma: az emberek halál utáni „közös sírja”, állapota, képletes hazája, héberül: seol, görögül: hádesz /Prédik. 9:12/

Igaz Bíránk, Jézus Krisztus: az Örökkévalótól „rendelt bírája élőknek és holtaknak, aki igazságosan ítél és hadakozik” /Cselek. 10:42, Jelenés 19:11, 15-16/

mumifikálás: holttest tartósítás

formalin: erős fertőtlenítő és konzerválószer

uniformis: egyenruha

kuncsaft: üzletfél

föltámadás: a Biblia egyik alaptanítása, miszerint a Teremtő Isten akaratából képes csak a meghalt lélek újra élővé válni, s ugyanazzá a személyiséggé – akár szellem-, akár hús-vér lényként. Az ismeretlen időpontú Ítéletnap után milliárdok élhetnek újra, tökéletes testben, – magzatok is, vagy teljesen eltüntetett teremtmények, mert Isten „emlékezetében” minden és mindenki él, – ahogy, és ameddig Ő jónak látja. /Ézsaiás 26:19, János 5:28-29, Jelenés. 20:12-13, Lukács 20:38/

krisztusi reménység: „Én vagyok a föltámadás és az élet, aki hisz bennem, ha meghal is, él,… és aki él, és hisz bennem, soha meg nem hal!” jelentette ki a Názáreti Jézus Krisztus, akinek váltsághalála által a bűnös emberiség akár örökké is élhet. /János 11:25-26/

Armageddon: héberül Har-Magedon: Megiddó hegye: egy valós, és képletes helyszín Izraelben, egy eljövendő esemény és egyelőre ismeretlen időpont, a biblia által kitűzött „mindenható Isten nagy napjának háborújára”, amiről több helyen van személyekre, résztvevőkre is utaló tájékoztatás a Szentírásban. /Jelenés. 16:14, 16/

Utolsó Ítélet: a bűnbeeséssel megszűnt paradicsomi jólétünket felváltó küzdelmes, halálosan gonosz mostani világrendszer befejezését jelentő fázisa, részeként a Mindenható hozzánk idomuló Megmentés-művének és időtervének, – aki isteni igazságszolgáltatás és kárpótlás által hatalmával és szeretetével  „visszahozza azt, ami /s aki/ elmúlt.” (Préd. 3:15, Efézus 1:10)

a Bárány, mint Győzelmes Király: a megdicsőült Jézus Krisztus égi nevei a Jelenések könyvének 5:12-13, és 6:2 verseiben

3+1 dimenzió: 3 irányú, térbeli kiterjedés, +1 dimenzió: az embernek /s talán minden élőlénynek lehetséges, másfajta,/ Teremtőtől kapott „szellemi kiterjedése”. A Szentírás szerint Isten az embert a maga képmására alkotta meg: gondolkodás, érzelmi gazdagság, alkotókészség, emlékezés, időérzékelés, nyelvek ismerete, kommunikációs képességek, stb.

6000 év: az Istentől származó héber-keresztény Biblia szerint az emberi létezés kb. máig tartó időszaka

isteni Fölújítás: Isten szájából elhangzó szentírási ígéret: „Mindent újjá teszek!” /Jelenés 21:4-5/ Ez éppúgy vonatkozik a bolygónkra, mint az emberre és élővilágára, akik nem fognak kipusztulni, sőt egyenlő esélyt kapnak a föltámadottak a magasabb rendű és egyedül igazságos krisztusi irányítás alatt az örök életre. Ezért lesz a drasztikus változás, az Ítéletnap, majd az azt követő 1000 éves Királyság alatt minden pusztítás helyreállítása. /Jelenés 20:4/

sátáni hatékonyságú: utalás a 20. század első felében – a biblia szerinti végidők eldurvult, gonosz szellemiségének megfelelően – a náci Németországban uralkodó Hitler fajpusztító koncentrációs táboraira, melyekben könyörtelen, nagyüzemi népirtás, – tervszerű hulla-gyártás és égetés folyt.

miniatürizált: kicsinyített

krematórium: halott-hamvasztó

szlogen: jelmondat

inkvizíció: a világ politikai uralkodói közt önmagának jogtalan és mindig előkelő helyet kierőszakoló katolikus egyház az általában koholt vádak alapján eretneknek bélyegzetteket válogatott kínzásokkal akár halálra is vallató politikai-rendőri intézménye, ami egyes országokban még a 19. században is működött. Borzalmas módszerei között /körömletépkedés, izzó vassal faggatás, testnyújtás feszítőcsörlőkkel, stb./ humánusnak és megtisztelőnek számított a – Krisztus szeretetét már sátánian magas hőfokon közvetítő! – máglyahalál. Egyik legismertebb szégyenfoltja e történelmi keresztény egyházak/nagyszekták törvényesített, testvérgyilkos terror-akcióinak – a tömegpusztító vallásháborúkat most nem számítva – amikor a nagy reformátorként elhíresült, de az ördögi demagógia zátonyán megfeneklett szellemiségű Kálvin János, régtől fontolgatva már teológiai ellenfelének „legyőzését”, képmutatóan hozzájárult a tudomány és az isteni igazság iránt egyaránt lelkesedő, feltaláló, kísérletező alkatú, őszinte hitvitákra is nyitott Szervét Mihály eleven elégetéséhez.

ördög: rágalmazó, – Sátán másik neve, /mert a Sátán lázadót jelent,/ – az emberiség minden bajának fő okozója: lázító, gonosz, gyilkos angyal, aki egyúttal a legfondorlatosabb hitetőként azon van, hogy ne tartsák őt létezőnek az Édenkert óta félrevezetett emberek. Eközben gátlástalan átváltozóművészként, szemfényvesztő módon a „világosság angyalává” is formálja magát /1 Korinth. 11:14/ úgy, hogy sok ember Lucifert, a fény hordozóját isteníti személyében, de sajnos mindezt megteheti, mert ő e „jelenlegi világrendszer istene”, /2 Korinth. 4:4,/ ám az Ítélet napján Krisztus véget fog vetni hatalmának, – társangyalaival, a démonokkal együtt. /Jelenés. 20:1-2/

régen lezajlott történelemben: „az emberiség ellen 6000 éve folyó háború kimenetele már 2000 éve eldőlt a Golgotán. Mára csupán személyes csatá(in)k maradtak.” /George Orwell/

Szentírás: vagy Biblia, az egyetlen Isten /5Mózes 6:4, 1Timóth.2:5/ negyven ember által – i.e. 1500 – i.sz.100-ig tartó, 1600 éves időszakaszban – héber, arám és görög nyelveken íratott, Jézus után pár száz évvel 66 könyvre kanonizált /törvényesített/ szűkített gyűjteménye, és az eltelt 1900 év alatt sok százra darabolódott, keresztény felekezetek közös, hiteles, írott létforrása.

„új ég és új föld”: az Isten által többször megerősített saját Ígéretének, az „új teremtésnek” egy részletezőbb megfogalmazása. /Ézsaiás 65:17, 2Péter 3:13, Jelenés. 21:1/

krisztusi valóság: amit az emberiség eddig a Földön élt, „csak árnyékai az eljövendő dolgoknak, a valóság a Krisztusé.” /Kolossé 2:17/

isteni királyság: lásd a lábjegyzet „isteni Fölújítás” című föntebbi bekezdésénél!

porhüvely: életünknek – a vérünk megelevenítő áramlása nélküli – hústest foglalata, holtteste /3Mózes 17:14/

bűn-átkos Föld: Ádám és Éva, az első, engedetlen emberpár Édenből való kiűzetése óta tartó állapota, minősítése az akkor még tökéletes, de egyre romlóbb állagú bolygónknak, valamint az Igaz Istentől elidegenedett, zsákutcába jutott civilizációinknak. /1Mózes 3:17/

 

 

[Beküldte: resztofid – 3D]

Luxus anarchia

 Kolos biztonsági őrként dolgozott a simlis biztonsági cégek egyikénél, ahol az a szabály élt, hogy háromhavonta kirúgják. Az elbocsájtás után pár nappal azonban vissza is vették, az adókötelezettségek kicselezése miatt intézték így, ahogyan már az szokásban van kies hazánkban. Háromhavonta szimbolikusan kirúgták ugyan, de azonmód meg is újították a szerződését és újból munkába léphetett. Némi izgalomra adott okot ez a háromhavonkénti újítás, de eddig mindig visszavették, így Kolosnak is megfelelt ez a helyzet, ha már másképp nem lehetett. Néha el szokott gondolkodni azon, ha ennyi okos gazdasági szakember és pénzügyi zseni irányítja társadalmunkat, mi szükség van ezekre az érdekes, kissé illegális-szagú manőverekre, de ezek a gondolatok nem vezettek sehova, így gyorsan felhagyott a morfondírozással. Örült, hogy van munkája, s eközben nem bolygatták túlságosan, gondolhatott a világ különös dolgaira és a szerelmére.
Kolos egyébként bízvást pályázhatott volna a világ legérzékenyebb biztonsági őrének címére. Nem készült biztonsági őrnek, valamikor tervei között szerepelt, hogy elvégzi a magyar szakot, ahol kedvenc költeményeinek behatóbb ismeretével  foglalkozhatott volna, de miután értesült arról, hogy a középiskolák 90%-ban legfeljebb egy zupás őrmester lenne képes a diákokat beavatni a költészet szépségeibe, felhagyott ezzel az elképzeléssel. „Az irodalomtanítás érdeklődés hiányában elmaradt” – tréfálkozott saját magával. Nem szeretett volna szembesülni azzal az élménnyel, hogy az első órák egyikén valamelyik diák feltegye az obligát kérdést: „minden író, költő alkoholista vagy kábítószeres volt, ezekről mit akar tanítani?” Persze édesanyját sem szerette volna terhelni egy fölösleges diploma anyagi terhével, Kolos ugyanis egyszülős családban nőtt fel, mint nemzedékének számos tagja. Végigjárni az épületet, ellenőrizni a szobák állapotát tűzvédelmi szempontból, végignézni a nyílászárókat és végül elemlámpával körbejárni a környéket, ez volt az igazán neki való feladat. De csak úgy, hogy ráadásként Zsanett szerelmét magáénak tudhatta, hiszen Zsanett nélkül nem lett volna értelme semminek.
Zsanettet, ezt a pöttöm, de élénk, alig százhatvan centis teremtést ő a legbájosabb nőnek tartotta, pedig Zsanett igencsak kényeskedő és nyávogó  kis példány volt, Kolos mégis így találta őt aranyosnak. A lány a Luxury style bolti eladója volt, ez a hálózat luxuscikkek és luxusholmik forgalmazásával foglalkozott, hosszú műkörmös, hosszú szempillájú, egyen-dögös uniformisba öltöztetett, flegmán beszélő és viselkedő fiatal robotnők szolgálták ki a vendégeket, mindegyikük ugyanúgy nézett ki, mindegyiküket ugyanazon kissé megvető, ajakbiggyesztő arckifejezésre programozták be. Bár mindegyik azt hitte, egy fokkal dögösebb a másiknál. Zsanett csak centiméterekkel maradt el mögöttük, de ez nagyon bántotta. Talán emiatt kötött ki Kolosnál. Ám Kolosnak a világot jelentette, hiába is győzködték volna nemlétező barátai, Zsanettről – aki negyvenöt kiló volt vasággyal, megfelelve a kor szépségideáljának – a világért sem mondott volna le.
Egy nap azonban bekövetkezett az a fordulat kapcsolatukban, melytől a világ legérzékenyebb biztonsági őre annyira félt. A Luxury style szövetségre lépett az Elsöprő Ember nevű, átképzéseket szervező céggel, amely négycsillagos szállodákba szervezett wellness-átképzésekkel hódította meg a magáncégek túlterhelt dolgozóit, hogy aztán az illusztris, csillogó-villogó környezetben átformálja a gondolkodásukat. Épp csak annyira, hogy aki eddig galamblelkével galambokat etetett az ablakpárkányon, képes legyen átharapni egy csirke nyakát. Egyszóval olyan embereket képeztek ki, akik kellően erőszakosak ahhoz, hogy pillanatok alatt felmérjék, mennyi anyagi tartalékkal rendelkezik a vásárló. Természetesen ezt az anyagi tartalékot lehetőleg egy fillérig a Luxury style termékeire kellett, hogy költse. Az átképzettek ebben nem ismertek lehetetlent. A termálvíz kellemes bugyraiban Zsanett megismerkedett Leventével, aki beavatta az Elsöprő Ember mindent elsöprő módszereibe. A háromnapos szeánsz végén Zsanett magáévá tette Levente tanait, Levente pedig magáévá tette Zsanettet.
Kolos sorsa ezzel eldőlt. Ettől kezdve Zsanett már csak Leventét istenítette. A világ legérzékenyebb biztonsági őrének ideálja ugyanis szert tett arra a képességre, amellyel képes átharapni egy csirke nyakát, vagyis képes felmérni az újonnan érkező vásárló anyagi lehetőségeinek végső határát. Eszerint értékesítette a Luxury style termékeit, amivel mesés jutalékra tett szert. Levente hétvégenként pedig mesés tájakra repítette sportautójával. Kolos parkolópályára került – volna – persze csak szimbolikus értelemben, mert még kocsija sem volt, amivel ezt tehette volna. A lényeg: már semmiben sem reménykedhetett, mióta az Elsöprő Ember és a Luxury style összefogott.
Csupán József Attila soraiba kapaszkodhatott, ezt mantrázta, miközben a zárás utáni ellenőrzést tartotta: „Légy, ami lennél: férfi / A fű kinő utánad.” Pontosan nem értette, ha férfiként viselkedik, miért nő ki a fű utána, de egyszerre megvilágosodott előtte, hogy azért, mert ha megtrágyázza a földet, a fű nyomban kinő utána. Ezt talán a kulcs, meg kell trágyázni a földet – hasított elméjébe hirtelen – meg kell trágyázni a Luxury style talaját, ez esetben újra bebizonyíthatja  Zsanettnek, hogy férfi.
Az éjszakai zárás alkalmával, az utolsó ellenőrzéskor a drága Armani és Versace-öltönyök zsebébe egy-egy kis zacskó székletmintát csempészett, hogy a vevők zsebbe kapják az áldást. Egy vödörbe nagy gonddal gyűjtögetett vizeletével pedig bőven megpermetezte a felöltőket, egy kicsit még a textilkabátokra is locsolt. A művelet végeztével boldogan hagyta el az üzletet. Úgy érezte, nem élt hiába. Az utcán vidáman ismételgette, a polgárok méltó megrökönyödésére: „Légy, ami lennél: férfi / A fű kinő utánad.”
[Beküldte: Paládi Zsolt]

Panasznap

Katalin ül az irodájában és egykedvűen dobol tollával az íróasztalán. Lelkét a fásultság súlya üli meg. Munkahelyi íróeszköze monoton ritmust ver, melyen, apró, kitüremkedő betűkből kirakott Városi Bíróság felirat ugrál fel-le szemei előtt. Tekintetét rabul ejti a toll mozgása és percekig csak bámulja, míg agyában semmi más nem marad, csak a ritmus és a felirat táncának hipnotikus egysége.

Nagyot sóhajt, és a műanyag sávokból álló, összehúzható függöny résein át kitekint a bíróság kerek ablakán. Megszemléli a csupán néhány háztömbből álló lakótelep épületeit, végigméri az utca egyetlen fáját, amely ebben a kora nyári időszakban gyönyörű rózsaszín virágokat bont, és rezzenéstelenül veszi tudomásul, hogy a bíróságtól karnyújtásnyira lévő kocsmában már buzog az élet, de legfőképpen a csapolt sör és a tüske.

A kefirhez vásárolt két zsömléje érintetlenül hever a bevásárló szatyrában, nincs még kedve enni, pedig úgy érzi az éhség már bekopogtatott gyomra ajtaján. Hallgatja, amint az nagyokat kordul, de most jobban esik neki az önsajnálat keserű szellemi tápláléka.

Egyszóval minden nap olyan, mint az előző, és olyan, mint a rákövetkező. Ebben a hivatalosan városnak nyilvánított porfészekben – ahogy Titi, a bíróság kiégett lelkű biztonsági őre szokta mondani „szarfészekben” –, igazából nem történik semmi különös. Fogalmazóként komolyabb büntetőügyeket még nem bízhatnak rá, pedig úgy érzi, hogy képes lenne legalább olyan minőségben letárgyalni egyik-másik ügyet, mint a folyosó túloldali szobájában terpeszkedő nagy seggű bírónő. Igazságtalannak érzi, hogy a kialakított rendszer rendkívül lassú előmenetelt ígér, és neki, míg bíróvá fel nem kenik, addig bizony maradnak a röhejes szabálysértési ügyek, meg a panasznap. Igen, a panasznap.

Minden pénteken erre kerül sor, és ma bizony az a nap van. Úgy érzi, szürke emberek tengerén, idegesítő problémák és agyat zsibbasztó sirámok és kérelmek között kell a jog hajóján az önuralom kormánykerekébe kapaszkodnia.

Imike diszkrét kopogása hallatszik. Egy madárembrióhoz hasonlatos fej kúszik elő az ajtó nyílásából, apró, fekete bajsza alatt húzódó vékony szája sem teszi vonzóvá a fiatal adminisztrátort. Szavai peregnek, de halkan, majdhogynem megalázkodóan szól.

– Katika! Katika! Jöttek hozzád. Leültettem odalent. Elég érdekes figura. Vagyis…vagyis nő. Bocsánat.

Katalin kényelmes tempóban lesétál a lépcsőn a földszintre. Esze ágában sincs lifttel menni, minél később ér le, annál jobb. A földszinten a két, egymással szembe nyíló tárgyalóterem között, három sorban egymáshoz rögzített székek, minden sarokban kamera, melyek képeit Titi és vagyonőr társa, Zsolt figyeli. A nőn kívül nincs más ügyfél a váróban. Katalin elsuhan előtte, morog valami köszönésfélét, majd magára zárja a tárgyalóterem ajtaját. Bekapcsolja a számítógépet, elrendezi az iratokat, ellenőrzi, hogy megfelelően működik-e a mikrofon, de mielőtt beszólítaná rajta a panaszost, Titi, a kiégett lelkű biztonsági őr surran be bizalmaskodó arccal, melyen az izgalom, és a sürgető mondanivaló keverékének rózsaszirmai lángolnak.

– Nem hiszed el! Megőrülsz! Tudod mivel jött? Valami hintóval vagy mi a szarral. Zsolti is csak lesett.

– Nem mondod – válaszol színlelt hitetlenkedéssel Katalin.

– De, de! – mondja hevesen, és kislisszol a teremből.

Kedveli ezt a figurát. Szabad szájú, néha egy bunkó, de jólelkű, és megbízható. Társa, Zsolt is hű szolgája a bíróságnak, de sajnos a kopogást, mint illendő cselekedetet nem ismeri, és olyan béna humora van, hogy többen látták, mikor az év végi ünnepi munkaértekezleten egy viccet elsütve, a bíróság elnök asszonyának a muskátlija percek alatt kiszáradt.

Katalin beszólítja a nőt. A nő határozottan lép be a tárgyalóterembe. Köszön, szó nélkül leveszi földig érő bundáját, karjára borítja, és megáll Katalinnal szemben. Katalin is köszön, majd jó fél percen át bámulja a nő halványkéken csillogó ruháját, a finom csipkék hullámait, az aranyszínű magas sarkú cipőit. Szőke haja kislányosan két sorban befonva, apró mellei előtt hullik alá egészen a köldöke vonaláig, feje tetején ezüstszínű korona pihen. Szép arcán türelmetlen felhő úszik át.

– Nevét kérem! – szólítja meg Katalin.

– Királylány – hangzik a válasz.

– Ennyi? Királylány?

– Nem. Sárkányné Királylány.

Katalin mély levegőt vesz.

– Miben segíthetek?

– Válni akarok!

– Kitől?

– Sárkánytól!

– Miért?

– Elgyengült. Öreg és hasznavehetetlen!

– Ezt hogy érti?

A nő büszkén felszegi a fejét, koronája pedig lassan csúszni kezd tarkója felé. Légiesen odakap, és helyére biggyeszti.

– Még lánykoromban rabolt el Sárkány. Egy éjszaka arra ébredtem, hogy tizennégy szem meredt rám, tizennégy orrlukból és hét szájból förtelmes füstszag áradt, majd erős karjaival megragadott, és kiszállt velem az ablakon. Tudja mekkora egy vár ablaka? Már ami a lakórészek ablakait illeti.

Katalin fejével jelzi nemleges válaszát, és úgy tesz, mintha lejegyzetelné a hallott információkat. A nő folytatja.

– Sárkány akkoriban még bizony igencsak sudár legény volt, manapság örülök, ha a barlang száján befér… Eleinte minden porcikám tiltakozott a kapcsolat ellen, főleg miután elmondta, hogy alig voltam tizenöt éves, mikor kinézett magának a kastélyban rendezett maszkabálon. Bár fiatal volt ő is, de vén kéjenc jelleme már akkor is bontogatta szárnyait. Gondolhatja, később mi várt rám… – a nő elpirul, apró mosoly jelenik meg íves szája sarkában, majd gyorsan összeszedi magát – Egyfejű sárkánynak öltözött, és maskarája mögül figyelt. Ezt követően nem volt más dolga, mint hogy türelmesen megvárta, míg nagyobbacska nem lettem, aztán lecsapott. De ezt már említettem.

– Igen, említette – helyesel Katalin – Van-e közös gyermekük, vagyonuk?

A nő jelentőségteljesen megköszörüli a torkát, de nem tudja eltitkolni a kérdés kényelmetlen voltát.

– Bevallom, idővel megkedveltem a férjem, de gyermeket nem kívántam tőle világra hozni. Nem akartam megalázó sorsot annak a szegény csúfságnak. Nevetség tárgya lett volna. A barlangunkon kívül nincs más vagyonunk, legfeljebb azoknak a szerencsétlen lovagoknak a kardjai, melyeket férjem otthonunkban oly büszkén gyűjtött össze. Az a sok gyenge fizikumú pojáca – lemondóan legyint –, azt hitték engem megmenthetnek. Mindegyik férjem üstjében végezte. Előtte jól megpörzsölte őket tüzes leheletével, csakúgy, az íze kedvéért. Tudja, nincs rossz íze ám a bukott lovagnak.

Katalin ekkor már látszólag sem jegyzetel, és arra gondol jobb is, hogy nem ette meg a kefirjét a két zsömlével. Gyomrát mintha valami nehéz és posványos üledék lepte volna el, de agya próbálta higgadtan értékelni az eseményeket. Az tűnt jó ötletnek, ha játékban marad.

– Nos! Miért is szeretne elválni férjétől?

– Mert megtört, kivénhedt és unalmas alak lett belőle – feleli egyszerűen a nő –, így elhagytam őt. Nemhogy egy lovag, de talán egy megtermett szúnyoglárva is leterítené. Lovagok sem jöttek már az utóbbi időben… Visszaköltöztem inkább apámhoz. A hintó is az övé. Hahh – és színpadiasan homlokához kapja kézfeje külső részét –, végre szabadság. Nem kell főznöm hét fejre, nem kell mosnom a hatalmas alsónadrágját, nem kell foltoznom a lángnyelvektől kormos ruháit, nem kell takarítanom a szőnyegre hullajtott pikkelyeit.

Katalin rosszallóan néz a nőre.

– Nem gondolja, hogy szívtelen dolog az, amit művel?

– Maga engem ne oktasson ki! – kiált a nő váratlanul, és arcát vérvörös pír árasztja el, szemeiben fekete láng lobban – Szép életet éltem az urammal, és én döntök felőle. Mindenben én döntök, megértette? Megértette???

A nő ekkor kitátja száját, és hét fej emelkedik ki belőle, mind a hét fej a nő dühödt arcát viseli. Katalin megrémül, a vészjelző gomb után csapkod ujjaival az asztal alatt, de nem találja. A nő szájából előkúszó fejek szájai is kinyílnak, és mindegyikből újabb hét fej bukkan elő a nő arcával, majd mindegyikből újabb és újabb egészen addig, míg a nő be nem szövi saját fejeivel a tárgyalóterem legkisebb zugát is, mint egy elburjánzott förtelmes növény, kiszorítva mindenhonnan a levegőt. Katalin küzd, ahogy tud, de a pánik és az oxigén hiány lehúzza valamilyen tudattalan, émelyítő sötétségbe. Mielőtt végleg elemésztené a feneketlen mélység, gondolatban egy lélegzetvételnyi időre Sárkány jelenik meg tudata széteső képernyőjén, s ezután mintha egy lépcsőn csúszna lefelé, melynek minden egyes fokába beüti fejét…kopp….kopp…kopp…

– Katika! Katika! Jöttek hozzád! Ébresztő!

Imike áll az ajtóban várakozó arccal. Katalin felemeli fejét az asztalról, tolla valahonnan lepottyan orra elé, homloka bőrén a „Városi Bíróság” felirat hirdeti büszkén magát. Kefirje és zsömléje érintetlen.

– Úristen! Elaludtam. Ki jött hozzám? – eszmél fel lassan, s miközben nyakához nyúl, mély lélegzetet vesz, szíve még mindig dobol mellkasa mögött.

– Nem mutatkozott be, csak annyit mondott válni akar. Nincs túl jó bőrben.

Katalin gyomra összeugrik.

– Mondd meg neki, ma elmarad a panasznap!

– Rendben – válaszol Imike, majd eltűnik az ajtó mögött.

Nem telik el három perc, Imike ismét kopogtat.

– Elment – közli –, de azt üzente, köszöni, hogy gondoltál rá.

 

[Beküldte: Halujan]

 

Megkésett rendszerváltók

A szép időket is megélt Cintia, bizonyos celeb múltra tekinthetett vissza. De most már így, kapuzárás előtt a hírneve régóta halványulóban, viszonyítva, hogy fiatal lány korában volt idő, amikor a kereskedelmi tévéadóknak köszönhetően a csapból is Ő folyt. Igen Ő, mint Diana hercegnő kiköpött hasonmása. Az állandó reflektorfényben dianásan kell viselkednie. Amikor még nem volt celeb, nem Cintiának hívták. Másképp hívták. Valószínű, hogy valami pórias neve lehetett, amelyre már nem akart emlékezni. Cintia! az egy nagyon jó név. Oly mértékben lényegült át Dianává, hogy magát az igazit is megtévesztette volna. Ám a kilencvenhetes tragédiát már nem volt hajlandó hasonmásként átélni. Még annak hevében elutazott Londonba, hogy részese lehessen a nagyszabású gyászszertartásnak. Még ki élvezte magát a Madame Tussaud panoptikumában, amint az ámuló, főleg ázsiai turisták felfedezék a hasonlóságot Diana élethű viaszmása mellett és eszeveszetten fotózták. Az idő kegyetlen múlásának ritmusában az ő imidzse is óhatatlanul kopott. Ennek hátrányát minden téren elszenvedte. Főleg az anyagiak megcsappanása érintette érzékenyen. Hamarosan a csillogni vágyó élsportolók, pénzes szponzorok is lepattantak. Az egész udvartartás hiányában, a földi halandók által irigyelt, hamis életforma fénye egyből kialudt. Neki viszont szembesülnie kellett azzal a kegyetlen tükörrel is, amellyel a részvétlen mindennapok szembesítették. Le kellett szállnia a földi élet sanyarú bugyraiba.   Egykoron, falta a fiúkat és a külvilág felé is ezt kellett sugallania. Ám celebként, életének voltak olyan rezzenései, amelyeket nem vállalhatott, mert úgy érezte, hogy rajongói még nem érkeztek el arra a szintre, hogy ezt tolerálni tudják. Ezért, időnkénti, a saját neme iránti vonzódását figyelmen kívül hagyta. Szerencséjére, az Ismert Színésznő, – mellesleg több gyerekes anya,- továbbra is rajongott érte. Ez neki időszakosan jól jött. Az eddigieknél jóval szerényebb, de egy bizonyos anyagi lézengést finanszírozott számára. De mivel gyakorlatias géneket örökölt, e kellemetlen landolást követően, nekilátott megszervezni önmagát. Amit csak tudott, régi kapcsolati- tőkéjét elkezdte vállalkozásokban konvertálni. Persze, ezek után a Színésznő faképnél hagyta. De a nélkülözés óhatatlanul bölcsebbé tette. A népi bölcsességek szerint: „-ha a Sors bezár előtted egy ajtót, valahol nyitva hagy számodra egy ablakot.” Ezen az ablakon robbant be (képletesen persze) a play-boykodó Ricsi (bá), – a néhai privatizációk bajnoka – akinek koponyája vörösréz barnára szoláriumozott bőr golyó, amely feltűnően bele virított a nemtelen szürke hétköznapokba.

Eredetileg, mákos sörényét abból a megfontolásból borotváltatta popsi-simára, hogy kortalannak tűnjön. A tar koponya semlegesíteni volt hivatott a fájón árulkodó hat ikszet. Emlékezett Cintia fénykorára és úgy érezte, hogy kettejük szimbiózisa fokozhatná azt a siker-ember légkört, amelyet feeling elnevezéssel állandóan szítani kívánt maga körül. Cintia a férfihez költözött és igyekezett azt rávezetni arra a világra, ahonnan ő nemrég landolt és ahová Ricsi igyekezne. Egy különös harmónia alakult ki köztük, a hétköznapokban és az intim hétvégi estéken. Abban mindketten egyetértettek, hogy földi élet megismételhetettlen és az adódó esélyeket ki kell használni.

Ricsi, minden tettével környezete visszajelzéseit provokálta. Szüksége volt a mindennapos cselekedeteinek ámulható elismerésére. Nem mindennapi figurának tartotta önmagát. A zavaros huszadik század végi életrajzát a korszak ízlésének megfelelően átírta. Szerepelt benne szovjet-magyar csak kimondottan kereskedelmi kapcsolat, orosz nyelvtudás és ártatlan politikamentes kötödések.  Amolyan ellensúlyozás gyanánt, angol tanfolyamra iratkozott be és bosszantotta, hogy immár mennyire nehezen fog a feje. A MÁRKÁS terepjáróján rendszeresen edzőtermeket látogatott, személyi edző tanácsait követve. Naponta kalóriatáblázatokat kottázva igyekezett megfelelni. Meg kell adni: meg is látszott rajta. Viszont Cintia, egy alkalommal a terepjáró csomagtartójában felfedezett egy minőségi teniszfelszerelést. Kilógott egy lóláb! E becsomagolt eddig használatlan felszerelés, Ricsi bá macsó imázsát lett volna hivatott fényezni.

 

Eduárdot, az edzőt a nő mutatta be neki. – Nézd, a fénykoromban én is tőle tanultam- bíztatta Cintia.- Az öreg egy élő legenda. Egykori világsztárokat is edzett valamikor, amikor még bonyolult és sikk volt Nyugatra menni.

Meglátod, a tenisz távlatokat fog megnyitni előtted, mindazon túl hogy kapcsolataid észrevétlenül bővülnek. Azon kívül szintén lényegbe vágó, hogy ez az, ahol ember- ember ellen küzd, minden testi érintkezést mellőzve… Ez egy látens képlet lehet számodra a jövőt illetően!

 

Ez a szürke, öreg pofa lenne az a néhai legenda?- gondolta Ricsi a leparkolt terepjárójában pöffeszkedve, tudatában, hogy ő a színes szélvédő üveg mögött nem látható. Lekicsinylőn nézte amint az a tucatéves Coltjával érkező, magashomlokú férfi közvetlen mellette leparkol, majd életkorát meghazudtolva szedelőzködik és a tömött sporttáskájával elindult a pályákat szegélyező öltözők irányába. Miután távozó alakját elnyelték az ormótlan szocreál beton tömbök, Ricsi kiszállt fura, hírtelen rátörő hiányérzetével, abban a rövid fájdalmas, felismerésben, hogy a látványos kiszállását a terepjáróból lekéste. Mert egy ilyen, egészen más elsőbenyomást gyakorolhatott volna leendő oktatójára. Ez elmaradt. Ezt a mulasztását – gondolta – majd máskor pótolnia kell.

Cintia sejtette: Eduárd nem biztos, hogy jó benyomást kelt Ricsiben. És fordítva. Rövid idő alatt kiismerte a párját, akinek lételeme volt a bizonyítás és a megfelelés. S ezt, a környezetének állandóan vissza kellene igazolnia.

Az edzések döcögősen zajlottak. Ricsi – amint várható volt- akárcsak az újonnan felvett nyelvórákon, nehezen tanult, hiszen ő is eldobta már a csikófogát. De párjának bizonyítani akart. Ezért nem adta fel már az első pillanatban. A vén szattyánbőr -ahogy a nálánál jó évtizeddel idősebb Eduárdot a háta mögött nevezte, nem volt rokonszenves, hiszen az semmitől sem ájult el. Ricsi, az első alkalmat követően szinte hisztérikusan hajtott el. Máskor, zuhanyozás közben, körülírt kérdéssorokkal  puhatolózott, hogy annak idején az oktató és Cintia között nem e volt némi intim kapcsolat.- Én a kuncsaftjaimmal sohasem,- mondotta az enyhe kis gúnnyal. Az csak rosszul sülhet el. Az anyagiak sínylik meg, vagy a további kapcsolatok. És egy ideje,- folytatta önmagán nevetve,- én csak azért fizetnék nőknek, hogy hagyjanak békén. Ezek Ricsi számára nem tetsző gondolatok!Ő saját magát alfahímként feltételezve, feledni próbálta az egyre gyakoribb, segédeszközök nélküli libidók hiányát, egész lényével tiltakozva elutasította a sötétülő jövő kilátásait. Valószínű, hogy ebben rejlett az anyagi sikere. Viszont erre meg Eduárd fütyült. Számára ez a molyrágta plüss- playboy is egyike az egyre elszaporodó újgazdagoknak. Egy  napon Ricsi megkísérelte meghívni magukhoz az öreget.

Ha majd az, meglátja, a főváros vonzáskörében lévő divatos szatellit-községben épült kis palotáját, biztosan más megvilágításban fogja látni őt. – Azért is szeretnénk vendégül látni, hogy tanácsot kérjek a készülő quash termemet illetően – kérlelte. Egyébként, pedig Cintia is nagyon kedvel téged.

– Ami a falteniszt illeti,- mondta Eduárd- sokkal dinamikusabb, mint a hagyományos. Több energiát fog kiszedni belőled. De sajnos, nem látok szabad időpontot a közeljövőben. Majd egyszer ezt a látogatást is megejthetjük,-mondta engesztelőleg.

Ricsi lehangolva dühöngött. Úgy érezte, most végkép megutálta az öreget a sportágával együtt. Az nem lehet, hogy őt ukmukfukk elutasítják! Ricsi, Cintia előtt elhallgatva, a leközelebbi edzést,- fontos üzleti tárgyalás ürügyén,-telefonon lemondta. Majd többnapi rágódást követően, újból felhívta, hogy egyelőre, nem várt események közbejötte miatt az edzéseket majd valamikor a jövőben folytathatják. – Nem gond! – felelte Eduárd, olyan hangsúllyal, mint aki már várta ezt a hozzáállást.- A még ki nem fizetett óradíjaimat, utald a számlámra-monda végül.

Majd akkor utalom, ha többször felhívsz és esetleg könyörögni is fogsz! – gondolta Ricsi kárörvendve. Hónapok teltek el, de csak Ricsi rágódott az el nem utalt pénzért és a várt, könyörgő telefonhívás elmaradásáért.  Mi a f…  képzel magáról ez a pofa! Az elkövetkező havi utalások elött, dühödten felhívta könyvelőjét, hogy utalják el T. Eduárd számlájára azt az általa bagatellnek vélt összeget.

 

[Beküldte: Kertész Jenő]

Az én fiam!

Egész délután csak téblábolt a Duna-parton, úszni nem volt kedve, nézte a zátonyokat, a vetődő halakat. Nem tudta elszánni magát sehogysem. – Ha én nem döntök, majd döntenek mások helyettem – gondolta. Tudta, hogy baleknak tartják, de nem zavarta. Egyszer már megnősítették, most sehogy nem volt kedve hozzá ismét.
Későre ért az anyja háza elé. Szokatlan fények villogtak az udvarról. Zsivajt hallott kiszüremleni, talán az öccséék vannak itt. Tüzet raktak a kertben? Szalonnát sütnek?
Megkordult a gyomra. Szerette a sült szalonnát, kenyérre csepegtetve, zöldpaprikával.
Belökte a kaput. Meglepetésére az udvaron vendégsereg nyüzsgött. Azt hitte, rossz helyre nyitott be. De az öccse felállt, és tárt karokkal, imbolygó lépésekkel indult felé:
– Pistikém! Végre megjöttél! Igyál egy aperitifet! Már mindenki téged várt! – kiabált, s belediktált egy jó decinyi szilvapálinkát.
Gondolkodás nélkül húzta le. Jól esett, melegség járta át. Vajon melyik unokaöccsét ünneplik?
– Az én félévszázados bátyámra! – hadonászott az öccse a pálinkáspohárral. – Isten éltessen, Pistikém! – ordított a fülébe, és úgy megölelte, hogy kihagyott a lélegzete.
Az öccse másfél mázsát nyomott. Ő sem volt sem apró termetű, sem vékony, de az öccse mellett kisegérnek érezte magát. Az harsányan dirigált:
– Családi fotó! Mindenki idejön! Pistikém, az ünnepelt középre, anyu gyere ide, Gabi, hozd a gyerekeket!
Akkor látta rémülten, hogy a volt felesége is itt van a két gyerekkel. Eddig egyikük sem látszott a tömegben. Akkor kezdett derengeni, hogy az ő születésnapját jöttek ünnepelni…
A szíve gyökeréig nyilallott az aggodalom, hogy a családi fotó felkerül a közösségi portálra, és a barátnője meglátja. Szóval ezért csinálják? Csak nem! A feleségének élettársa van, nem váltak el papíron, de régóta külön éltek.
– Minek jött ez ide? Megint kapni akar valamit? – dohogott magában.
Eközben az öccse ide-oda terelte a vendégeket, hogy ráférjenek a csoportképre. Ő mindenkit maga elé engedett, s az anyja háta mögé állt. A különélő feleség a két gyerekkel az ellenkező oldalon. Az asszony maga elé húzza a két gyereket, mintha nem szeretné, ha észre vennék, hogy ő is itt van. Meghívták, hát eljött. A sógornője unokanővére. S ezt a barátnője is tudhatja! De mégis kínos az egész…
Az anyja zavartan mosolyog a képen, ő izzadt sportpólóban karba tett kézzel hátul, mindenki más vasalt ingben feszeng… Az öccse orra, mint hatalmas túlérett paradicsom, ahogy tartja a kamerát. A lánya mosolyog, a fia lesütött tekintettel. A nők is ünneplőben, az anyja fekete selyemruhában. Ezek mind tudták, hogy mit ünnepelnek, csak ő nem! – mérgelődött magában. Aztán a pálinka megtette a hatását, még egy órácskát üldögélt a zsivajban, egy tányér kihűlt saslikot is az ölébe nyomtak, melyet a világról elfeledkezve rágcsált.
Miután végzett a saslikkal, egy pohár szódát töltött, majd feltűnés nélkül besomfordált a házba, s ledőlt az anyja ágyára. Érezte a párnák illatát, az ismerős öregasszony-szagot, s elnyomta az álom.
*
Éjfél után két óra tájban hirtelen megébredt. Az ablak nyitva maradt, és hűvös szél fújt a Dunáról. Álmában egy fura alak jött be az ablak irányából a szobába, és hideg leheletet fújt a tarkójába, miközben a fülébe súgta:
– Mit csinálsz itt, fiam? – miközben a tárgyak a szobában mozogtak, s a szőnyeg megemelkedett. Álmában félt.
Időbe telt, amíg magához tért. – Ki volt ez az álombeli alak? – töprengett. Fekete, szálkás haj, kerek fej, harmincas, életerős, fura férfialak, aki otthonosan mozog a lakásban.
Hallgatózott. Az udvaron csend. Hova lettek az emberek? Hol az anyja? Nyilván a másik szobában, nem akarta felébreszteni. Ez a kerti parti kínos volt – jutott eszébe, az öccse nem normális, hogy összecsődít embereket a tudtán kívül. Egy pillanatra elfutotta a pulykaméreg a gondolatra, hogy másnap hol köszön majd rá a családi fotó.
– Hú – döbbent rá -, Lia várta az este a hívásom! – Rossz érzés töltötte el. Nem, nem akart ő semmit igazából tőle. Semmi komolyat, ezt megmondta neki már az elején, de Lia nem hitte el.
Kiment a konyhába. Egy pohár vizet ivott és visszabotorkált.
Próbált visszaaludni, de az álom nem hagyta. Töprengett, ki látogathatta meg a másik szférából. Mit is kérdezett álmában? Mit csinálsz itt, fiam? Fiam? – Ami álmában természetesnek hatott, most megakasztotta a gondolatában.
– Ó a bolond nagybácsi! – döbbent rá. – Ő volt az, a fura szerzet! – ujjongott a felismerés örömével. – Fiamnak életében nem szólított soha. De miért jött? Mit akart? Miért szólított fiamnak, és mit keresett az anyám ágyánál?
Az agglegény nagybácsit az anyjuk ápolta haláláig. Az apjuk öccse volt, kicsit bogaras, kicsit különc. Szeretett inni titkon, és olyankor ölelgette, de csak őt. Az öccsét nem, arra mindig összeszűkült szemmel nézett.
Az anyja soha nem beszélt róla. Ha felhozta neki, az anyja konokul hallgatott.
– És mi van, ha az ő fia vagyok? – hasított bele a felismerés. Hirtelen világossá vált sok összefüggés: hogy miért kellett a fiát a nagybácsi nevére keresztelni, miért kapta meg az összes unokaöcs közül az ő fia a bácsi lakását, miért volt holtig tartó haszonélvezete a lakáson, miért volt kulcsa hozzá, és miért járt úgy hozzájuk, mint aki haza jár…
Vajon ki tud róla? Még élnek páran a nagybácsi korosztályából, egy-két özvegy, talán tőlük meg lehetne tudni valamit.

*

A gondolat másnap sem hagyta nyugton. Felhívta egy régi osztálytársnőjét, és megkérte, beszéljen az öreg Mirával a felvégen. Az osztálytársa felvillanyozva hallgatta, és megígérte, hogy biciklire ül, és még aznap este felkeresi az öregasszonyt.
– Mira néni – nyitott be hozzá lelkendezve -, tudja mit hallottam ma?
– Mit? – az öregasszony összes ránca mosolyba szaladt.
– Hogy Kónya Pista vér szerinti apja nem a hivatalos apjuk volt, hanem a nagybátyjuk!
Az öregasszony sápadt arca áttetszővé vált.
– Hol hallottad ezt a régi dolgot? – kérdezte megütközve.
– A hivatalban – füllentette az asszony, és mag is megdöbbent, hogy igaz a hír.
– Hát ez nagyon régi dolog… Annak idején a férjem is beszélte. Az apjuk nem véletlenül verte az anyjukat, jóféle volt az, még a sógorától sem fért meg.
Az asszony minden szavát nyelte.
– Elváltak, pedig az akkoriban ritkaságszámba ment… – toldotta hozzá.
– Összekülönböztek azok mindenen, és a nagyobbik fiú húzta a kurtát, az apja mindenért megverte, azért is küldték a papokhoz tanulni, amíg zajlott a válás.
– Szóval tudtak róla, hogy Pisti a nagybácsitól van?
– Az emberek mindenfélét beszélnek – kapott észbe az öregasszony.
– De Pisti tényleg a nagybácsira hasonlít, pláne a Pisti fia! Nem hiába hagyta a nagybácsi egyedül arra a gyerekre a lakását, ha egyszer ő az egyedüli vér szerinti fiúunokája!
– Régi dolog ez… – felelt kitérőn az öregasszony. – Hallom, most töltötte Pista az ötvenet!
– Igen, nagy kerti parti volt az anyjuknál! A felesége is ott volt a gyerekekkel.
Az öregasszonyt mintha darázs csípte volna meg.
– Akkor megint együtt van a feleségével? És az unokám? Akkor neki már nem udvarol?
– Hát nem tudom… – nyögte kínosan az asszony, és sürgős dolgára hivatkozva elköszönt.
Az öregasszony az órájára nézett, fél kilenc volt. Már sötétedett. Felült a biciklijére, és tempósan lekarikázott az alvégre a Pista anyjához. Bezörgetett az ablakon. Az soká jelent meg az ablakban.
– A fiad itthon van még? – kérdezte az öreg Mira elszántan.
– Nincs, már visszament – felelte a másik csendesen.
– Megint együtt van a feleségével?
– Ezért jöttél, Mira? – kérdezett vissza amaz.
– Ezek szerint együtt!
Az asszony az ablakban konokul hallgatott. Tőle aztán nem fog megtudni senki semmit.
– Majd megmondom az unokámnak, hogy a fiad egy szélhámos! – indulatoskodott az öregasszony. – Akár az anyja. Jóféle voltál te, Ágnes, a két uraddal!
– Tégy, amit jónak látsz, Mira, én nem avatkozom a fiatalok dolgába.
– Hát te ne is! – csúfondároskodott. – No, Isten áldjon.
Úgy köszöntek el, mint aki a másikat már nem látja az életben. Az öregasszony mélységes csalódással, a másik meg lélekben remegve, hogy most megint miért kell tartania a hátát. Hisz az egész élete rettegésben telt, mindig titkokat kellett őriznie. Most mi derül ki megint? Vannak titkok, amiket nem lehet a gyóntatópapnak sem elmondani. S mégis kiderülnek. Ahol már ketten tudnak valamit, ott nincs titok.
A sógort nem kapta rajta senki. Éjjel kettő tájban jött, mint a tolvaj, s távozott az ablakon, amelyen belépett. Mindig tudta, mikor nincs otthon az ura. De nem járt sokáig. Csak amíg Pisti megfogant. Aztán többet nem élt a lehetőséggel.
Ötven éve őrzi a titkot, amit az egész város tud. Hogy két ura volt szó szerint. Mindkettő hozzá hordta a keresetét. A hivatalos ura nőkre is költött, italra is. A sógor soha semmire. Még a falatot is megvonta magától, félt a háborútól, hogy jön a front és éhezni fognak ismét, mint gyerekkorában. Úgy beleette magát a tudat, hogy egyszer ismét nélkülözhet. Spórolt, lakást vett. S aztán mindent rájuk hagyott.

*

Felhívta a fiát. Az autót vezetett, s azon gondolkozott, mit mondjon a barátnőjének, ha hazaér.
– Anyám, mit kavarsz már megint? – mordult rá a fia rosszkedvűen.
– Mira idejött az előbb megkérdezni, hogy együtt vagy-e a feleségeddel.
– Megmondtad neki, hogy a feleségem meg az öcsém felesége rokonok? Ezért hívtál fel?
– Csak szólni akartam. Beszélj Liával, hogy a nagyanyja valami hírt felszedett. Nem tudom, mit akart. Hogy neked ne lehessen senkid? Pedig én sem élek örökké, már megállapodhatnál.
– És ezt most mondod, anyám? Miért nem az öcsémnek mondtad, amikor megszervezte a kerti partit?
– Tudtam én róla? Nekem sem szólt senki, csak jöttek egymás után be az udvarra az emberek…
A férfi az autóban kifújta a lélegzetet, s hallgatott. Valamifajta megkönnyebbülést érzett a szíve táján.
– Jól van, anyám. Nyugodj meg, és köszönöm, hogy szóltál – tette hozzá csendesen.
– De mi lesz veled, ha meghalok? Én sem élek örökké!
– Nem kell mindenkinek száz évet élnie. Öreganyám kilencvennégy volt, te a százat biztos megéred. Én meg élek, amíg élek! – felelte dacosan.
– Fiam, bár megérném a százat, hogy lássam az unokáimat felnőni. De veled mi lesz? Egyedül élsz, mint a kivert kutya.
– Nem vagyok egyedül, anyám. Nyugodj meg, jó éjt! – s rátaposott a gázpedálra. Ha tíz előtt felér, a kisboltban vesz egy üveg bort, s felviszi Liához.  – Lehet, hogy tényleg a nagybácsi a vérbeli apám? – töprengett. – No lesz mit mesélnem neki!
Az augusztusi melegben a kisbolt ajtaja tárva volt. Lezárta az autót, majd kezében a borosüveggel felment a lépcsőn. Az ajtócsukódással együtt egy árny osont be vele a lakásba. Mintha hallotta volna a hangját is: – Az én fiam, az én fiam!
Liát tárcsázta, de az nem vette fel. Nem mert átmenni hozzá, pedig csak egy utcahossznyira lakott. Félt a letolástól. Felbontotta a bort, két poharat tett az asztalra. Mindkettőbe töltött.
– Egészségedre, apám! – mondta huncut mosollyal a szája szögéletében. – Egészségedre ott, ahol most épp vagy.
– Hát itt ülök veled szemben, nem látsz? – szólalt meg egy reszelős hang, s egy pillanatra felderengett az öreg alakja: halszálkamintás szövetnadrág, fekete ing, pirospozsgás arc. Kalapja az asztalon. Olyan élethűen ült az asztal másik felén, mintha el sem ment volna.
A látomást telefoncsörgés foszlatta szét. Lia hívta.
– Merre vagy? – kérdezte.
– Most jöttem haza, fel akartam vinni neked egy üveg bort.
– Hát hozd fel. Egyebet nem hoztál? – kötekedett az asszony.
– De.
– Mit?
– Egy hírt.
– Ó, azzal nem veszünk semmit a piacon! – nevetett Lia. – Csak nem tudtál meg valami régi családi titkot?
– De – nyelt egyet.
– Hogy a bolond nagybácsi az apád?
– Honnan tudod? – ütközött meg.
– Az éjjel vele álmodtam, azt mondogatta, hogy az én fiam, az én fiam.
– Te is ezt álmodtad? – az asszony már nevetett.
– Miért, te is?
– Rendes a kisöreg, jött a kézfogóra – gurgulázott Lia. – Na, igyekezz, hosszú az éjszaka, sokan alusszák, s nekünk semmi sem marad!
– Biztos, hogy aludni akarsz? – évődött a férfi.
– Már aludtam egy sort, csak valaki felébresztett! – nevetett a nő, s letette a telefont.
Még nyitva találta a kisboltot, másik üveg bort vett, s szedte a lábát.  – Jól van, apám, ha te is így akarod, hát legyen! – morogta magában megkönnyebbüléssel. – Tudtam, ha nem döntök, döntenek mások helyettem. Jobb így! – utálta a felelősségvállalást.
Könnyűnek érezte magát, mint kamaszkorában. Létét súlytalannak, sorsát felhőtlennek.

 

[Beküldte: Rőt Macska]

Utam; hozzád!

1956 Mecseknádasd

Az éjszaka, ártatlansággal lepte be házunkat, s közben füzérként díszítette gyászoló fekete kapunkat. Pelyhedző bánata fékezhetetlenül lehullott ma ránk, s a múlt tétova vallomására sarjadt. Rémes álom tárta ki könnyes szemem. Apám hajolt fölém és meleg szeretete nyugalomra intett. Szemébe néztem mélyen és úgy éreztem végre megértettem, ami ott mélyen elbújt. Keserűség és boldogság vére menő harca alázatosságot ábrázolt. Kósza összetekintésünk mély nyomot hagyott bennem és sose feledem. Ha szeretet megfogható lenne, akkor ott megmarkolom, és sose engedem el. Fogta a gyapjút, ölébe terítette és mélybe zúduló titkot rejtő keze közé húzott, és onnét csendbe figyeltük a gyönyörű fehér pelyhek szép egymásba borulását.

Keserű titok mely felkarján egy ádáz kor szimbóluma.

Nulla.

Mint kínzó pecsét örökké ott ragadt. Borzalmas és fájdalmasan sötét múltját akkor még nem érthettem, hisz ifjú leány voltam, de szemének szikrázó vallomása elmesélte.

Elmesélte mit élt át az úton, mely ide vezette hozzám, hogy együtt megélhessük a sötét szomorúságát, mely a fénylő boldogságába tart immár.

 

Mária vagyok, a te leányod.

 

1944 Budapest

Teljesen kimerülten vánszorogtam a kihalt utcán, az alvás olyan erősen akart magához ragadni, hogy percekre feladtam a küzdelmet ellene. Sorsom kilátástalan és érdektelen semmiségnek tűnt csak. Már attól sem féltem, ha rám találnak. Nem akartam én már semmi mást, csak melegben nyugovóra térni. Homályba borult látásom, a lebombázott, füsttől sarjadó épületek mellet elhaladva végre megpillantotta a hangárt. Azt az erőt mely odavonszolt, már nem tudom honnét nyertem. Belépvén mindenhol takaró melegébe bujtatott alakok domborultak. Szemem a sötétség sóvárgásába borult, testem erőtlenül a földbe mélyedt. Álmok a közelembe se mertek merészkedni aznap éjjel, tudták, hogy nincs mit mondaniuk most nekem. Mély alvásom közelébe csak a hideg próbált befurakodni, a mellettem fekvő takarója akadt a kezembe. Nem kérte vissza, nem kérdeztem miért, csak hálás voltam.

 

A nap első sugarai kezdtek beszűrődni, a szememet résnyire tudtam csak kinyitni. Semmi mozgás. Megbököttem a mellettem lévő pajtit, akinek a takarómat köszönhettem az éjszaka folyamán. Kihűlt, élettelen teste megrázott és egy pillanat alatt kijózanított.

Halott.

Lelke most már egy szebb helyen csatározik és nem a földi ember béklyóit állítja karóba olyan emberekért, akiket sose ismert, s csak azért, hogy a családját, szerelmét vagy éppen a saját életét védje meg, egy jobb világ reményében. Felálltam és körültekintettem, a hideg, ami a helységben volt, nem fogható időjáráshoz. Emberi tetemek faltól-falig.

Halott mindenki.

Ott álltam élve, élettelenül.

Harsány érthetetlen szavak törték meg gyászos csendem. Féltem attól, hogy testközelből fogom hallani egyszer ezt a kopár nyelvet, hisz tudtam milyen következményei lehetnek, ha egyszer a fülembe cseng majd.

Mennyország vagy az élők pokla, melyet „Málenkij robotként” mesélnek.

 

Onnan a pályaudvarra vittek. Katonák, s nők félelemtől sarjadó tekintettei. Ott már tudtam, hogy valamilyen módon meg kell szökjek.

Mert inkább a kockázattal járó halál félelme, mint a hitbe kapaszkodó reménytelen senyvedés.

Szeparálva helyeztek el minket a vagonokba. Amikor megindult a vonat akkor tudatosult mindenkibe, hogy jövőnk kétely és fájdalom. Remegő lábú katonák vettek körül, volt akit a sírógörcs kerülgetett. Telis teli vagon, oly üresnek és lelketlennek hatot. Jeges leheletünk tüzes vallomása segítségért imádkozott. A kezdeti ijedelem után a lehetséges szabadulási esélyeinket firtattuk. A legkézenfekvőbb ötletnek a vonat padlójának felfeszítése tűnt. Többen féltek attól, hogy bajba sodorjuk ezzel őket, de mi erősen hittünk benne, hogy nem így lesz.

Mert hinni a jelenbe sokkal erősebb dolog, mint hitetlenül sodródni a jövővel.

Neki is láttunk mindenféle eszközzel a tervünknek, ami néhány óra után sikeredett is. Már csak az alkalom kellett és az, hogy ne bukjunk le addig.

Szolnoknál állt meg a vonat legközelebb az újra rakodás miatt. Csak bízni tudtunk abba, hogy ne vegyék észre a menekülő utunkat. Körülbelül két óra állás után indult útjára hitünk. Én ugrottam harmadiknak. A vonat egyre távolodott miközben fékezhetetlen futásom közbe párszor hátra tekintettem. A közeli erdőbe tartottam. Kifulladásig szaladtam. Öt óra járásnyira jártam már, mikor sötétség kezdte rám húzni titokzatos leplét. Mint a három királyokat vezeted vala, nekem is mutattad utam. Végtelen pusztaság, egy tanyát kínált bevetetlen ágyamnak, meleget remélve a jószágok rózsás bukéja mellett.

Reggel egy leány talált reám, miközben a malacoknak hozta a reggelire valót. Malac voltam én is. Belül a szőkés hazafiatlansága mardosott. Ide való vagyok közétek állataim, vagy még ide se. Szegény lány mikor észrevett rémületében apjához loholt. Nem futottam el, bár meg tehettem volna, valamiért azt éreztem, hogy maradnom kell. Szerencsémre, kedvességre leltem, ugyanis történetemet halva megértő fülekre találtam. Meleg ruhával és pár napi élelemmel távoztam tőlük, nem akartam én bajt hozni senki fejére.

Kalandos utam tovább vezetet; szekérrel, lábammal, erdőkön, mezőkön át. Mikor is a következő nagy akadályomba botlottam. Át kellett valahogy jussak a Dunán. A hidak sűrű tüzes őrzés alatt álltak. A nagy folyó jeges tekintette egyre jobban befagyasztotta a hangulatomat. Szerencsémre és bátorságomra egy halásszal meg tudtam egyezni, hogy csónakjával csempészen át.

 

Több napos haza utam végeredménye, hogy hazajutottam. Ami annyira tekintélyes diadal, mint amennyire komor gyalázat. Viszont a családi szeretet és a szemükbe lobogó boldogság elfeledtették minden borzalmat, aminek kitesz az élet jelenbe forgatott balgasága. Lelkem rút, s testem tisztátlan, de a szeretet megtisztít, és lelkemet büszkévé teszi.

Rejtekhelyemül; napközben az aranybánya, éjszaka az otthon melege szolgált.

Egyre szorítóbban nyomta terhét a falura az orosz jelenlét, de ingázásom kisebb-nagyobb sikerrel működni látszódott. Egy bizonyos esetig, mikor is igen nagy hibát vét a megszokás, ami ugye egy idő után nyugalom medrébe mártózik kéjes boldogságában.

Egy csenevész napon történik szeretet otthonomban, mikor a fák már ugyan új levelüket kezdenék lassan növeszteni, de még a sötétség azért korán érkezik, egy súlyos titokzatos árulással a derekán.

A sparhelt tetején már megfőtt a bab, a belsejébe meg már csak melegen tartás végett volt bent a héveklész*. Attól srégen a sarokba volt az ágy, amin feküdtem. Mellette a falon lévő házi áldást a pislákoló gyertyák épp annyira világították meg, hogy romantikus volt olvasni. Az ágy mellett folyosóra vezető utat egy csipkés függönyös ajtó választotta el a konyhától. Vele szemben a bejárati ajtó, jobbra tőle egy szoba és úgy egymás után a többi szoba. Az asszony éppen befejezte a tálalást az asztalon, amikor kopogás érces vaskos hangja hallatszódott be az ebédlőbe. A megfagyott levegőt, csak a kétségbe esett egymásra nézésünk súlyosbította.

Ilyen későn senki nem szokott már idelátogatni hozzánk! – gondolhattuk mind a ketten magunkban.

Újabb kopogás, melynek hangja vészjóslóbbnak hatott, mint az első.

− Nézd meg ki az. Én elbújok az első szobába. Ha veszély van, akkor a hátsó szoba ablakán fogok távozni. Persze csak abban az esetben, ha az lehetséges valamelyest. – vázoltam fel gyors tervemet.

Miközben megindult a bejárati ajtó fele, vele együtt surrantam át az első szobába. Rásimultam az ajtóra és hallgatózni kezdtem. Az elég nehezen átszökő hangokból megkönnyebbülésemre a szomszédasszony hangját véltem felfedezni. Megnyugodtam egy pillanatra, de sajnos csak annyira, mert az asszony nem úgy tűnt mintha sietne haza, ugyanis be nem állt a lepénylesője.

− Te, Mári! Nem invitálsz beljebb engemet, lefagy itt kint az ülepem? – szűrődött be a fenyegetettséget idéző selymesen karmoló női hang.

A skúló állt meg bennem. Mit akar ez itt ilyen későn, mikor épp a meleg vacsorám fogyasztanám? – tettem fel magamnak kétségbe esett kérdésem, s miközben haragos gondolataim fortyogtak éhes gyomromban, nagy csendre lettem figyelmes.

Nesztelenség terhe mély és fedhetetlen tiszteletet mutatót, s a szavak újra értelmüket keresték, hogy legyen, miért kimondanunk őket. A sötétség a szobában, homályos szürkeségé fakult. A kályha adta meleg miatt újra éledt bogarak, ismét megfagytak.

− Te, Mári! Csak nem engem vártatok, hogy egyel több főre terítettél?

 

Elfogásom után Pécsre vittek fogságba. Nem túl nagy szigor mellett tartva, sűrű látogatást kaptam szeretteimtől. Itt voltam addig, még a háborús események valamelyest rendeződtek. Hazaengedtek és nem sokkal később, egy újabb gyermekkel áldott meg a teremtő, s kivilágosodott az élet sötétsége. Ugyanis értelmet adott minden küszködésnek. A gyermeknek a Mária nevet adtuk.

 

Napjainkban egy Mecseknádasdi öregek otthonában; mamám Mária szavai:

„Valójában, ha édesapám hős lett volna, akkor én most nem tudtam volna elmesélni neked ezt a történetet, mert őt idézve; a hősök azóta is a temetőben alszanak.”

 

Dédpapám emlékére, akit Wekler Antalnak hívtak.

 

__________________

*héveklész: sváb kelt tészta

 

[Beküldte: Dobos Attila]

Ctrl+Alt+Delete, a jó támadása

Csak ült bambán maga elé nézve Ödön. Belefáradt abba, ahogy a környezetében lévők viselkedtek. Nem tudta felfogni, miért ilyen gonoszak, lelketlenek. Hogy okozhat örömöt az, ha másnak ártanak? Betelt a pohár. Meg sem próbált a többiekhez hasonlítani, mert egyetlen porcikájában sem érezte úgy, hogy helyes az, amit a társai tesznek. Utálta a fájdalmat minden formáját. Úgy is, hogy maga élte át, és úgyis, hogy másnak fájt. Legszívesebben megszakított volna minden kapcsolatot a társasággal, de a főnök nem engedte.

A főnök! Cöhhh. Hiába volt nagy a szája, a hőbörgésen kívül még semmit nem tett le az asztalra. Lehet azért, mert még csak rövid ideje volt a csapat élén?! Akkor is! Egy új vezértől nemcsak a harsogást, a lázítást várják, hanem az irányítást is. Alfréd esetében csak a nagy hang volt meg, semmi más. Igaz, az elődje – azaz Ödön apja – idejében sem volt jobb a helyzet. Az öregnek volt szíve, ám hagyománytisztelő és követő volt. Megörökölte a csapat vezetését, és megfogadta, hogy tisztességgel irányítani fogja a társaságot.

 

Az aljassággal egyáltalán nem tudott azonosulni a törzs behemótja. Jókora termete – széle is, hossza is egy – mellett legalább akkora szívvel is rendelkezett. Más volt. Különc. Tisztaságával mindenkitől különbözött. Nem a személyi higiéniát kell ezalatt érteni, hanem a lelki tisztaságot.

A milliós csapaton belül sokféle alak előfordult. A nagy számok aránya alapján joggal feltételezhetek, hogy sok jó tulajdonságot is megtalálható a törzs tagjaiban. Tévedtek! Ez egy válogatott aljas csapatnak bizonyult. Kegyetlenek, kíméletlenek, akik szeretik kínozni az embert.

A tagbaszakadt Ödön egy nagy testbe bújtatott jóindulat volt. Mondhatni szeretetbomba. Atombomba. Bizonyára annak tudható be, hogy szülei alig foglalkoztak vele és annál jobban vágyott a figyelemre, a szeretetre. Apja vezette a törzset, és otthon is úgy viselkedett, mint egy katonatiszt, már ha egyáltalán otthon volt. Anyja pedig belebetegedett a magányba. Szülei halála után magára maradt Ödön és a szeretetéhsége. Milliós tömegben volt egyedül. Ott nem várhatott szeretetet, ahol a jóindulat csírája sem létezett.

Jó ideig el tudott lavírozni a tömegben. Nem tűnt fel, hogy egyszer sem ölt, kínzott. Akkor figyeltek csak fel rá, amikor Ödön váratlanul és véletlenül kifakadt.

– Nem, én ezt nem bírom tovább! Nem lehet ezt máshogy megoldani, csak erőszakkal?

– Mit magyarázol, te böhöm! Örülj, hogy köztünk lehetsz. – válaszolt vissza sok társa közül az egyik.

– Vedd tudomásul, hogy nem örülök. Azt sem tudom, mit keresek köztetek?! – fakadt ki a gondolata a száján. – Nekem nem okoz örömöt, hogy másnak rossz legyen. – végre kimondta azt, ami mindig is nyomasztotta.

Erre már a milliós sereg is felfigyelt. A nagy testből kiáramló hang mindenkihez eljutott. Volt is ebből gondja. Ellene fordult a nagy kompánia. A vezér is csak azért hagyta meg a tagok között, mert megígérte, hogy Ödön, – az egykori vezér fia – akkor is a törzsbe fog tartozni, ha munkájával nem szolgálja annak érdekeit.

 

Súgtak-búgtak a társai a háta mögött. Jókora háta volt Ödönnek, kedvező felületet biztosított ennek.

– Nem, értem! Aki ilyen testi adottságokkal bír, hogyhogy nem él vele? – méltatlankodott az egyik.

– Ezt én sem értem. Itt vagyok, egy szál bél, mégis irtom a népet. Mi több, örömmel teszem. Ez meg?! – intett a fejével a behemót felé.

 

Ödön kiült a billentyűzet sarkába, pontosabban a bal Ctrl billentyű egyik szegletébe, és onnan lóbázta lábait. Úgy gondolta, hogy ez a legnyugisabb hely szerte a klaviatúrán. Ez volt a kedvenc búvóhelye. Nem volt egyetlen egy barátja sem ebben a nagy tömegben. Senkivel nem találta a közös hangot. Testmérete és gondolkodásmódja miatt is kilógott a sorból. Ödön egyedül volt, mégsem keseredett el. Kitalálta, hogy azt használja fel gonosz társai ellen az, amiből neki sok van: a szeretetet.

 

A laboratóriumban sürögtek-forogtak a talpig fehérbe öltözött kutatók. Nagy volt a baj, járvány szedte az áldozatait. Akik nem haltak bele a titokzatos betegségbe, azok is halál közeli élményekről számoltak be. Annyit már tudtak, hogy egy új vírustörzs tűnt fel. Még nagyobb nyomás nehezedett a szakemberekre, hogy meg tudják állítani a kórt.

A betegek tünetei egyformák voltak, ám a világ minden tájáról egyre több fertőzöttről érkezett jelentés. Egy közös volt a betegek között. Mindenki a számítógép előtt ülve, a billentyűzetet nyomogatva érezte először a megfázásos tüneteket, majd azok percről-percre erősödtek és egy negyed óra múlva már mozdulni sem tudtak a gép mellől. Az egész test fájdalmas görcsbe húzódott. És ha egyszer ez jelentkezett, csak nehezen akart szűnni. Ha egyáltalán megszűnt, és a halálba nem taszította az embert. A túlélők számára ez már elég ijesztő volt ahhoz, hogy orvoshoz forduljanak az emberek. Akinek erős volt az immunrendszere, az le tudta küzdeni a kórt, máskülönben a vírusok győzedelmeskedtek. Ezzel párhuzamosan a számítógépek is bemondták az unalmast. Életre keltésükhöz minimum újratelepítésre volt szükség, de a régebbi eszközök végleg használhatatlanná váltak.

Kézről-kézre jártak a laboratóriumi edénykék, a mikroszkópok éjt nappallá téve dolgoztak a szakemberek. Az agresszív és gyorsan szaporodó vírusok között csak egyet találtak, amelyik mérőben eltért a többitől. A törzshöz tartozott, köztük volt, mégis elkülönült. Felépítésében hasonlított, de nagyobbnak tűnt. A mikroszkóp alatt még inkább. Ez az egy nem támadt, nem szaporodott, mint mások. Óvatosan közeledett a jóval kisebbekhez, majd amikor hozzájuk ért, azok mintha lebénultak volna. Közülük csak néhány maradt aktív, amelyek mozgása is lassult, méretük pedig nőtt.

 

Ödön azt találta ki, hogy megmutatja, milyen jó jónak lenni. Sorra vette a közelében lévőket. Megölelte őket. Mindegyiket egyenként, aki csak a közelében volt. Ott, ahol az ölelés érte őket, leültek. Amelyik vírus megérezte és megértette Ödön ölelését, az egyre csak nőtt a szeretettől és többé senkit sem bántott. Voltak, akik nem tudtak mit kezdeni az új érzéssel. Makacs egy banda, ők voltak többen. Márpedig, ha nincsen megfelelő tényezők a szaporodáshoz, a kórokozók rövid időn belül elpusztulnak.
Elfáradt. Fizikailag. Felkereste a bal Ctrl-t. Ezt nem püfölték a barázdás, nyirkos, zsíros, sejtekben gazdag ujjpercek és éppen ez volta az oka annak is, hogy vírustársai elkerülték ezt a billentyűzetet.

Örömmel töltötte el, hogy egyre kevesebb volt a kínzás, a bántalmazás, a fájdalom okozása és az élet kioltása. A szeretet jobbá tette a társait. Még ha csak néhánynál ért el eredményt, azt is haladásként könyvelt el. Ám a sok szeretet átadása energiát vett el Ödöntől, szüksége volt a Ctrl-re.

Csendes üldögélésében arra lett figyelmes, hogy vészesen cikázni kezdtek környékén a veszedelmes ujjak. Egyre közelítették lelki megnyugvásának helyszínét. A Ctrl mellé váratlanul becsapódott egy az Alt-ba, és ezzel egy időben a Delete-be is.

 

[Beküldte: Rónai Márta]

A Kondratyev-ciklus

Az ütött-kopott fabarakkok résein besüvített a jéghideg sarki szél. A foglyok munkában keményre száradt pufajkában hevertek nyomorúságos priccseiken. Az egész napos, megfeszített munkától kimerülten, mély álomba zuhanva sorakoztak egymás mellett tízesével, húszasával, mint a letaglózott birkák. Csak a két újonnan érkezett rab, a fiatal Andrjusin és a negyvenes éveiben járó Kondratyev nem tudott még alkalmazkodni a körülményekhez. Vacogva kucorodtak a fészkükön.

– Nyikolaj Dimitrijevics – szólt át halkan Andrjusin, nehogy valaki felébredjen és megneszelje kettejük összeesküvését. – Adj még egy kis kenyeret, éhes vagyok!

– Tessék, de aztán senki másnak…

– Tudom. Egy szót se – hevesen magába tömte a labdaccsá gyúrt ételt. – Hanem azért rendes asszony ez a Jelena Nyikolajevna.

– Pont most jut eszedbe beszélgetni? – mordult fel Kondratyev.

– Elűzi a gondolatainkat a hidegről.

– Majd holnap megtudjuk azt is, milyen a nappali hideg. Azt mondják, itt különösen nehéz a közmunka.

– Hát más, mint a tranzitlágerben. Éppen ezért kell beszélnie arról, amit a gazdaság törvényeiről tud.

– Azok okozták a vesztemet.

– Nekem is az, hogy mertem gondolkodni, de mégis tudni vágyom. Meg akarom érteni az Ön rendszerét.

– Ennek örülök. Az ifjak tudásvágya határtalan. Nem tudom, honnan ered ez? Mikor az ember legszívesebben megdöglene. Holnap visszatérünk a ciklusokra. Türelem…

– Ha lesz még holnap – nyöszörgött Andrjusin.

– Mivel a kenyér lebomlott a gyomrodban, talán még azt is megérjük. Még egy kicsit szenvednünk kell, hogy veled is megoszthassam az igazságot.

 

*

 

 A két barátnak azonban még várnia kellett a hosszabb, részleteket is tisztázó beszélgetésre. Kondratyev feleségének jóvoltából mindketten túlélték a telet. Az asszony egy őr segítségével kenyeret, csokoládét és néha húst csempészett át a férfinak. Andrjusinnak is jutott ebből. Takarodóra már jártányi erejük sem maradt a csilletologatástól, az árokásástól , a farönkök emelgetésétől. Eleinte mindenféle gép nélkül küszködtek az építkezésen, ők magu voltak a gépek, eleven emberi gépek. Később a lesittelt mérnökök benyújtott javaslatainak hatására beállítottak néhány primitív gépet. Ekkor már a kényszermunkára ítéltek egyharmada elhullott az embertelen robot miatt. Viharos sarkvidéki förgetegek fújták szemükbe a porhót, miközben magukat nekifeszítve a szélnek, talicskáról talicskára emésztették fel erejüket. Látták, amint a rossz ellátástól, skorbuttól, teherbírásukat meghaladó gürcöléstől egymás után dőlnek ki az emberek a sorból.

 Áprilisban a felére csökkent brigádokat egyesítették, a helyükre pedig újak jöttek. Így került össze ismét az öregedő közgazdász és a fiatal mérnök.

 Egyik nap kivételesen ragyogó napsütésben dolgozhattak –akár még húsz fok is lehetett – a brigádparancsnokokat magukhoz rendelték értekezletre, az őrök pedig kártyáztak. A foglyok az árok menedékébe húzódva halkan beszélgetni kezdtek. Kondratyev és Andrjusin is keresett magának egy félreeső helyet.

– Vajon mennyi esélyünk van, hogy túléljük a lágert? – találgatta Andrjusin.

– Az egész Szovjetúnió egy hatalmas láger – mondta lakonikusan Kondratyev.

– De én erre a drótokkal körbekerített területre gondoltam.

– Tudom, mire gondoltál. – nyugtatta meg a közgazdász – tizenöt év sok idő, és még ez a tél is kegyetlen volt. Úgy érzem, még egy ilyet nem bírnék ki.

– Erős szervezetem van, de ha Natalja nem csempészteti be a többlet fejadagot neked , már én is feldobtam volna a talpam. Áruld el, mi a titkotok? Itt nem hallanak minket.

– Nincs titok. Csak önfeláldozás. Követett engem ide, mint Szonya Raszkolnyikovot. Csak Raszkolnyikovnak legalább volt bűne – Kondratyev nem állhatta meg, hogy ironikus megjegyzést tegyen. – Amikor az egyik tranzitállomásra értünk, egy közeli faluba, odajött hozzám, ahogy megálltunk. Tilos ugyan a rabokkal érintkezni, de az őröknek sincs mindenhol szemük. Szóval odajött és kezembe nyomta azt a kenyeret, amiből te is kaptál az első itt töltött éjszakánkon. Később már a szerencse segített. Egy csillével bajlódtam, amikor egy őr, látván, hogy esetleg alatta maradok, odaugrott és megfogta a kocsit. Tudod, hogy nem sokat törődnek azzal, ha valakin átmegy a szállítmány, egyszerűen leírnak a készletből és annyi. Megkérdeztem tőle, honnan való, s néhány egyéb dolgot, végül, hogy miért segített. Ekkor megmutatta a nyakában lógó keresztet. Mondom neki, Úristen, ha ezt ezek felfedezik nálad, megölnek! Erre azt válaszolta: „Nem látják meg, mert munka közben a zubbonyom alatt van, amikor pedig zuhanyzom, akkor a számba veszem.” Ő vállalta, hogy becsempészi hozzám Natalja „pótlékait,” aki az egyik közeli faluban telepedett le.

– De hát ez életveszélyes!

– Ezt, gondolom, sejtetted. De ha azon az úton próbálsz megemelt fejadaghoz jutni, amit a csekisták ajánlanak, véged van. Emlékezz vissza, mi lett azokkal, akik bekapták a horgot. Ahhoz, hogy normán felül, a száz százalékot is meghaladva húsz deka kenyérrel vagy néhány kanál kásával többet kapj, minden energiádat be kell vetni. Ez felemészti az energiáidat és végül jobban elgyengülsz, mint aki beteg. A „munkaharcban” a legerősebb rabok is elhullanak. Amit a kommunisták ajánlanak, azt sosem szabad elfogadni. Mert ha látszólag könnyebbséget is hoz, amit adnak, hosszabb távon elpusztít. Az ördöggel nem lehet egyezkedni, ő jobban tudja, hogyan járjon túl az eszeden. A kommunisták nem tisztelik a megalázkodókat, a köpönyegforgatókat, egy cseppet sem. Habozás nélkül élnek minden eszközzel, csellel és ravaszsággal, ami csak hasznukra lehet. Az általuk kínált út: csapda. Inkább ordítozzanak veled, hogy milyen lusta, haszontalan barom vagy, te, nép ellensége! Bezárod az agyadat előtte, mondjad, mondjad csak, milicista! Ebbe nem még nem halt bele senki! A fejadag utáni hajszába annál inkább. Ha jót akarsz magadnak, inkább megkerülöd a rendszert, még ha ez szintén életveszélyes is. Százszor inkább a feleségemre bízom magam, mint ezekre, legyen az még ennél kisebb dolog is, mint az étel.

– Az igaz, hogy a lágerben a rab minden gondolata az étel körül forog. Ugyanakkor sosem lakhatsz jól, hisz a telítettséggel becsapott gyomor veszélyes is lehet a terepmunkában. Meg kell  találni az egyensúlyt, ügyesen beosztani az erődet, ügyesen beosztani az ételed.  – Andrjusin egy pillanatra elgondolkodott – De arra nem találok magyarázatot, miért kerültünk ide? Az örök kérdés mindig nyugtalanítani fog: miért pont én?

– Mikor is születtél? – kérdezte váratlanul Kondratyev.

– 1912-ben – válaszolt a fiatalember.

– Innen indul ki minden – kezdte fejtegetését a Kondratyev a meglepett Andrjusinnak. – A háború előtt rengeteg gyermek született, bár az ellentmondások jelentkeztek, azért virágzó és nyugodt korszak volt ez. Amikor apád megszületett, s amikor felnőtt, épp csak megkezdődött az elektromosság és a nehézipar kora, az első időszakában erőteljes növekedésnek indult, majd a századforduló után megmutatkoztak a hanyatlás jelei. De a szüleid nemzedéke nem törődött ezzel, nagy reményeket fűztek a gyermekeikhez, sokasodta és terveket szőttek, milyen jó lesz, ha majd megtollasodsz és egyéb szamárságok, amelyek persze egy békés korszak szempontjából egyáltalán nem mondhatók annak. Nem sejthették, hogy nem is olyan sokára beköszönt a válság háborúval és forradalommal. De lám, mégis megérkezett. Az oroszországi felfordulás, amit forradalomnak hívnak, elhúzódott és nemzedékeket nyelt el. Csoda lett volna, ha megmenekülünk. De nincs csoda, a becsületes emberek mind börtönben vannak.

– Ez a válság alaposan elhúzódott, hisz a háború már húsz éve véget ért.

– Nos, Oroszországot ésszel nem lehet felérni, írta a költő. Amúgy persze a proletárdiktatúrában mindig válság van, nem vetted még észre? Amit felvetettem a téziseimben, s amit Kondratyev-ciklusnak neveznek, az a felosztás ötven éves periódusokban gondolkozik. Azaz minden gazdasági ciklus nagyjából ötven évet foglal magába, az első huszonöt év a növekedés periódusa, utána eléri a tetőpontot, majd hanyatlásnak indul. Természetesen tudományosan megalapoztam a feltevéseimet – emelte fel az ujját Kondratyev – az árakat, a béreket, a kamatszint és az ipari termelés alakulását vettem figyelembe. A fellendülés időszakában az árak, a bérek et cetera, emelkednek, a tetőpont után csökkennek. Végül a pénzügyi feszültségek szociális, társadalmi feszültségekbe torkollnak, forradalmat, felfordulást, lázadást kényszerítenek ki az alulról jövő csoportok, vagy a felső réteg próbálja háborúval kezelni a kérdést. Most is egy ilyen, világméretű harc előtt állunk. A világ nagyhatalmai – köztük szeretett szocialista hazánk –, készülődnek arra, hogy megküzdjenek az erőforrásokért. Az egész persze még azon a fekete napon kezdődött, amikor összeomlott a tőzsde. Akkor már sejthető volt, hogy az egyenlő erejű hatalmak meg fognak küzdeni az erőforrásokért.

– De hiszen a mi országunk még Hitlerrel is barátkozik – vetette közbe Andrjusin.

– Most igen, de Hitlernek szüksége van a mi erőforrásainkra. Így akarja Németországot egyeduralkodó nagyhatalommá tenni. Akad, aki látja ezt. De még csak kevesen. 1926-ban jelent meg a könyvem, ebben jeleztem, hogy a közeljövőben, néhány év múlva bekövetkezik a pénzügyi válság. 1929-ben összeomlott a tőzsde, s utána a világgazdaság. Elkerülhetetlen volt, de az emberek mégsem hisznek a reményeiket, jövőről képzelgő ábrándjaikat megcáfoló elméleteknek. Nem szeretnek szembesülni azzal, hogy egy hullámvasúton ülnek. Ha bő termésük van, ha jól megy a soruk, eszükbe sem jut, hogy a fiúknak, lányuknak kell ezt majd megfizetnie. Még a tudatalattijukba sem jut el, hogy erre felkészítsék őket. Én magam sem örülök, hogy rájöttem minderre. Persze először úgy adtam elő, mindez csak a kapitalizmus viszonyaira igaz. Ezt értékelték is az elvtársak. Csakhogy a mi gazdaságunk még kiszolgáltatottabb, és aki a sorok között is tudott olvasni, rájöhetett. Fel akartam készíteni az embereket, hogy a válságokra kész válaszaik legyenek.

– De hát milyen válaszaik lehetnének, ha körülöttük mindig mindent felrobbantanak? – kérdezte Andrjusin.

– Ezen nagyon sokat törtem a fejem. Talán sikerül elmondanom. Most azonban, mivel a brigádparancsnok közeledik, jó kommunista szokás szerint, tegyünk úgy, mintha dolgoznánk – igyekezett alázatos képpel serénykedni Kondratyev.

 

*

 

 Júniusban nagy kinccsel ajándékozta meg Kondratyev Andrjusint, 1926-ban megjelent könyvével. A mű lenyűgözte a fiatal mérnököt. Minden, amiről rabtársa írt, logikusnak, racionálisnak és helytállónak tűnt. Kondratyev ciklusokra osztotta az egész újkori történelmet. Első ciklusát 1770 és 1830 közé tette, ez volt a gőzgép kora. Az ipari forradalom lendülete a századfordulón megakadt, a napoleoni háborúk már az erőforrásokért, a gazdasági előnyökért folytak. A második ciklus a vasútépítések kora: 1830-tól 1870-ig, az amerikai polgárháború, az 1866-os porosz-osztrák háború és az 1870-es porosz-francia háború zárta le. A harmadik ciklus, az elektromosság és a nehézipar kora 1870-től az 1910-es évekig tartott, és egyértelmű, hogy a súlyos következményekkel járó világháború volt a záróakkordja. A negyedik ciklust az olaj és az autógyártás koraként határozta meg a tudós – és megjósolta benne a ’29-es nagy világválságot! – az 1910-es évektől az 1970-es évekig határolta be. Az ötödik ciklus már futurisztikus távlatokat vetített előre, az informatika és a lézertechnika kora 1970-től 2008-ig húzódott, 2008-ra pedig egy ’29-es válsághoz mérhető, megrendítő krízist jövendölt meg. A hatodik ciklus, az űrkorszak kora, 2008-tól datálódott, melynek eseményeit még a mindentudó közgazdász sem láthatta előre.

Talán ebben az űrkorszakban az emberiség valóban új korszak küszöbére érkezik – elmélkedett Andrjusin. A régi törvények már nem lesznek érvényesek. Nem nyelnek el minket az örvénylő ciklusok újra és újra, mert a gondolkodásunk megváltozik, a tudatunk átformálja a gazdasági-társadalmi környezetet. Új korszak küszöbére érünk és az emberek új fogalmakat vezetnek be. Átértékelik az értékeiket és az új kor hajnalán egyénileg is megújulnak.

 

*

 

Andrjusint hamarosan behivatták a kékgallérosok főhadiszállására. A spiclik ezúttal is szemfülesek voltak, meglátták, hogy titokban tiltott irodalmat olvas, majd azt is kiderítették, hogy mit. A dolog az államvédelmisek figyelmét is felkeltette, végre itt egy új ügy, amivel egy újabb szovjetellenes összeesküvés tervét leplezhetik le. Jutalomként előléptetés és prémium jár, valamint bebizonyíthatják, hogy éberségük nem ismer határokat. De óvatosan kell lépniük, nehogy elriasszák a vadat. Elsőként a fiatalembert kell megszorongatniuk. 

Buboskin, a kékgallérosok vizsgálati tisztje, aki Andrjusin beszervezését irányította, sunyi, ravasz és alkatilag agresszív kis ember volt. Görnyedt tartása, púpos alakja miatt kisebbrendűségi érzés gyötörte, de a rabok megtörésénél csak végszükség esetén alkalmazott erőszakot, inkább lelkileg szerette megtörni az áldozatokat. Lényegretörően beszélt, leültette Andrjusint és azonnal szembesítette a vádakkal.

– Tudomásunk van róla, hogy titokban Kondratyev könyvét olvassa, valamint arról, hogy szovjetellenes, reakciós nézeteinek követőjévé vált. Így  semmi sem lesz abból, hogy az ügyét felülvizsgálják. Sőt, ha szovjetellenes agitációt folytat, a tizenöt éves büntetéséhez újabb tízest kaphat. Talán itt akar megrohadni?

Andrjusin úgy tett, mintha semmiről sem tudna, és adta az ártatlant. Buboskin hosszan szónokolt a szovjetember kötelességeiről, fenyegetőzött börtönnel, örökös közmunkával, balesetekkel, „amik engedetlen rabokkal történnek.” Végül felszólította, adja át Kondratyev könyvét és részletesen számoljon be a beszélgetéseikről. A fogoly visszautasította.

A spiclik azonban változatlanul szorgalmasan dolgoztak, s egy nap a kékgallérosok felforgatták a barakkot. Megtalálták a művet és előállították Andrjusint.

Most aztán joggal ordítozhatott vele Buboskin. Meg is tette, megismételte fenyegetéseit és végül, a könyv rejtegetése miatt odavágott tizenöt nap szigorított zárkát. Csak azért nem többet, nehogy a rab ott pusztuljon. Még szüksége volt rá.

 

*

 

A szigorított – más néven elkülönített – zárka valójában egy földbe vájt gödör volt. A legtöbb lágerben „az egyszerűség kedvéért” a nyirkos földbe ásták a büntetőzárkának szánt pincét. A cellának sem nevezhető nedves, mindig sötét, fűtetlen lyukban valójában tíz napig sem lehetett kibírni. Európai ember nem bírta volna ki, de az orosz ember szívóssága és fájdalomtűrése legendás.

A pincét felülről egy rácsozott ablak zárta le, melyből nappal alig szűrődött be valami fény. A cella alján a puszta földön alakították ki a priccset. A rab itt heverhetett naphosszat, bár alvásra szinte semmi esélye sem nyílott, hisz nappal mínusz 10 fok, éjszaka 20 fok körül ingadozott a hőmérséklet.

A szörnyű körülményeket az éhezés súlyosbította, a sztálini fejadagot, a napi harminc deka kenyeret az őr épp hogy csak behajította, a büntetés harmadik, hatodik és kilencedik napján pedig üres zupát is kaphatott a rab. Korgó gyomorral kellett átvészelni a rettenetes napokat.

A modernizmusért rajongó szovjet megteremtette minden idők leghidegebb poklát, a sötötzárkát. Lehetetlen volt innen ép emberként kikerülni. Arra szolgált, hogy mindenkit megtörjön és ezt a célt általában el is érte.

A fogoly meggyötörve, összefagyva került ki a szigorítottból tizenöt nap után. Alig tért magához, Buboskin ismét magához rendelte. Andrjusin ugyan felfogta a hozzá intézett szavak értelmét, de mintha távolról, messziről szűrődtek volna át a hangok, szinte valótlannak tűnt, hogy még részt vesz az életnek nevezett drámában.

– Most már megtapasztalta, mire vagyunk képesek – halotta Buboskint – Akármeddig kínozhatjuk és még korántsem értünk a módszereink végére.  Vagy elküldhetjük Kolimára, a büntetőlágerbe, tudja meddig bírja ott egy magafajta fiatal? Hisz még nincs harmincéves, nem sajnálja önmagát? És a szeretteit? Nem mindegy, melyik lágerben húzza ki az időt, amíg szabadul. Magának van felesége!

Andrjusin már tudta, rátapintottak a gyenge pontjára! De amit nem tudott a ravasz csekista, azóta már van egy lánya is! Szofia terhes volt, amikor letartóztatták.

– Őt hagyja békén!  – csak ennyit tudott kinyögni.

– Ohó! Nem addig az! Tudja, hogy bármit megtehetünk! Megtehetjük azt is, hogy a szovjetellenes összeesküvők családját lágerbe hurcoljuk. Még mindig makacskodik? Azt akarja, hogy ő is lágerben végezze? Mi csak annyit kérünk, hogy hőn szeretett barátja, Kondratyev reakciós tevékenységét leplezze le! Semmi többet! És még ezt az együttműködést is megtagadja?

Andrjusin felkészült a halálra. Nem félt tőle, semmiképp sem akart meghátrálni. De elképzelte, mi várna a Gulagon feleségére és a kicsire, és rájött, hogy képtelen kitenni őket ennek. Buboskin igazat mond, mindenre képesek. Elfogyott az ereje.

– Jól van. Hajlandó vagyok feltárni, mit csinál Kondratyev. Csak hagyják békén Szofiát!

– Na látja – sóhajtott fel Buboskin. – Hát lehet magával együttműködni! Ez a beszéd. Elmondom, mi lesz a dolga, írja alá ezt a papirost.

A tiszt elmondta, elsősorban Kondratyev feljegyzései érdeklik, vannak-e ilyenek – persze ők tudják, hogy vannak – és hol rejtegeti őket. Kibúvó nincs, nyomot kell találnia, különben… De hisz tudja. 

A mérnök elvállalta a dicstelen feladatra. Kondratyev megbízott benne, így rövidesen a feljegyzések lelőhelyét is kiszimatolta. Az őrség pedig megtalálta a papirosokat egy elásott palackban. Szemük– szájuk elállt, amikor olvasták, példátlan merészséggel tárta fel a valóságot a fogoly. 

Természetesen Natalja segítségével is véget kellett vetni. Az asszony egy messzi tagköztársaságba utazott, hogy ne bukkanjanak rá a szervek. Kondratyev meghurcoltatását tizenöt nap szigorítottal kezdte. A tizedik napon szétfagyott tagokkal találtak rá a közgazdászra.

 

*

 

2009 nyarán, Moszkva egyik külvárosában Nyina Andrjusin házuk padlásának egyik eldugott zugában egy kapcsos könyvet talált. A könyv nagyapja emlékiratait tartalmazta. Még ott helyben elkezdte olvasni, majd egész éjszaka tanulmányozta.

Reggel közölte nagyanyjával, hogy megtalálta a feljegyzéseket. Szofia nem lepődött meg.

– Lányom, én ismerem az egész történetet. Apám, a te nagyapád egész életében, sőt az egész életével gyónt. Sosem tudta megbocsájtani magának azt a tettet.

– Csakugyan, a napló nagy része barátjáról, Kondratyevről és az ő elárulásáról szól. Ennyire mély nyomot hagyott benne az eset?

– Igen, nagyon tisztelte azt az embert. A család jövőjének érdekében mégis fel kellett áldoznia. Hiszen élnünk kellett. Abban az időszakban nem létezett jó döntés. Meg kell értenünk őt. Egész életében a felmentést kereste. Meg kell bocsájtanunk neki, már csak azért is, mert ő sosem bocsájtott meg magának.

– Ez világos – válaszolt Nyina – Csakhogy Kondratyev megjósolta a 2008-as hitelválságot és a Szovjetunió összeomlását! A napló szerint pedig megoldásokat is javasolt, a válságok kiküszöbölésén dolgozott, át akarta formálni a gazdaságot és a társadalmat. Ha ez fennmarad, az emberiség tudná a válaszokat!

– Szerintem az emberiség most is tudja a válaszokat. Csak fél kimondani.

– Ér-e annyit a mi életünk, mint az új korszak győzelme? Hiszen ha az új korszak beköszönne, nem lennének többé válságok és nem rendülne meg millió és millió család helyzete.

– De hátha nem lehet a válságokat teljesen leküzdeni? Hátha hiába a zseniális ember igyekezete, legfeljebb a károkat enyhítheti. Lehet, hogy az embereknek szükségük van a válságokra, különben túlságosan hiúak lennének és nem szednék össze magukat.

– Ezt nem értem.

– Nem baj. A lényeg, hogy bármi is történt, ma már meg kell bocsájtanunk neki és a rendszer áldozatainak.  De nem szabad mindent egy ember zsenialitásától várni. Lehet, hogy Kondratyev tudta a válaszokat, de nekünk tovább kell gondolni az ő művét. Nem szabad restnek lenni a továbbgondolásra.

– Talán ezt most már ki lehetne adni…

– Menj és adasd ki. Talán lesz, aki nem lesz rest továbbgondolni. Oroszországban sok a töprengő alkat. Az új korszak éppúgy indulhat el innen, mint bárhonnan, hisz ahogy a költő mondja: Oroszországot ésszel felfogni lehetetlen.

 

 

Módosulnak a díjaink körüli szabályok

A nívódíj esetében a menetrend eddig úgy zajlott, hogy december elején grandiózus világszavazás formájában dőlt el, ki nyeri meg a 20 000 forintos pénzjutalmat és a hozzácsatolt dicsőséget, de ezt a terminust megváltoztatjuk. Ennek értelmében a Regénytár Nívódíj világszavazásának időpontja a soron következő év januárjába tevődik át, mégpedig oly módon, hogy a voksolást az új esztendő első hetén rendezzük meg, és a nyertest vízkereszt környékén (plusz mínusz egy-két nap) hirdetjük ki.

A Bányai Tamás közösségi díjat illetően komolyabb változást léptetünk életbe. Ezzel a kezdeményezéssel a 2017-ben elhunyt barátunk, a közösségi médiát remekül és nagy kedvvel használó írótársunk emlékét próbáltuk betonkeménnyé tenni a Regénytáron, mégpedig oly módon, hogy azt mondtuk, aki a naptári évben a legtöbbet kommentálja a regénytáras Facebook posztjainkat, vagy azokat a legtöbbször osztja meg, elnyeri ezt a szép díjat és vele járó 20 000 forintot.

Sajnos a tervünk nem vált be, mert az egyértelmű és csábító felhívás dacára nem alakult ki versengés a látogatóink között. Eddig az egész éves termést figyelembe véve minden alkalommal csak egy komoly várományosa volt a Bányai Tamás díjnak, pedig a célunk az volt, hogy rávegyük az olvasókat, kapcsolódjanak be a honlap körüli zsongásba, és a tőlük telhető módon és eszközökkel tágítsák a Regénytár ismertségi körét.

Mindezek fényében úgy döntöttünk, hogy a Bányai Tamás közösségi díjat opcionálissá tesszük. Ha az év végén úgy látjuk, több jelölt is van erre az elismerésre, ki fogjuk választani közülük az általunk leginkább érdemeset, ha viszont ez a kezdeményezés továbbra is csak a látszat és a statisztikai hibahatár szintjén mozog, Bányai Tamás díjat abban az évben nem osztunk ki.

 

A hartlepooli vámpír

Az észak-angliai Hartlepool városában 1992-ben ijesztő rémhírek kezdtek el terjengeni, szállingózni. A település környéken rejtélyes, váratlan elhalálozások, eltűnések történtek. A Scotland Yard teljesen tehetetlen volt a rémisztő események felderítésében, mivel az elkövető – ha egyáltalán létezett –, nem sok értékelhető nyomot hagyott maga után, csupán rendkívül erős naftalinszagot.

A fellelhető áldozatok mindannyian egészséges, fiatal nők voltak, kiknek halálát nagymértékű vérveszteség okozta. Egyesek tudni vélték azt, nyakukat átharapták, majd bestiális módon kiszívták vérüket. A lakosság szívét jeges rémület járta át, mivel úgy gondolták, a hírhedt hartlepooli vámpír tért vissza. A józanabbak mindezt csupán ostoba babonaságnak tartották. Ők úgy vélték, valaki egyszerűen csak felelőtlenül szórakozik, és ehhez kihasználja a nagy hartlepooli pestisjárvány idején keletkezett félelmetes legendát.

A régi história szerint Robert de Bruce, Hartness lordja szerződést kötött magával a Sátánnal, aki megígérte, egy apró szívesség fejében megmenti Lord Bruce szeretett családját a fekete haláltól.

Az említett apró szívesség csupán annyi volt, ezen jótétemény fejében a lordnak ezután vérszomjas vámpírként kell majd terrorizálnia a környék lakosságot. Első hallásra ez nem tűnt különösebben nehéz feladatnak számára, mivel eddig is sikeresen terrorizálta a környék lakosságát. Persze nem vámpírként, csupán az ősi családi hagyományok megőrzése céljából.

Lord Bruce-nak annyit azért sikerült kicsikarnia megbízójától, hogy amennyiben ez lehetséges lenne, leendő áldozatai fiatal, csinos hölgyek legyenek. A férfit ugyanis elborzasztotta annak puszta gondolata, hogy az utolsó ítélet napjáig bozontos szakállakon kell majd magát átrágnia egy-egy megfelelő ütőér átharapása céljából.

– Mi történik abban a kellemetlen esetben – kérdezte – ha teszem azt, az illető egy elvetemült skót, aki vörös, áthatolhatatlan, birkazsírtól bűzlő szőrzetet visel?

Ezt még maga a Sátán is rendkívül undorítónak találta, és ráállt az alkura.

– Rendben van – válaszolta elgondolkodva. – Maradjunk tehát a kecses női nyakaknál. Ezek valóban jóval tetszetősebbek, ráadásul ezzel rengeteg ocsmány fertőzést is meg lehet előzni. Ezek persze lordságodat semmiképpen sem fogják fenyegetni, mivel az a szokás, a vámpírok élőhalottakként tengetik sivár halálukat egész életükben. Illetve valami olyasmiben. Erről mindenképpen tudnia kell – közölte a Sátán Robert de Bruce-al.

Ezek után egy könyvecskét nyújtott át a rémült lordnak, Praktikus tanácsok kezdő nagymamák, vámpírok, valamint farkasemberek számára címmel. A Sátán néhány szóban nagyjából összefoglalta a leglényegesebb tudnivalókat. Felhívta de Bruce figyelmét arra, kerülje a feltűnést, az erős napfényt, a keresztet, valamint a fokhagymát. Gondosan ügyeljen a rendszeres táplálkozásra és az arcához használjon alapozót. Még véletlenül se üsse át saját szívét karóval, bármennyire csábítónak tűnik számára ennek kivitelezése.

– Nem lesz semmi különösebb baj, öregfiú! – nyugtatta meg a lordot. – A végén még élvezni is fogja dolgot, nem is beszélve a rengeteg, pihentető alvásról.

A lord családja szerencsésen átvészelte a pusztító járványt, Lord Robert de Bruce azonban ettől fogva rejtélyesen eltűnt. A történtek után legendák kaptak szárnyra itt is, ott is, egy-egy átharapott női torokról, de azokban az időkben szörnyűbb dolgok is történtek a környéken. Az emberek könnyedén túltették magukat ezeken az eseteken, a hartlepooli vámpír legendája azonban megszületett. Ezt többek között az is elősegítette, hogy a rémtörténet busás hasznot hozott a város fogadói számára.

A félelmetes incidensek időnként abbamaradtak, majd folytatódtak, aztán egy ideig megint szüneteltek. 1992-ben azonban 5 hónap alatt 12 halálos végű támadás jutott a hatóság tudomására, ami kiugróan magas érteknek számított az átharapott nyakak számát illetően.

~

Elizabeth Shipwrecket, Hartlepool polgármester-asszonyát kimondottan nyugtalanították a hartlepooli rémről szóló híradások. Rendkívül kecses és bájos nyakkal rendelkezett, amely potenciális áldozattá tette őt magát is. Félelemmel vegyes borzongással gondolat arra, mi történne, ha a vámpír éppen az ő vérével próbálná meg csillapítaná olthatatlan szomjúságát, éhségét, meg még ki tudja még milyen illetlenségekre ragadtathatják eme kéjvágyó szörnyetegek.

Egy békés szombati napon Elizabeth rendkívül nyugtalanul és felszínesen aludt. Minden kis apró neszre felriadt, dőlt is róla a víz, mint egy cseh söröslóról. Sötétbe burkolódzó hálószobja rendkívül félelmetesnek tűnt számára. Megpróbálta elhessegetni magától a rémes gondolatot, miszerint egy vérszívó vámpír éppen rá vadászik, de a gondolatot nem bírta kiverni a fejéből. A falióra kongásai szinte az őrületbe kergették. Állandóan Bela Lugosi bizarr, falevelekkel teli úszómendencéje jelent meg előtte.

Férje a nappaliban tévét nézett, amit szokása szerint alva végzett.

Éjfél körül Elizabeth arra lett figyelmes, mintha az ágyával szembeni függöny lágyan meglibbent volna. Az asszony rémülten vette észre, mintha a függöny mögül egy vöröslő – talán erősen kisírt – szempár figyelné őt.

– Van ott valaki? – kérdezte bátortalanul – Figyelmeztetem arra, a férjem a szomszéd szobában tartózkodik, és alaposan fel van fegyverkezve. Tavaly fölényesen megnyerte a városi agyaggalamb-lövészetet. Talán önnek is jobb lenne, ha békességgel távozna.

A szempár erre gonoszul megvillant, majd hangos tüsszentés hallatszott. A levegő penetráns naftalinszaggal telt meg. A függöny mögül lassan egy alak bontakozott ki. Elizabeth Shipwreck rémülten döbbent rá, a félelmetes alak minden bizonnyal Lord Robert de Bruce. A vámpír meglehetősen sápadt volt, de a korához képest meglepően jó állapotban lévőnek tűnt.

Lassan, megállíthatatlanul és nesztelenül közeledett a nő ágya felé, akit ekkora már megbénított a páni félelem. A vámpír Elizabeth fölé hajolt. A rém arca kissé szomorúnak, de rendkívül elszántak tűnt. Szúrósan nézett a nőre, majd szélesre nyitotta száját.

Semmi kétség, gondolta Elizabeth midőn megpillantotta az elővillanó hatalmas, hófehér szemfogakat. Pokoli látványt nyújtott, így vacsora után. Már egészen biztos volt benne, a hartlepooli vámpír támadta meg, esetleg a színész, Sir Christopher Lee szórakozik vele.

Valószínűleg az éhség kergette ide, villant át az agyán, majd mélységesen elájult.

Lord Robert de Bruce szenvedélyesen vetett rá magát magatehetetlen áldozatára, majd hatalmas erővel mélyesztette bele hegyes, de gondosan ápolt fogait a nő nyakába.

Elizabethet hirtelen hatalmas ordítás térítette magához.

– Ez meh itt mi az athaúliszten codája? A jó élehbe – selypítette dühösen a vámpír.

– Mármint micsoda? – kérdezte csodálkozva a nő. – Ha nem tévedek, ön Lord Robert de Bruce, valamint gyakorló vámpír.

– Ihen. Pontoszan. Ez szőlnyű! Mondja cak! Méhisz mi a fene van ott a nyakában, mi?

– Ez itt? – mutatott rá a nő a nyakára. – Egy nyakék. A férjemtől kaptam ajándékba. Gyönyörű ékszer. Briliánsok díszítik. Mi a baj vele?

– Cak asz, dlága asszhonom, hoty lohattul kemény – felelte elkeseredetten a rém. – Nem thutta volna lehalább éhszakála levenni mahálól. Azt hiszem beletölött a foham.

– Micsoda? – kérdezte Elizabeth elképedve. – Mégis, mi a fene az a foham?

– Esz itt bent. Látja? Azaz, ami nemléh méh bent volt. Moszt pedih ugye még szinc. Úgy vélem kieszett valahová – mutatott a vámpír a kitátott szájába.

– Ó, most már értem – válaszolta megkönnyebbülten a nő. – Lordságodnak ezek szerint kiesett néhány foga. Rendkívül kellemetlen lehet. Kérem, ne haragudjon. Izgalmamban magamon felejtettem a nyakékemet. Nagyon csúnya baleset, de nem számítottam a látogatására.

– Szajnosz nem nagyon szoktam bejelentkezni – felelte vámpír. – Van itt valahol egy tüköl? Szeletném megnézni, vajon mi töltént velem. Anyám!

– Van, uram, de úgy hiszem, ennek nem sok hasznát veszi. Úgy olvastam a vámpírok nem látják magukat a tükörben. Szerintem még a fogaikat sem. De várjon csak. No, nézze csak! Ez itt négy darab jól kifejlett szemfog, meg itt van még hozzá három metszőfog. Feltehetően mindez az uraságodé lehet.

– Én maham isz úgy vélem – sóhajtott fel Lord Robert de Bruce, a hartlepooli rém. – Mász vámpíl ghondolom nem látohatta meh mahát ma. Meh hát jókolát leccsent isz, amikol szelencétlenszéhemle belehalaptam önbe. Te jó iszten! Ilyen szok foham kieszett? Moszt mi a fenét cináljak? Mondja cak! Nahon vélzik?

– Úgy érti vérzik-e? – kérdezte Elizabeth együttérzően. Kezdte megsajnálni a kétségbeesett vámpírt. – Attól tartok igen.

Óvatosan megtörölte egy kendővel a vámpír száját, majd megmutatta azt de Bruce-nak.

– Az iszten szeleméle, asszonyom! Ne mutohassza eszt itt nehem! Nem nagyon bílom a vél látványát. Ezélt isz szoktam evész köbben becukni a szememet, asztán megpóbálok nem isz oda nészni. Esz undolító. Nahon szédülök.

A lord leroskadt egy karosszékbe, majd elájult. Ha nem lett eleve az, valószínűleg rettenetesen el is sápadt volna.

A zajra végre megjelent az álmosan pislogó Jonathan Shipwreck, egy tiszteletet parancsoló vadászpuskával.

– Itt meg mi történt, drágám? – kérdezte az asszonyt. – Mi ez az irtózatos naftalinbűz? Ki ez a szerencsétlen? Valami színész? Tisztára úgy néz ki, mint Bela Luosi. Tudod, az az úszómedencés pasas, aki képtelen pislogni. Mindjárt keresztüllövöm, mint egy rühes kutyát.

– Kérlek szépen, nyugodj meg, Jonathan. Nem történt semmi baj, illetve igen, de ez most nem olyan egyszerű. Ő itt Lord Robert de Bruce, a félelmetes hartlepooli vámpír, csak véletlenül kitörtek a fogai, aztán elájult a vér látványától. Tudod, elővigyázatlanul, nagy erővel beleharapott a nyakékembe, ami szerencsére nem sérült meg. Ő viszont igen. Most mihez kezdjünk vele, Jonathan? Egyáltalán mivel lehet magához téríteni egy élőhalottat? Hívjunk hozzá talán orvost?

– Úgy vélem ez a legtöbb, amit megtehetünk ezért a szegény páráért. Hívd fel gyorsan dr. Hoopkinst. Hajnalig van rá időnk, hogy kezdjünk valamit ezzel a lerobbant vámpírral, különben napkelte után kénytelenek leszünk gondosan összesepregetni a hartlepooli rémet.

– Sietek és hozok egy kis fokhagymát. Azt hiszem, az nagy hatással van a vámpírokra – felelte Elizabeth, majd kisietett a hálószobából.
Kisvártatva visszatért egy köteg fokhagymával.

– Dr. Hoopkins azonnal jön. Addig megpróbálom magához téríteni Lord Robertet. Szerinted elég az, ha megszagoltatom vele, vagy rakjak egy gerezdet a szájába? – kérdezte az asszony.

– Bőven elég, ha odadugod az orra alá – válaszolta mr. Shipwreck.

Elizabeth így is tett. A vámpír hirtelen rémülten feleszmélt.

– Édesz jó isztenem! Előszöl kiveli a fohaimat, majd el akal pusztítani! Tulajdonképpen nem tettem önnel szemmi losszat. Nem isz adódott lá alkalmam. Kélem, vigye innen eszt a szölnyűszéget.

– Elnézését kérem, lordságod – felelte az asszony. – Csupán jót akartam önnek. Látja, milyen szépen magához is tért. Nemsokára ideér dr. Hoopkins és minden jóra fordul. Van még esetleg valami kívánsága?

– Úgy élti, hogy egy utolszó? – válaszolta elgyötörten a vámpír. – Nagyon megköszönném, ha letakalnák valamivel aszt a feszületet. Lendkívül illitáló látványt nyújt. Hálászan köszönöm.

Közben megérkezett dr. Hoopkins.

– Szép jó estét mindenkinek. Naftalin és fokhagyma? Remek párosítás. Ő lenne a páciens? Elég furcsán van felöltözve – nézett rá az orvos de Bruce–ra.

– Hagyjuk, kélem az ízlésztelen mehjegyszészeket – felelte a lord. – Lorh Lobert de Bluce vahok. Félelmetesz vámpíl ész lém. Moszt mál cak úgy nagyjából, mivel szajnosz kiesztek a fohaim. Vissza tudná eszeket valahogy lakni belém. Ide bele a számba. Légebben ugyanisz itt voltak.

– Lám, lám! Egy félelmetes lém – élcelődött dr. Hoopkins. – Akkor nézzük csak meg azokat a huncut kis fogacskákat. Ejnye, de szép metszőfogak. Talán csimpánz volt a papa?

– Hagyja mál abba az idétlenkedészt – felelte türelmetlenül a vámpír. – Telejeszen belelokkantam a mai esztébe. Kélem, válaszoljon, de őszintén! Tud a fohaimmal keszdeni valamit, vagy nem?

– Nézegetésen kívül mást nagyon nem. Mondja csak, lordságod! Mennyi idős is maga?

– Pontoszan mál nem is tudom. Nagyjából úgy hálomszászötven évesz. Fontosz esz? – kérdezte Lord de Bruce.

– Nekem annyira nem, de ennyi idős korban már annak is örülhet, hogy egyáltalán van szája. De ne aggódjon. Megadom egy régi barátom címét. Remek fogpótlásokat készít. Ragaszkodik ezekhez a rettentő agyarakhoz? – nézegette érdeklődve az orvos a vámpír szemfogait. – Elég mulatságos látványt nyújtanak.

– Telmészeteszen szükszégem van ezekle a holmikkla. Hiszen én vámpíl vahok. Mondja cak, asszal a fohpótlásszal fel lehet tépni egy keces női nyahat? A többi mál cak szülcölész kéldésze.

– Azt hiszem azzal nem – válaszolta az orvos. – A bohó ifjúkornak immáron vége. Megpróbálhat esetleg egy éles késsel vagdalkozni, aztán kedvére szürcsölgethet. De ezt nem javasolnám önnek, mivel gyilkosságnak számít. Úgy hallom már így is 12 ártatlan nő halála szárad az ön lelkén, illetve a szája szélén. Már bocsánat.

– Kicivel aszél annál több. Mondjuk nagyszáglendekkel, de esz moszt nem éldekesz – felelte bosszúsan a vámpír. – A váhószelszámok nem alkalmaszak a táplálhoszászomhoz, ugyanisz letteneteszen iltószom a vél látványától. Mál a gondolatától isz iszmét meszádütem.

– Semmi probléma, Lord de Bruce – felelte vidáman az orvos. – Több lehetősége is van. Pár óra múlva szépen kiballag a ház elé, és még egyszer, utoljára elgyönyörködhet a felkelő nap lenyűgöző látványában. Ha ez nem teszik önnek, akkor előbb megcsináltatja a fogait, majd feladja magát a rendőrségen, aztán beköltözik egy kényelmes börtönbe. A börtönkórházakban kiváló minőségű vérkészítmények találhatóak, mindenféle vércsoportból. Ez valószínűleg megnyerik lordságod tetszését. Többé nem kell éjszakánként fiatal nőket hajkurásznia, a nappalt pedig egy pompás sötétzárkában vészelheti át. Miért is vágyna ennél többre egy békés vámpír.

– Aszt hiszem, teljeszen igasza van, doktol úl – sóhajtott fel Lord de Bruce. – A mászodik lehetőszég ehészen mehfelelőnek tűnik a számomla. Elpollaldni annyila nem szeletnék, bál kétszégtelenül éldekesz látvány lenne.

– Remek – válaszolta vidáman dr. Hoopkins. – Akkor ezennel véget is vethetünk ennek a vérre menő vitának, ugyebár. Minden rendben, Elizabeth?

– Igen, doktor úr – felelte az asszony. – Lord de Bruce-t pedig természetesen rendszeresen meglátogatjuk majd a tárgylás után a börtönben, ha már ennyi kellemetlenséget okoztunk számára.

– Ihaszán hálász vagyok önökek, dlága högyem – felelte a vámpír – Nagyon ölülök, hogy végül isz nem szikelült feltépnem Elizabeth asszony bálosz kisz nyahát. Tapasztalataim szelint minden bizonnyal belehalt volna cúnya szélülészeibe.

Így ért véget a félelmetes Lord de Bruce, a hírhedt hartpooli vámpír vérfagyasztó, de romantikus, bár kissé naftalin szagú története.

 

Író-olvasó találkozó

Az öreg író a kézirata felett bóbiskolt. A folytatásos regénye újabb fejezetét már várták a szerkesztőségben, de az egyik karakter az istennek sem akart sikerülni. Pedig ezt az alakot jórészt saját magáról mintázta volna.

− Ennyire nem ismerném magamat? – bosszankodott.

Aztán az ebéd utáni jóllakottság érzése meg a szobában terjengő, kellemes meleg teljesen kikapcsolták a gondolatait, az íróasztalnál ülve elszunyókált.

A kaputelefon hirtelen berregni kezdett. Az öreg író felriadt. Feltápászkodott a székről, az orrára csúszott szemüvege után kapott, ahogy az ajtóhoz ment.

− Ki a jófene az? – mordult a telefonba.

− Én − volt a válasz.

− Na, ebből aztán sokat megtudtam. Nem vagyok én felkészülve holmi vendégfogadásra − dünnyögte, amíg kaput nyitott.

− Visszahoztam a könyvét, tudja, amit a múlt héten kölcsönadott. A véleményemet inkább majd megírom e-mailben… Mert amilyen kolerikus természete van magának… De ne is hívjon be, úgysem mennék. Puszit sem adok. Látja? Ott ül a férjem a kocsiban, még félreértené − mondta a nő, és már el is tűnt a várakozó autóban.

Az öreg csak állt a kapuban a könyvvel a kezében. A nő ismerős volt neki valahonnan, de nem emlékezett rá, mikor és hol találkozhattak. Sokáig nézett utána. Hm. Az anyját…Már nem egészen fiatal ugyan, de úgy mozog, mint a csík. Vagy inkább, mint a kígyó. Az ilyen mindig kisiklik az ember keze közül. Néha bele is mar.

− Nem nyugszom, míg meztelenül nem látom – mondta félhangosan, akárcsak fiatal korában, ha megtetszett neki valaki.

Aztán a fájó, érszűkületes lábával, agyoncigarettázott tüdejével nekiindult az emeletnek. Ahogy a lépcsőfordulónál megpihent egy kicsit, mosolyogni kezdett saját magán. Meg persze azon is, ami közben az eszében járt. Ezt azért még ő sem vehette komolyan.

A szobába érve teljesen felélénkült. Mi lenne, ha erről az oldaláról közelítené meg a figurát a regényben? Egészen életszerűvé válna.

 

[Beküledte: Szilasi Katalin]

Újabb pályázati infó

A VIP-tagok egyik kiváltsága az, hogy a Hősök és antihősök című pályázattal kapcsolatos híreket néhány nappal korábban tudják majd meg, mint a mezei látogatók. Nem beszélve arról, hogy egyéb tartalmak is megjelennek majd a honlapon, amelyeket VIP-tagság nélkül nem lehet megszemlélni.  Tervezzük továbbá a VIP-tagoknak járó, havi, vagy kéthavi letölthető ajándék bevezetését is. Szóval nagyon megéri az a 300 talentum befektetés.

Al Capone kalapja

Alphonse Caponét Brooklynban ismertem meg, még 1906-ban. Ugyanabba az iskolába jártam, mint ő, sorsszerű találkozásunk így elkerülhetetlenné vált.

Alphonse egy alkalommal alaposan megverte az iskola egyik tanárát, majd ezek után az igazgató Alphonse-t. Al természetesen nem hagyhatta ezt ennyiben, ezért alaposan ellátta az igazgató baját, majd kártérítés, valamint beilleszkedési támogatás gyanánt 500 dollárt csikart ki belőle, havi rendszerességgel. Mint azt később megtudtam, az említett tanárt az incidens hatására az iskolaigazgató rendszeresen verni kezdte.

Azon kevés emberek közé tartoztam, akiknek Al Capone megengedte, hogy Alphonse-nak szólítsák, ráadásul jelenlétében almát egyenek.

Valamikor 1908-ban sikerült visszaszereznem Capone tízóraiját, amivel rögtön kivívtam őszinte bizalmát és elismerését. Valójában nem volt kimondottan nehéz dolgom, ugyanis én loptam el azt. Mivel a készítmény tele volt paradicsommal, oregánóval, szóval olyan digós valamikkel, amiket kimondottan utálok, így rögtön vissza is adtam neki. Természetesen azt hazudtam, Eddy Parker volt a tettes és nagyon szívesen segítek, ha Al szeretné ezért a szemérmetlen aljasságáért megverni őt. Alphonse megköszönte ezt, de kijelentette, az is megtisztelő lenne számára, ha csak végig nézném a büntetésvégrehajtást. Alphonse tökéletes munkát végzett Eddy testén, aki meg volt győződve arról, csupán azért verik pépesre, mivel ellopta Georgie Smith meggypiros sapkáját.

A lány később köszönetet is mondott ezért Alphonse-nak, aki persze nem tudta mire vélni a dolgot. A sapka sajnos nem került elő – Eddy állítólag többször is eladta azt a saját anyjának –, de Georgie ennek ellenére is élete végéig hálás volt Caponénak. A nő később meg volt győződve arról, hogy a szövetségiek ártatlanul vádolták meg Caponét adócsalással. Georgie mindezt azzal indokolta, véleménye szerint az adóhatóság titokban az államnak dolgozik. Ebben kétségtelenül lehetett is némi igazság.

Miután az említett tanárát az igazgató közreműködésével rendszeresen verni kezdte, Capone tanácsomra otthagyta az iskolát.

– Néztelek, Alphonse. Megmondom őszintén, ez verés dolog nagyon megy neked. Rég láttam már ilyen szép, alapos, minden részletre kiterjedő munkát. A tanár úr ráadásul életben is maradt. Rendkívül tehetséges vagy. Úgy vélem, a későbbiekben mindenképpen ezzel kellene foglalkoznod.

– Köszönöm, Ben. Rendes tőled, hogy ezt mondod. Éppen azon gondolkodtam, vajon ebből meg lehetne-e élni?

– Minden azon múlik, Alphonse, vajon ki tudod-e választani a megfelelő embereket és meg tudod-e győzni őket arról, alaposan kimunkált verésüket bármikor képes vagy megismételni. Ezzel a módszerrel az illetők zsarolását jóval hatékonyabbá tudod tenni, mivel mindjárt az elején rájönnek arra, hogy neked legfőképpen nem a szájad jár. Tudod, az amerikaiak többsége igencsak megszokta a kényelmet, már nem élvezik annyira a fizikai erőszakot, mint régebben. Tombstone véleményem szerint már a múlté, még maga Wyatt Earp is belevetette magát az üzleti életbe. Neked is tovább kellene lépned. Ha úgy gondolod, bemutatlak két barátomnak. Frankie Yale és Charlie Luciano nagyon értenek az ilyesmihez.

Charlie később Lucky Lucianóként vált ismertté, miután állítólag túlélt egy olyan verést, ami általában halálos szokott lenni. Charlie hidegvérére jellemző, hogy több new-yorki bukmékernél nagy értékű fogadásokat kötött arra az esetre, ha a látszat ellenére életben maradna. Látván Charlie kimondottan amorf állapotát, nem sok esély mutatkozott erre, ezért Luciano később rengeteg pénzt legombolt róluk.

Alphonse akkoriban több helyen is szerencsét próbált. Úgy emlékszem dolgozott valami tekepályán, bolti eladóként, könyvkötőként, csaposként. Azért választott ilyen változatos munkahelyeket, hogy tökéletesítse képességeit a különböző társadalmi osztályokhoz tartozó emberek megverésével, zsarolásával kapcsolatosan. Két hetet még egy elit golf klubban is dolgozott, ahol sűrűn megfordultak New York akkori hírességei. Alphonse itt rendkívül hasznos tapasztalatokat szerzett, melynek következtében a klubot Capone távozása után fel is kellett számolni. Al verejtékes munkával megszerzett tapasztalatai birtokában pontosan tudta azt, kit, hol és mennyire kell megütni ahhoz, hogy meggyőzze az illetőt, az elfogadja érveit, illetve életvezetési tanácsait, végül fizessen is ezekért.

Alphonse feleségével, Mae-val 1919-ben Amityville-be költözött. Caponéval ellentétben én békés, polgári foglalkozást választottam. Visszahúzódó, magába forduló bérgyilkosként a magam ura lehettem, elég jól is kerestem. Ügyfeleim tudták, tökéletesen megbízható vagyok, ráadásul soha nem használok fegyvert, csupán ételt.

Rendkívül jó kapcsolatokat építettem ki New York éttermeivel, kifőzdéivel, mindenféle ételárusaival. A Triádok révén tekintélyes befolyásra tettem szert a kínai éttermekben.

Gyakorlatilag New York összes jelentősebb szakácsa a lekötelezettem volt, így ételallergia segítségével bárkit feltűnés nélkül el tudtam tenni láb alól. Legszívesebben a kínaiakkal dolgoztattam. Ügyfeleimnek megadtam egy étterem címét, majd egy adott időpontra asztalt foglaltattam számukra, melyre ők meghívták a célszemélyt. A pontos munka érdekében mindig megkértem a megrendelőt, kiszemelt áldozatát beszélje rá arra, vacsora közben viseljen „Happy Birthday” feliratú papírsüveget, valamint tekerjen nyaka köré színes szerpentint. Gondosan előkészített, diszkrét módszerem miatt munkámra soha nem lehetett panasz.

1919-ben sajnos figyelmetlenségből elkövettem egy súlyos adminisztrációs hibát, melynek következtében Frankie „Raccoon” Salvatore és Frankie „Badger” Salvatore több órán keresztül ültek egymással szemben egy kínai étteremben. Mindkettejük fején mókás, kúp alakú papírsapka volt, vállukat pedig sárga színű szerpentin díszítette. Sokáig gyanúsan méregették egymást, de sajnos nem ettek semmit, ezért nekem sürgősen el kellett hagynom New Yorkot.

Találkozót beszéltem meg Caponéval, mivel úgy hallottam ő is valami zűrbe keveredett. Úgy emlékszem, egy szimpla gyilkossági perről volt szó. Alphonse kijelentette, minden rendben, ő már beszélt John Torrióval, aki elintézte számára, hogy Chicagóban dolgozhasson. Nagyon örült neki, hogy velük tartok és megígérte, mindent megtesz annak érdekében, hogy Torrio megismertesse velem a chicagói vendéglátóipart.

Mikor utazásunk előtt újra találkoztunk, Capone barátságosan üdvözölt:

– Hello, Ben. Örülök, hogy látlak. És persze, jó étvágyat!

– Hello, Alphonse. Én is, örülök, hogy értékeled a munkámat.

– Figyelj, Ben. Chicagóban hatalmas terveim vannak. Teljesen megreformálom a bűnözést. Átállunk az ipari termelésre. Nem szeretnél nekünk dolgozni? Nagyon örülnék neki.

– Köszönöm, Alphonse, de jobban szeretem a nyugodt, csendes életet. Ismersz engem. Meglehetősen konzervatív vagyok. Megmaradok az eredeti hivatásomnál. Ha szükséged lesz rám, mindig megtalálsz. Mivel régi barátom vagy, neked csak az anyagköltséget kell kifizetned. Éttermi számlák, plusz némi tisztes borravaló.

Beszélgetésünk közben Capone egy szörnyűséges Bowler keménykalapot viselt, amelyben úgy nézett ki, mint egy túlsúlyos Charlie Chaplin, bajusz nélkül. Úgy tartottam helyesnek, ha szólok neki erről.

– Figyelj, Alphonse. Azt hiszed, egy Bowler keménykalapban bárki is komolyan fog téged venni Chicagóban? Szerintem, ha ki akarod építeni a szervezett bűnözést, ahhoz szerezned kéne legalább egy Homburg kalapot. Ez a Bowler ugyanis teljesen komolytalanná teszi a szándékaidat.

– Úgy gondolod, Ben? Nem is tudom. Ezt a Bowler modellt nagyon megszerettem. Jó kemény a karimája, így nagyokat lehet ütni vele.

– Nem ez a lényeg, Alphonse. Azok az idők már elmúltak, amikor kalappal vertük egymást véresre. A hatékonyság kedvéért át kell térnetek a Thompson géppisztolyra. Ahhoz pedig egyáltalán nem illik a keménykalap. El tudod képzelni Charlie Chaplint, amint egy Thompsonnal elkezd mészárolni valami North Clark Street-i épület garázsában?

– Mondjuk éppen Valentin napkor? Hát… Tulajdonképpen el, de tényleg elég viccesen nézne ki.

Azonnal elhatároztuk, hogy bemegyünk egy férfikalap kereskedésbe és kiválasztjuk azt a modellt, amelyik leginkább illik a szervezett alvilághoz.

Capone felpróbált egy Homburgot, egy Panamát és egy Cowboy modellt. Utóbbiban úgy nézett ki, mint Jockey Ewing, csak akkoriban fogalmunk se volt róla, hogy ki is lehet az illető. Alphonse kijelentette, ez a Ewing nevű fickó talán szintén Frankie Yale alkalmazottja lehet. Egyáltalán nem tartottuk fontosnak a dolgot, ugyanis semmi közünk nem volt az olajüzlethez.

Alphonse végül kiválasztott egy sötétszürke Fedora kalapot, ami tényleg nagyon jól állt neki.

– Azt hiszem Alphonse, ez lesz az. Megtaláltuk! Tökéletes. Ezzel valószínűleg divatot fogsz teremteni az üzlettársaid, illetve ügyfeleid körében. Az a gond, hogy a színe miatt nagyon sápadtnak tűnik az arcszíned. Ne sértődj meg, de olyan, mintha egy kicsit félnél. Ha te akarsz a szervezett alvilág ura lenni, ezt nem nagyon engedheted meg magadnak.

– Igazad van, Ben. Valóban rémes lenne, ha csupán egy sápadt, olasz hőstenornak néznének.

Alphonse nézegette magát egy kicsit a tükörben, majd megkérte az eladót, kerítsen számára néhány világosabb színű változatot. Javaslatomra egy fehéret, valamint egy vajszínűt választott magának, elegáns, fekete szalaggal.

Ez a modell tette végül lehetővé azt, hogy Capone megvalósíthassa dédelgetett álmát és Chicago korlátlan urává válhasson. A Borsalino cég által gyártott Fedora kalap gyorsan védjegyévé vált. Chicago városi vezetése nem tehetett ellene semmit. Nem tilthatták be a Fedora kalap viselését közterületen.

A későbbiekben sajnos divatba jött a Porkpie modell. Alphonse képtelen volt váltani, ami végül a bukásához vezetett. A dolgot az teszi érdekessé, hogy azok az ügynökök, akik végül Capone vesztét okozták, még szürke Fedorát viseltek, bár közülük egyesek már áttértek a Porkpie viselésére.

Az a hazug disznó Eliot Ness, szenzációhajhász könyvében, amit valójában valami Fraley nevű fickóval íratott meg, azt állította magáról, hogy ő Capone üldözése közben kizárólag Porkpie kalapot viselt. Ebből természetesen egy szó sem igaz. Ness nagyrészt kalap nélkül, illetve egy kifakult, szürke Fedorában kajtatott Alphonse után. Szóval nem volt valami nagy szám az ürge. Caponét valójában Frank J. Wilsonnak, a Pénzügyminisztérium ügynökének sikerült elkapnia, aki viszont ebben az időben sötétszürke Homburg kalapot viselt, aminek segítségével sikerült megtévesztenie Caponét. Alphonse mindenképpen le akart számolni Wilsonnal, de ő megneszelte a dolgot és a rá jellemző Homburg kalap helyett sötétzöld Campaign-t kezdett el hordani, ami teljesen felismerhetetlenné tette őt. Wilson végül bíróság elé citálta Caponét, akit 1931-ben adócsalásért el is ítéltek.

Alphonse a szifilisz következtében a 40-es évek elejére testileg, szellemileg teljesen leépült. Amikor utoljára meglátogattam, rendkívül szánalmasan állapotban volt. Szomorúan néztem őt, amint egy közönséges Boater szalmakalapot viselt, közben galambokat etetett kockacukorral.

 

 

Ókínai bölcsességek

Szelet fuvarozni könnyű, de bonyolult a rakodása.

Könnyebb a kötény mint a köntös, mégis az utóbbinak van nagyobb keletje.

A kard igazsága a kar meghosszabbított igazsága.

Amit még nem találtak föl, arra nem érdemes hivatkozni.

Vendéggel ne vitatkozz, mert rossz híredet viszi.

A király is meg a koldus is a száján keresztül issza a teát.

A boldogság kergetése olykor kergeséghez vezet.

Az út nem vezet sehová, mi vezetjük őt, amikor építjük.

Immár hivatalos: módosítottunk a pályázati kiíráson!

Irodalmi hősök és antihősök című pályázatunk kiírásában eredetileg az szerepel, hogy ha nem érkezik be annyi mű, hogy legalább 50 munkát meg tudjunk jelentetni, a pályázatot érvénytelennek tekintjük és nem osztunk ki pénzdíjat.  Mivel úgy tűnik, az elvárt 50 írás már nem fog befutni – egyebek mellett azért sem, mert a pafi.hu nem vette át a pályázatunkról szóló hírt, a pályázaton érdekeltek pedig nem osztották meg a köreikben a felhívást, holott erre noszogattunk mindenkit –, szóval úgy tűnik, nem jön össze az ötven munka. De mivel néhány írást minden bizonnyal kapni fogunk, az eredeti kiírást úgy módosítjuk, hogy:

 

ha tíz vagy tíznél kevesebb mű érkezik, akkor a díjkeret 10 000 forint lesz,

ha húsz vagy húsznál kevesebb, de tíznél több mű érkezik, akkor a díjkeret 20 000 forint lesz,

ha harminc vagy harmincnál kevesebb, de húsznál több mű érkezik, akkor a díjkeret 30 000 forint lesz,

ha negyven vagy negyvennél kevesebb, de harmincnál több  mű érkezik, akkor a díjkeret 40 000 forint lesz,

ha ötven vagy ötvennél kevesebb, de negyvennél több mű érkezik, akkor a díjkeret 50 000 forint lesz, és ez az összeg feljebb már akkor sem változik, ha végtelen sok mű érkezik a zsűri asztalára.

 

Pénzjutalom tehát mindenképpen lesz, és könyv-formátumba tördelt PDF-antológia is a legjobb munkákból.

 

Reméljük, ez az információ közmegelégedésre szolgált. 🙂

 

Rőzse

Mindenki Rőzsének hívta, kicsit bicegve járt, még beszélni sem tudott. Amikor nagyon mondani akart valamit, akkor a fontos közlendő első két hangját ismételgette szorgalmasan, csak a szülei és a plébános tudtak vele értekezni. Kicsit rángott az arca, és ha valamire nagyon figyelt, akkor a jobb keze hüvelykujjával hátrafelé bökögetett. A kenyeres autó sofőrjét ez a mozdulat megtévesztette és betolatott a bolt melletti betonárokba, – nem ismerte Rőzsét, aki tátott szájjal nézte a haját tépő és alpári módon káromkodó idegent. Fogyatékos volt, az édesanyja szerint leejtették és az akkori agyrázkódás miatt olyan, amilyen. A falusiak hitték is, meg nem is. A bába biztosan nem ejtette le, generációk születtek nála, gondos volt és pontos. Az asszonyoknak mindig azt mondogatta, hogy szülni állva, vagy ülve a legjobb, a fekve szülést a kikent, kifent fehérköpenyes orvosok találták ki, hogy ne kelljen még lehajolniuk sem, a letérdelésről meg szó sem essék. Vagy az anyjáék ejtették le, vagy egész egyszerűen így jött erre a világra. Az utóbbit kimondani fájóbb lehetett, mint egy életen át mutatni kifelé azt a megbocsájthatatlan egy mozdulatot.

Felnőtt korára sok mindent megtanult, hasznára tudott lenni a családnak. Gyönyörűen tudott gyújtóst hasogatni, figyelni kellett rá, hogy mennyit, mert az összes fát, három köbméter elég szokott lenni télen a sparheltba, összevágta volna ceruzányi pálcikákra. Szeretett a szatyorban a listával és a pénzzel eldöcögni a boltba, nem kellett sorban állnia. Igaz, ritkán volt a papíron olyasmi, amiért a többiek sorakoztak, például banán. A templomot valószínűleg azért szerette, mert olyan színes és fényes volt minden, gyönyörűek voltak a hangok, az orgona és a harangok, ő lett a templomszolga, harangozott és szedte a miséken a perselypénzt. A kongatásra mindig az anyja figyelmeztette, indulnia kell. A pap négy nap alatt megtanította neki, hogy van három pénz, amit ha lát a szép fehér damaszt szalvétával kibélelt kosárkában, akkor dugja csak vissza szépen a nagylelkű adakozó orra alá. Rőzse nem tudta, de az atya nehezen viselte a szépen csengő tíz, húsz és ötven filléreseket. Mindezért fizetést is kapott, amit hetente a világ legszélesebb mosolyával rakott ki a konyhaasztal viaszos vásznára. Azonnal kapott is belőle két forintot a mozijegyre, keddenként volt a vetítés a kocsmánál lévő teremben. A gépésznek saját fülkéje volt és a falon lévő nyíláson át érkezett a kultúra a vászonná nyilvánított, fehérre meszelt falra. Rőzsének külön hely dukált a hátsó sorban, hogy a többiek is lássanak valamit, ott foglaltak helyet a jelentősebb tupírral ékeskedő hölgyek is. Az utóbbiak odaterelése gigászi feladat volt és csak heves, választékos szócsatákat követően vált valóra. A mozis óvakodott a szovjet filmgyártás remekeitől, így leginkább magyar darabokat láthattak az összesereglettek. Francia jelmezes és humoros művek is elő-elő kerültek, még Belmondó is. Feltűntek a programban Monica Vitti és Mastroianni szenvedései is, ezekből a többiek is csak annyit értettek, mint Rőzse. Megesett, hogy lejárt a tekercs és nem kezdődött meg azonnal a csere, ilyenkor a műértő közönség kiment levegőzni vagy inni egyet a szomszéd terembe. Tudták, hogy a gépész vagy elment valahová, legtöbbször benzint szerezni az erdészeti raktárból, vagy ismét sikerült egy nőnemű érdeklődőt meggyőznie, hogy a szűk fülkéből nézve sokkal érdekesebb a darab, mint kintről, viszont a filmen és a fülkében történteket nem sikerült időben szinkronba hozni.

Rőzse templomi fizetéséből bőven futotta még egy borotválkozásra is; megpróbálkozott vele, de mindig megvágta magát. Szerdánként az apja beretválta, de csak úgy átabotában, a mester majd helyrehozza vasárnap reggel. Mindig ő segített felrángatni a redőnyös külső ajtót a fehérköpenyes borbélynak, aztán már pattant is be a fa forgószékbe, pergette magát, amíg készült a hab. Közben a redőny zajára átjött a szomszédból az öreg, akinek ilyenkor rejtélyes cseppeket kellett a szemébe adagolni, de szivárogtak a többiek is. A Vida, aki a tíz csokor szőlős zöldhagymáját tukmálta a szépülni vágyókra, a másik szomszéd, akit a télen azzal gyanúsított meg a fodrász, hogy leette a cinkék elől a Szeli Józsi által kirakott szalonnát. Megjelent egy vállig érő hajú srác, csak megkérdezni, mikor jöhet levágatni a loboncot, mert szerdán megy katonának. A mester megmutatta neki a polcon heverő gyufásdobozt, hogy annak a rövidebb oldala lesz az etalon, de a haverjait ne hozza, mert odaülnek az üzlet elé a sánc szélére és várják, hogy kopaszon lássák, röhögni akarnak, közben meg összeköpködnek mindent tökmag héjával. Elkezdte pamacsolni Rőzsét, mielőtt csapágyasra vágja azt a drága és elegáns széket, mindig megállapította, hogy a harangozót csak négyzetméterre érné meg borotválni, akkora a képe. Betoppant egy idegen, azt hallotta valakitől, itt van vasúti menetrend, kiírna belőle ezt-azt. Jegyzetelt, aranyhegyű töltőtolla volt, hálálkodott, elment. Mihelyt kitette a lábát, a vendégek nekiestek a hajszobrásznak, hogy igazán megmondhatta volna, a menetrend minimum tizenöt éves, csak azért van ott, mert a pad fölött potyog a vakolat.

Rőzse elkészült, fizetett, de addig nem mozdult, amíg egy kék üvegből nem kapott két szagos fújást. Egyenesen a templomhoz ment, saját fontosságának teljes tudatában lépett be a sekrestyébe. Megpróbált barackot nyomni a ministránsoknak, de azok sokkal fürgébbek voltak. Leginkább akkor volt esélye, amikor éppen belebújtak a ministráns ingekbe. Ezeket a Mária néni segítette fel a kis fickókra, eligazította rajtuk, ne úgy álljon, mint tehénen a gatya. Ő készítette ki a pap miseruháit is, ő figyelmeztette Rőzsét az első harangozásra és ő nehezményezte minden alkalommal, sekrestye ide, vagy oda, azt az istenverte pacsuli szagot, amit a harangozó viselt büszkén a borotválkozás óta. Fele tömjén elég lenne, de valaminek el kell nyomni ezt a bűzt, Rőzse boldogan vigyorgott. Akkor bezzeg nem ért körbe a szája, amikor egyik vasárnap nem jött az öregasszony, nem tudta mikor kell kongatni, nem tudta mi lesz a gyerekekkel, akik úgy ültek a padon, mint a verebek. Egy darabig mondogatta, hogy „Má..Má..”, aztán eldöcögött a néni ötven lépésre álló házához. A kapu nyitva volt, látta az asszonyt vérző arccal a gangon feküdni, egy kalapos férfi tartott fölötte valami botot és azt mondta neki, „Ha nem kussolsz banya, kapsz még egyet”. A konyha ajtaja nyitva volt és beszéd, meg zörgés hallatszott ki. Nem értett semmit, újra mondogatni kezdte, hogy „Má..Má..”. Akkor fordult felé a kalapos és el is indult azonnal a felemelt bottal. Az ólom a szeme alatt találta el, nagyon fájt és vérzett is. Felemelte a kezét és véletlenül sikerült megragadni a támadó csuklóját, amit ijedtében, nehogy másodszor is fájjon, teljes erejével nyomott lefelé, a csont reccsenve törött el. Az üvöltésre két nő jelent meg az ajtóban, átlátva a helyzetet, a kapu irányába szaladtak, ahol megjelent egy pap reverendában, egyiküket egy balegyenessel leterítette. A másik, a fiatalabb, eltaszította és kirohant mellette. A misére korán érkezők közül heten álltak kint, az egyik elgáncsolta, estében még valaki hasba rúgta. Egy asszony elszaladt az orvosért, aki lekezelte Mária nénit, leragasztotta Rőzse sebét, elégedetten szemlélte a törött csuklót, aztán a két elég rossz állapotban lévő asszonnyal kezdett foglalkozni. A hasba rúgott sírógörcsöt kapott, a másik, miután kiköpködte a már feleslegessé vált néhány fogát, azonnal valami nyugtatót követelt bömbölő állítólagos lányának. Az orvos készségesen kétszer úgy pofon vágta, hogy fröccsent a nyála, néma csend lett. Előkerült a falurendőr is, a két nőt összebilincselte, mivel csak egy ilyen szerszáma volt, a férfi épen maradt kezét hátracsavarva a telefonfülke irányába haladtak, oda jön értük a komlói rendőrautó. Az ember elkezdett ordítani, hogy „Ne csavarja!”, az árokba lökte és addig rugdosta bőr csizmás lábával, amíg fakó hangon elhangzott, „Inkább csavarja!”. Elvitték őket, a beszálláskor még véletlenül rácsapódott az ajtó a törött csuklóra.

Az atya, mintha mi sem történt volna, megtartotta a misét. A végén, a hirdetések után, például, hogy keddtől lehet matadort kapni a boltban a krumplibogarak ellen, köszönetet mondott Rőzsének a derekas helytállásáért. Hazafelé néhányan meglapogatták a böszme nagy vállakat, a ministránsok ott somfordáltak a közelében, túlélve néhány barackot. Az apja pedig behívta a kocsmába, mindig az ajtó előtt szokta megvárni, egy sörös korsóba töltöttek neki almuskát. Együtt ittak, a férfiak!

 

[Beküldte: Mezei Attila]

Milyen széket használjunk prózaírásra?

Az Íráskétség vlog ebben az adásban az irodalmi művek megteremtéséhez, létrehozásához nélkülözhetetlen székminimum legfőbb tulajdonságait sorakoztatja. A filozofikus elmélkedés előadója Majoros Sándor.

Sötét nyár

1813 nyarán az égre tömör falként ránehezedő sötétségen még néhány perc erejéig sem tudott áthatolni az életadó fény. Sötét fellegek borultak Európa egy részére, így Angliára is, és nem látszódott szemernyi jele sem annak, hogy el fognak vonulni. Távol, Keleten kitört egy vulkán, a vulkáni hamut pedig Európa északi felére sodorta a szél. A termés katasztrofálisnak ígérkezett, a parasztok a világvégére készültek, a hívők engesztelő ceremóniák sorát tartották, és szüntelen imádkozással próbálták kiengesztelni a láthatatlan, de engesztelhetetlennek tűnő Istent.

Az elhagyatott kastély egyik szobájában a petróleumlámpa gyenge fényénél két homályba burkolódzott alak üldögélt. Odakint vihar készülődött. Byron és barátja, Shelley, akik eljutottak az ateizmusig, nem aggódtak a baljós események miatt. Elfogadták a tudományos magyarázatot, de élvezték a különleges helyzetet, a kísérteties hangulatot, amely mindenkin úrrá lett. Az emberek legalább számot vetnek a Végzettel – mondta cinikusan Byron – és a Végzeten keresztül saját magukkal is szembenéznek. Az emberek utálnak gondolkodni – kontrázott Shelley – miért hiszed, ha sötétség borul rájuk, rögtön magukba néznek. Azt hiszik, meg fognak halni – így Byron – és a halál közeledtével az ember mégis csak hajlamosabb az elmélkedésre, és ennek során talán rájön, mire kellett volna összpontosítania.

Vagy még ezt sem teszi – kételkedett Shelley – hanem a templomban fohászkodik és megpróbálja megbékíteni a Mindenhatót. Az ücsörög a templomban folyton, akinek sok a lerónivalója – tette hozzá Byron. Mindent megtesznek azért, hogy ne kelljen gondolkodniuk – így Shelley – ezért kitalálták Istent, aki felelős mindenért. Pedig csak maguk felelősek a saját helyzetükért, és csak magukért tehetnek valamit, más nem fog tenni értük.

— De mégis, látod, hogy várják a csodát. Semmi mást nem tesznek, csak a csodára várnak, ami soha nem érkezik meg.

— Mert nincs is csoda! Valamennyi évet én is leéltem már, de tudom, nincsen csoda. Velem még soha nem történt semmi természetfölötti! – mondta Shelley.

— Szerinted ez azt jelenti, hogy nincs is semmilyen természetfeletti? – incselkedett Byron, holott jól tudta, mi a válasz. – Szerintem pedig az ember képes alkotni valami természetfelettit. Akár a saját teremtő erejéből, nem kell ehhez semmilyen segítség, csak az ember zseniális elméje.

— Hallottam, hogy a tudósok az elektromosság segítségével felélesztettek egy békát. Belevezették az áramot és feléledt, egy ideig ugrált, majd kifáradt. Tartós eredményt nem tudtak elérni vele, de mi lesz, ha majd erre is képesek lesznek?

— Hamarosan képesek lesznek, hiszen a haladás és a tudomány fejlődése megállíthatatlan. Fél évszázada még az elektromosság létezéséről sem tudtunk, ma pedig szédületes gyorsasággal kísérleteznek vele és az eredményeket közzéteszik a folyóiratokban.

— Ez az igazi csoda, s ha nem csak egy békát, hanem bármilyen más, összetettebb élőlényt is képesek lesznek életre kelteni, az igazi fordulópont lehet. Nem mondom, bizonytalan vállalkozás egy lelketlen testbe lelket lehelni. Még a létező lelkek viselkedését sem tudjuk jó értelemben befolyásolni. A felvilágosodás, a haladás hívei mekkora erőfeszítéseket tettek és még mindig a sötétség és a babona az úr az emberek halhatatlan lelke felett! De lehet, ha egy teljesen szűzi, tiszta lappal induló lény lesz a kísérlet tárgya, akkor elképzelhető, hogy vadonatúj eszméket tölthetünk belé, nem lesz megfertőzve előítéletekkel.

— Vagy épp ellenkező folyamatot indíthat el benne ez – vetette ellen Byron – naiv hittel közeledik az eszményekhez, mivel nincsenek előzetes rossz tapasztalatai, s végül csalódnia kell az emberben, az eredeti mintában, amely változékony és szeszélyes, és egyáltalán nem olyan, amilyennek elképzelte.

— Ezt kellene megírni! – kiáltott fel Shelley – Hogy az új ember képtelen felfogni a „természetes ember” formátlan vágyait, ösztöneit. S főként azt nem képes megérteni, hogy hagyhatja cserben a szeretet legszentebb gondolatát. Ez olyan ellentétet kavar fel benne, amivel nem tud szembenézni, ami felemészti. Végül kiderül, a mesterséges ember igazabb ember, mint a természetes.

— Zseniális gondolat! Valóban ez zajlik le, ha egy lény becsöppen az emberek világába. Nekünk a színlelés, a mimikri már lételemünk. De egy őszinte lénynek ez nem ujjgyakorlat, nem tanulta meg a játékszabályokat és elveszik a kimondott és a létező világ ellentmondásaiban.

— A gyakorlat! Nos igen, a gyakorlat kétszínű színháza hiányzik belőle. Amit mi húsz, harminc, negyven évig gyakorlunk és bármennyire nonkonformisták vagyunk, a vérünkké vált. Nem létezik ember a mimikri gyakorlata nélkül. De ha mégis, az már nem ember! A közösség is kiveti magából.

— A mesterséges ember nyilván racionális lény – lelkesült fel Byron – ezért nem érti, hogy az ember nem az, és hogy irracionális ösztönök vezérelnek minket. Az élet nem tisztességes. Aki a semmiből kezd új életet, nincs tisztában vele. Hosszú évtizedek emberi közösségben töltött idejének tapasztalata nyomán jövünk rá erre. Az új életre keltett ember még nem ismeri azokat a törvényszerűségeket, amiket a felnövekvő generációk a csalódások során sajátítanak el.

— És fellázad az Isten ellen! Mi más lehetne a végkifejlet? Mi is ezt tesszük, egyfolytában lázadozunk a világrend ellen. Fel fog lázadni a teremtője ellen!

— Csakhogy ne felejtsük el, a teremtője egy ember. Ő azt tiszteli teremtőjeként, aki életet adott neki.

— Mondjuk ki, kicsodát. Legyen talán német? Mondjuk doktor Frankenberg vagy Frankenstein?

— Ez jó, a németek amúgy is mindig kísérleteznek. A németek a tudomány emberei. És a halálkultusz emberei. Imádják, szertartásos tisztelettel övezik a halált. A halál az ő barátjuk, a vele létesített meghitt viszony az ő találmányuk.

Újabb villámlás dörgött el a közelben. S mintha ebben a villámlásban valami határozottan megmutatkozott volna. Mintha a fények játékában megláttak volna valamit.

— Menjünk ki a viharba! – javasolta izgatottan Shelley – Mintha láttam volna egy alakot a villámlás fényében! Valami torz figurát!

— Képzelődsz! És nagyon el fogunk ázni. No, nem mintha nem lennénk elázva már, csak szerencsére másképpen – mondta fáradt hangon Byron unott spleent erőltetve magára. De a gondolat titkon őt is felvillanyozta.

Kirontottak a sűrű függönyként zuhogó esőbe. Mint két nyargaló csikó, egymással versenyezve futottak a tópart felé. Mit törődtek ők most a villámmal, várták a villámot. Keresték a veszélyt, mint elődjük és mesterük, Wordsworth, aki az Alpokban bolyongva minden lépésével kockáztatta a halálát. E pillanatban úgy érezték, igazán élnek. Homályosan sejtették, már nem soká lesznek e bolygó vendégei…

Az égen vörös jelek tűntek fel, de csak messze, a felhők között cikázott át a mennykő.

— Jöjj közelebb, elektromosság, új világunk elixírje! – kiáltott fel Byron.

Az ég meghallgatta kívánságukat, a következő kisülésnek egy csenevész kis fa esett áldozatául. A két költő valósággal ünnepelt. A tűz fellobbantotta fantáziájukat. A tóparti fűzfákat óriásoknak nézték.

— Szerintem ott lesz az emberünk! – mutatott a csónakok felé Shelley. – Ott lesz az a Frankenstein, meglásd! Találkozunk vele!

— S ha már ott vagyunk, hajókázzunk is egyet vele! – javasolta Byron.

— Megőrültél? Fel fog borulni velünk a csónak!

— Ha így lenne, nagyon megtervezett lenne a halálunk! Méltó lenne hozzánk!

Elérték a tópartot, a csónakok a vízen táncoltak. Az egyiket a két barát közös erővel zabolázta meg. Kivonszolták a partra, mert a hullámok miatt nem tudtak volna beugrani a lélekvesztőbe. De mielőtt nekirugaszkodtak volna a haboknak, a csodált elektromos energia a vízbe csapott. Ereje meghőkölésre késztette hőseinket.

A fények játéka különleges formát öltött előttük. Míg az ég tetején vörös nyalábok tűntek fel, ez a sugár mélykékbe fordult, a peremén kiszélesedett és ovális alakot öltött. Egy pillanatra elvakította őket a jelenés. A kisülés csaknem megpörkölte a parthoz közelebb álló Shelley-t. Mindketten hátrahőköltek, megtorpanva álltak egy darabig, majd megfordultak, hogy a tó közelében levő menedékház felé vegyék az irányt.

— Láttad, mi villant meg a fényben? – kérdezte Shelley.

— Igen, ezt a jelenséget hívják úgy, hogy gömbvillám – válaszolt Byron.

— Nem, nem gömbvillám, ez olyan volt inkább, mint egy ellipszis. De én mást is láttam benne.

Elértek a viskóig. A kis ház most melengetően barátságosnak tűnt a zord idő tombolása közepette. Levették elázott felöltőjüket, és felidézték a veszélyes természeti tüneményt. Shelley fenyegető jelet vélt felfedezni benne.

— Nem fogsz hinni nekem – kezdte komoran – de én úgy gondolom, hogy a jövőm tükröződött vissza ebben a villám nyújtotta képben.

— Szerintem túlzol, ez csak egy közönséges gömbvillám volt.

— Nem, láttam, amit láttam, határozott formákat és alakokat. Először egy báb villant meg a szemem előtt, aztán a bábból kibújt egy pillangó, amely felszállt az égbe.

— És?

— És a lepke hernyó- vagy bábállapotból való kibontakozása a halott testből a felröppenő lelket jelenti a népi hitvilágban. Vagyis ez azt jelenti, hogy halott leszek és lelkem hamarosan elszáll a semmibe.

— Ezt mind a villámból olvastad ki?

— Te is észlelted, hogy nem mindennapi eseménnyel álltunk szemben. És ennek jelentése van.

— Nos hát. Nem mondom, hogy az én fantáziámat nem mozgatta meg az eset, elvégre költők vagyunk. Csakhogy én egy csónakot láttam a bábod helyett, és egy lángoló kék sast, amivé a csónakod alakul és ami az ég felé tart. A fénybe szálló sas éppenséggel a halhatatlanságodat jelenti! – csillapította barátját Byron.

— Bizonyos értelemben talán halhatatlan leszek. De ez nem mond ellent annak, amit az előbb mondtam. Ha csónakot láttál, akkor talán épp csónakban lelem halálomat.

— Miért ragaszkodsz mindig ilyen tragikus magyarázathoz, barátom! Ne felejts el, neked még meg kell írnod Frankenstein történetét. Ki írná meg helyetted, ha ennyire elébe mész a halálnak?

— Az ember ezt érzi. De igazad van. Frankenstein még vár rám, van miért sietni.

Visszaballagtak a kastélyba, és látták, hogy odabent már tart a mulatság. Mary Shelley egy férfival táncolt, akinek a homlokát varratok éktelenítették.

 

Az ember, aki megette a ködöt

Vészes hirtelenséggel terjedt el a hír, hogy Seppi Mörgens eszi a ködöt. A móló végén mindenki által csak Koszfészeknek titulált italmérésben éppen úgy erről beszélgettek, mint az istentisztelet után a templomkertben. Volt ebben valami ördögi, mármint hogy a lakosság nem a saját bajával foglalkozott, hanem Seppi Mörgensével, akit szemlátomást megszállt az ördög. Nem ő volt ebben az első és egyetlen a környékünkön, sőt, szinte biztos, hogy a gonosz mindenkit megszállt többé vagy kevésbé. Ki ilyen furcsaságot követett el, ki pedig olyant, mégsem vette szájára sem a szóbeszéd, sem a közösségi média. De Seppi Mörgenssel több civil szervezet is foglalkozott. A tűzoltóság és a rendőrség persze elzárkózott az ügytől, de amikor a szolgálat végén a fiúk hazamentek és ledobták magukról a nehéz bikkfakabátot, majd pedig odaültek az asztalhoz, amelyre a feleségük a gőzölgő fókalevest feltálalta, nyilván megszólaltak és azt mondták: képzeld csak asszony, Seppi Mörgens eszi a ködöt.

A feleségek erre vagy mondtak valamit, vagy nem. Ha mondtak, akkor foghegyről, úgy téve, mintha ezt a gusztustalan fertelmet most hallanák először, ha pedig hallgattak, akkor mélyen magukba zárták azt a titkot, hogy a nőegyletben meg a szülői értekezleten ezt már részletesen kibeszélték. Joggal és okkal tettek így, mert órán a gyerekek cetliket adogattak egymásnak, vagy a pad alatt sms-eztek, hogy Seppi Mörgens megeszi a ködöt, és olyan hangosan kuncogtak, hogy alig lehetett őket megfegyelmezni. Főként azok után, hogy az oktatási reform ennek minden lehetőségét eltörölte. A diákparlament emiatt akadálytalanul tűzhette zászlajára az ügyet, és nyíltan konferenciázhatott meg nagygyűlésezhetett az óra közi szünetekben. Megjelent több tacepaó is, ami meg a helyi újságnak adott témát, egy riporter ugyanis éppen nagyinterjút készített az iskola igazgatójával, aki ezt a szégyent hasztalan próbálta eltitkolni. Seppi Mörgens ugyanis odajárt abba a kis, halszagú iskolába, jó harminc évvel ezelőtt, és bár akkor még nem ette a ködöt, elég volt ránézni, hogy az ember megérezze, ebben a kölökben benne van ennek a lehetősége.

Az igazgató végül a két tenyerébe temette az arcát, és zokogásban tört ki, mert ez a rebellió komolyan veszélybe sodorta annak lehetőségét, hogy a minisztérium meghosszabbítsa a hamarosan lejáró mandátumát. Látván ezt az újságíró tapintatosan eltette a jegyzeteit és kikapcsolta a hangrögzítőt a telefonján, majd halkan elköszönt. De a folyosón azonnal letépett egy tacepaót, amelyen a ködöt zabáló Seppi Mörgens volt látható pálcikarajzos stílusban, és ezzel a zsákmánnyal loholt a szerkesztőségbe, hogy a már nyomdakész anyagot szétszedve kolumnás cikket rittyentsen arról, hogy az iskolaigazgató érintettsége Seppi Mörgens ködevésében nem lehet vita tárgya.

Így jelent meg a helyi lap esti kiadása, amelyet a halpiacon az utolsó darabig elkapkodtak, és nem azért mert aznap rekord jó volt a polipfogás – köztudott, hogy a friss polipot a Hírmondóba lehet a legszebben becsomagolni –, hanem mert ez a téma végre valami frissességet, mi több: változatosságot hozott az egyhangú napokba.

Az újságíró a szerkesztőség ablakából kávét kortyolgatva leste, hogyan érik be a munkája gyümölcse, és megelégedettség járta át a lelkét. Tekintetét messzebb kalandozásra is elbocsátotta, egészen a hullámtörőn túlra, ahol a fakókék látóhatár tonnaszám érlelte azt a ködöt, amelyet Seppi Mörgens önhatalmúlag elfogyasztott. Egy ugyanilyen fakó, jellegtelen pillanatig az újságíróba is belesajdult az a vágy, hogy bekapjon egy falásnyit ebből az anyagból, ha másért nem, csupán csak kíváncsiságból, de a szerkesztőségben száraz meleg volt a levegő, így a köd és a vele együtt a nyirkosság nem lehetett számára több hiú ábrándozgatásnál.

Abban bízott, hogy holnap is nap lesz, és új részletek derülnek ki Seppi Mörgens ködevéséről, például az, hogy nemcsak eszi, hanem sózza is, mint mások a heringet és akkor nyithat egy speciális főzőrovatot, ahová mindenki beírhatja az ilyen irányú tapasztalatait. Az emberek szeretnek kotyvasztani, és ez a köd dolog, minek is tagadjuk, komoly kihívás. Azért bújják most érdeklődéssel az újságot, ellenállva szélnek, esőnek, mert megváltást remélnek tőle. Mindenkinek elege van már a sózott heringből, a szárított tőkehalból és a füstölt cápaoldalasból, hogy a tengerből kihalászott egyéb csúszó-mászó, vonagló és tapadó állat alkatrészeiről ne is beszéljünk. Lehetőséget látnak ebben, mert a köd itt van, szabadon, mindenki számára elérhető, és annyi van belőle, mint máshol a pelyva.

Az újságíró kicsit aggódott, hogy ha ez a hír a polgármester fülébe jut, akkor meg fogja adóztatni, mert rosszul áll a büdzsé, idén gyengén termett az alga és a kínai tőzsdén meg is csappant iránta a kereslet. De ha már ez a balos lehetőség eszébe jutott, akkor át is rándult a valóságba: odakint, a sánta hatósági ordonánc éppen ekkor csapta a hóna alá az utolsó példányt és vitte a községházára, a főnökének!

Meg ette a fene az egészet, fordult el az ablaktól az újságíró, és nem volt kedve a kávéhoz sem, mert szinte látta, ahogy a tavaly megválasztott polgármester fölüti a lapot és megtalálja benne a kolumnás anyagot Seppi Mörgens ködevéséről. Ráadásul éppen ma lesz testületi értekezlet, amelyen egyebek mellett a móló rekonstrukciójáról és a kikötő előtti világítótorony privatizációjáról is szó esik. Az ülés zártkörű lesz, csak egy kommünikét fognak kiadni róla, de mert a polgármesternek joga van módosítani a napirendet, hétszentség, hogy a ködevéssel fognak kezdeni, és mert ez komoly üzlet az egész korrupt bagázsnak, késő éjszakáig fognak vitatkozni azon, kinek, mekkora szelet jut a bevételből.

A sánta küldönc ezt természetesen ki fogja hallgatni és mert mindenki tudja róla, hogy anarchista, rögtön értesíteni fogja az eszmetársait, akik evezőlapátokkal és csáklyákkal fölfegyverkezve érkeznek a községháza elé. A fakabátoktól éppen csak megszabadult rendőrök és tűzoltók kelletlenül veszik föl ismét a nehéz hacukát, és mennek megfékezni a rendet, de hiába, mert a feszültség ekkor már apró kékes szikrákat csihol a levegőből. Ezt érzi a keze szárán az újságíró is, amikor a kávéscsészét az asztalra téve kiveszi a fiókból azt a rozmárölő stukkert, amit még az öreg mentora hagyott rá, majd a nadrágszíjába dugva cowboyosan kimegy az egyre növekvő, egyre hangosabbá váló tömegbe.

Közben beesteledik, és a szétvert utcai lámpákat pótolva mindenütt fáklyák kezdenek lobogni, aztán meg a házak, mint egy lustán, de nagyon is határozottan táplálkozó tűzkígyó, amely mögött jól látható csíkot húz a pusztulás. Mindenki ott üti, veri a másikat, ahol éri. Lövések dörrennek, ordítások és jajgatások űzik messzire a sirályokat, és a tenger csodálkozva fölbukkanó szörnyetegeit, meg tán a ködöt is, amelyet Seppi Mörgens mindeközben lassan, komótosan rágicsál, mit sem sejtve arról, mekkora kín az a világnak, amit meggondolatlanul elkövetett.

 

[Szvétics Hubenár fordítása.]

Bölcselet

Ha a hülyeség fájna, az emberiség nagy része minden pénzét fájdalomcsillapítóra költené, így éhen halna.

Fogadás a sírral

Ez az írás eredetileg Tévedésből betépve című minipályázatunkra érkezett, de már határidő után, így a díjazásnál nem vehettük figyelembe. A közlése viszont magától értetődő és megkérdőjelezhetetlen.

 

Amikor az utolsó részvétnyilvánító is odébb lépett, magára hagyva a fájdalmával, hullámfalként magasodott föléje, majd omlott rá a tehetetlenség és a veszteség érzése. A pap áhítatos szavai, a vallásos szertartás formulái, a gyászmenet által énekelt dalok komor pátosza – egyszeriben mind feleslegesnek, s céljukat tévesztettnek tűntek, hiszen nem voltak képesek elfeledtetni az apját, aki immár odalent feküdt, egy fadobozba zárva, a rothadás és a férgek pusztító munkájának kitéve…

Az már nem ő, csak az, amit hátramaradt belőle, emlékeztette magát. A lényege immár nem a társaságukban, de nem is a föld alatt található, hanem valahol távol – és persze a megjelentek (családtagok, rokonok, barátok, ismerősök, kollégák) memóriájában.

De nem, az nem lehet!, rezzent össze. Kizárt, hogy egy ember élete és működése egyik percről a másikra véget érjen, s ne maradjon más utána, mint egy közönyös sírgödör, gyorsan fonnyadó virágokkal fonott koszorúk, s zavart közhelyekké merevülő szavakkal megfestett szalagok!

Nem! Dacolok veled!, kiáltott magában a sír felé, majd – észlelve, hogy a közelben várakozó rokonai emlékeztető pillantásokkal méregetik – tudatosult benne, hogy van még dolga mára: nemsokára kezdődik a  halotti tor, amelynek ő a háziasszonya. Elfordult hát, s a várakozók élére állva vezetni kezdte őket a megemlékezés helyszíne, a munkahelyéül is szolgáló cukrászda felé.

A vendéglátóhely mindössze egy megállónyira esett a temetőtől, így – bár busszal is mehettek volna – azt javasolta a meghívottaknak, hogy gyalog tegyék meg a távolságot. Úgy érezte, szüksége van a sétára, s így is volt: mire megérkeztek a cukrászdához, pontosan tudta, hogyan állhatja a fogadást, amelyet hirtelen felindulásból kötött az apja testét magába nyelő sírgödörrel.

Gondosan leültette a vendégeket, édes és sós süteményt, aperitifet és frissítőt szolgált fel nekik, majd amikor úgy érezte, itt az ideje, az egyik speciális, külön e célra fenntartott hűtőhöz lépett. Hagyományosnak nem mondható alkalmakra készített, hagyományosnak nem mondható süteményeket rejtett. A vendégek tányérjára csempészte az újabb harapnivalót, s örömmel látta, hogy az átlagoshoz majdnem mindenben hasonlító külsejük, s a mellékízt elfedő, harsány ízesítésük miatt nem keltenek gyanút, sőt, jó tempóban fogynak.

Kisvártatva csaknem minden vendég az apjáról beszélt. Hogy milyen volt, vagy milyen lehetett volna; mit akart még elvégezni; hogyan viselkedett ekkor, mit mondott akkor. S mindannyian, de mindannyian egyetértettek abban, hogy kimondottan jó ember volt, s hogy mekkora csapás, hogy meghalt. Az emlékezés intenzitásából mit sem vont le, hogy egyesek sírni kezdtek, mások épp ellenkezőleg, kacagtak, megint mások valamennyi jelenlévőt meg akarták ölelni, míg egy javakorabeli, erős szemüveget viselő, s masszív testszagot árasztó férfi folyamatosan azt darálta: ajókkurvaéletbe! a jókkurvaéletbe! a jókkurvaéletbe!
Aztán amikor az ölelkezés immár csókolódzássá fajult, és mind többen hányták el magukat, valakinek eszébe jutott kihívni a rendőrséget. A nyomozók egykettőre megtalálták a különleges alkalmakra tartogatott hűtőszekrényt, benne a maradék süteménnyel. Fagyos pillantás kíséretében, kimért hangon felszólították, hogy szíveskedjen velük fáradni.

Végignézett a vendégseregen, melynek egy része még az emelkedett hangulat egyértelmű jeleit mutatta, ám a másik része a mindinkább elharapódzó rosszulléttel küzdött, majd a fogadására gondolt.

Győztem!, állapította meg, s egy hirtelen felvillanó (ám ugyanolyan gyorsan el is halványuló), erőtlen  mosoly kíséretében megindult az őt közrefogó nyomozók között.

Politik fiksön

– Maga régi motoros ebben a szakmában, tudnia kell, hogy bizonyos műfajok kimentek divatból.
– Mit vár tőlem főnök, miről írjak?
– Írjon, mondjuk, politik fiksönt! Az most nagyon menő.
– Van egy sztorim: a nejem tizenvalahány évvel ezelőtt egy jó nevű budai gimnáziumban volt érettségi elnök, és csúnyán összeveszett egy történelemtanárral, mert a hölgy kijelentette, hogy ő bizony ellenforradalomként tanítja ötvenhatot.
– Mi ebben a poén?
– Az, hogy most ez a hölgy ott az igazgató.
– Ez magának fiksön?
– Azt nem mondanám, de politik.

Halottak napja Mexikóban

A közép-amerikai országban eléggé furcsa halálkultusz uralkodik, ami a nálunk Mindenszentekként ismert Halottak Napja környékén szolgáltat egyedien hátborzongató látványvilágot. A fotó Monterreyben készült, 2019. október 27-én.

A szétvert fejű ember

Tegnap ismét meglátogatott a szétvert fejű ember. Most sem érkezett üres kézzel: szatyrában egy üveg jóféle coimbrai borocskát rejtett, amit szokása szerint jelentőségteljesen megkotyogtatott, mielőtt rátette volna az asztalra. Ilyenkor én diszkréten bólintok, hogy a fejmozgásom ne legyen túl látványos, mert neki ugyebár ilyesmire nincs lehetősége, aztán széket tolok a feneke alá. Igyekszem otthonosan mozogni a bútoraim közt, de ugyanúgy feszélyezve érzem magam, mint amikor mesterember jön a lakásomba.

Nem tudom megmondani, mióta ismerem ezt az embert. Még az is lehet, hogy én vertem szét a fejét valami énekes, táncos mulatságon, vagy valamelyik külvárosi csehóban, ahová életem egy elhallgatni való periódusában gyakran járogattam, de lehet, hogy csak így született.

Vendégem alapjában véve kellemes társaság. Nem fecseg sületlenségeket, nem kapaszkodik bele a szavaimba, hogy aztán kifacsart citromként a sarokba hajítsa őket, és nem issza meg előlem a jóféle coimbrai borocskát. Nyilvánvaló, hogy ez a szétvert feje miatt van, mert azzal inni és beszélni ugyebár képtelenség, de gyanítom, hogy ha nem szétvert fejű, hanem, mondjuk, kibelezett lenne, akkor sem viselkedne másként.

Órákig hunyászkodunk a kopott abrosszal letakart asztalnál, és nézzük a borocskát, amit az iránta érzett szolidaritásból én sem kóstolok meg. No, ez a nézegetés azért kicsit túlzás, mert a szétvert fejű ember állapotából adódóan bámulni sem képes. Régebben még elővette a nadrágzsebéből a szemgolyóit, és jelzésszerűen kirakta őket az asztalra, de egy ideje ezzel is fölhagyott. Talán mert a golyóit – lehet, hogy mind a négyet – elvesztette valahol a város forgatagában, ám ez legyen az ő gondja.

Ha én is szétvert fejű lennék, könnyedén megértenénk egymást, mert mind a ketten a hallgatás univerzális nyelvét beszélnénk, de így, hogy csak egyikünk szétvert fejű, bizony jókora hézag feszül közöttünk. Nem várhatom el tőle azt, hogy alkalmazkodjon hozzám, és ne legyen szétvert fejű, ha már egyszer az, ő pedig bárhogy is szeretné, hogy én is szétvert fejű legyek ezt nem tudja az értésemre adni. Csupán gyanítom, hogy ez a szándéka, mármint hogy a szétvert fejűség mellett agitál. Idejön, elhozza a finom coimbrai borocskáját, amit a távozása után azonnal beleöntök a mosogatóba – ökör iszik magában –, és ugyanazt az idegenszerű érzést gerjesztem magam körül, amit a javító mesteremberek távozása után. Időbe telik, amíg újra megszokom, hogy én vagyok az úr a saját portámon.

Az enyémmel ellentétben a szétvert fejű ember türelme végtelen: ha beteszi hozzám a lábát, úgy viselkedik, mintha övé lenne az egész örökkévalóság. Hiába tolom elé a tojásfőzéskor használt rozoga vekkert, költőiesen szólva: a füle botját sem mozgatja. Ahogy múlnak a percek, úgy érzem magam egyre kellemetlenebbül, mert valljuk be: nincs annál kiborítóbb, amikor a vendég csak terpeszkedik a maga szétvert fejével, és könyörtelen nyugalommal hagyja, hogy a vendéglátója cirkuszi majomként produkálja magát. Rossz vicceket mesélek, szakállas történetekkel anekdotázok, nyomom az ócska, urbánus szöveget, mert az a rögeszmém, hogy ez az alak unatkozik. Bárcsak megmaradt volna valami töredékes, torz arckifejezése, hogy leolvashassam róla a gondolatait, és rátelepedjek a hullámhosszára, mert így pokolian nehéz vele kijönni. Megállás nélkül beszélek, és közben az jár az eszemben, hogy egy olyan ember előtt kérkedek a beszéd képességével, aki a szétvert feje miatt ilyesmire képtelen. De ő a legkevésbé sem zavartatja magát, sőt, az a gyanúm, hogy ha volna neki mivel, csak mosolyogna ezen az egészen.

Mérhetetlenül irritáló ez a szótlan magabiztosság. Mintha vallatótiszt előtt ülnék, akinek bármit mondhatok, a hallgatás erőszakosságával késztet újabb és újabb titkok kifecsegésére. Vannak pillanatok, amikor legszívesebben szétverném a nem létező fejét ennek az alaknak, és irigylem azt az idegent, aki ezt valahol, valamilyen úton-módon már megcselekedte. Ha egykor sajnáltam is, az iránta érzett szánalmam ma már elpárolgott. Coimbrai borocska ide-vagy oda, ez a látogatás számomra a lehető legkegyetlenebb tortúra, és talán neki is az, mert itt két világnézet feszül egymásnak. A szétvert fejűség nyugodt magabiztossága lassan, ám biztosan maga alá gyűri a nem szétvert fejűség labilis csapongását. Tudom, érzem és akár le is fogadom, hogy egyszer majd szelíden megveregeti a vállam, és a kezemet megragadva elvonszol valahová, ahol az emberek kölcsönös egyetértésben verik szét egymás koponyáját.

De a sejtés még nem bizonyosság, és mert nemigen vagyok hajlandó kötélnek állni, szétvert fejű ismerősömnek erőlködnie kell, hogy meggyőzzön. Ha nem volna miszlikbe aprítva a feje, ez nem is okozna neki gondot, de akkor hogyan szónokolna a szétvert fejűség mellett? Szinte látom, hogy fapofával hátrasimítja a homlokára csúszó tincseit, majd kicsit előrehajolva, jelentőségteljesen azt mondja: gyere, pajtás csatlakozzál hozzánk, mert hiszen lélekben már közénk is tartozol. Nem tudom, hogy sírjak-e ezen vagy inkább nevessek, mert hát patthelyzet van: kölcsönösen nem értjük meg egymást, ami maga a legtökéletesebb egyensúly. Szétvert fejű ismerősöm emiatt kénytelen újból és újból költségbe verni magát – a coimbrai borocskára gondolok –, én pedig vendégül látom, és színlelt kedélyességgel próbálom szórakoztatni. Mind a ketten hazudunk, és ez még jó ideig így is marad.

Ezzel a gondolattal tessékelem ki végül valamilyen suta ürüggyel, aztán gyorsan bezárom utána az ajtót. Még hallom, hogy lefelé csoszog a lépcsőn, és hogy nyikorogva kinyílik, majd recsegve becsukódik a kijárat vaskapuja. Ekkor könyvelhetem el végre, hogy ismét egyedül vagyok. Most már gátlástalanul utálhatom, hogy nincs gondja kalapra, arcvízre, hajzselére, a borotválkozás nyűgeiről nem is beszélve. Igaz, hogy nekem rengeteg pénzem rámegy a fejem karbantartására, de inkább pusztuljak el szabályos fejű átlagpolgárként, mint hogy egy ilyen sunyi, tekintetkerülő alak váljék belőlem. Sosem leszek ilyen, ebben nagyon magabiztos vagyok. Ha akarnám azonnal el is végezhetném magamon az igazságot föltáró rutinvizsgálatot, de valahogy nem akaródzik megérinteni az arcomat.

Félek, nem élném túl a megrázkódtatást, ha az ujjaim csak a semmit tapogatnák.

 

[Szvétics Hubenár fordítása.]

Tévedésből betépve – a díjnyertes munka

Ismét irodalmi közösségi játékra hívjuk az effajta barátkozástól nem rettegő író/olvasókat.  Ezúttal erről a nemrég publikált hírről kell mininovellát írni:

 

„Véletlenül hasissütit szolgáltak fel gyászolóknak Németországban.” (forrás: Index) .

 

A valódi történetet nem kell kinyomozni, untig elég, ha szabadon futó üzemmódba kapcsoljuk a fantáziánkat.

A legjobb 3 művet egyenként 5000 forinttal jutalmazzuk.

Beküldési határidő: 2019. november 3. éjfél.

Beküldési levélcím: regenytar@gmail.com .

Ha nem kapunk legalább 10 közlésre alkalmas művet, a pályázatot érvénytelennek tekintjük és a díjakat nem osztjuk ki.

A beküldött és elfogadott művek utólag nem javíthatók és nem vonhatók vissza.

 

A fent jelzett határidőig egy pályaművet kaptunk, amelyet az eredeti kiírást módosítva – e szeint, ha tíznél kevesebb munkát kapunk, a pályázatot érvénytelennek tekintjük – 5000 forint jutalomban részesítünk. A beérkezett pályamű:

 

Hujder Adrienn: A nagy titok

 

Herr Manfred felült, végignézett az őt gyászolókon, majd kimászott a koporsójából.
– Most elmondom nektek a nagy titkot, amit minden ember tudni vágyik. Hogy mi vár ránk a halál után. Figyeljetek ide!
Susanne néni volt az első, aki észrevette őt, mivel a nevetéstől lebukott a székéről, és egyenest Manfred padló fölött lebegő lába elé zuhant. Kezében még ott szorongatta a hasist tartalmazó csokis süti maradékát. A virrasztást szervező temetkezési cég egyik alkalmazottja véletlenül összekeverte a saját „boldogságkekszeit” azokkal, amiket a tálcákra kellett kitennie.
– Nézzétek már, hát nem föltámadt? – kiáltotta el magát a néni. Parókája kissé félrecsúszott, ami többeket is jókedvre derített. Köztük Hans doktort, a család egyik kedves barátját.
– Nocsak, tényleg! Ebből csodás esszét írok majd a Tudományok Lapjába! „A holt férfi, aki él!”, ez lesz a címe. Imádni fogják! – kapta fel az egyik gyertyát, amely szerencsére azonnal ellobbant a hirtelen mozdulattól, és mintha csak toll lenne, veszettül írni kezdett vele a falra.
– Megeszi az agyunkat! Mindenki meneküljön, amerre lát! – kiáltott fel hirtelen Stephan, az elhunyt fiatalabb testvére. Kétszer körberohanta a helyiséget, majd lendületből nekifutott a csukott ajtónak, és kiterült.
– Sarah akkor biztonságban van – tört ki a kontrollálatlan nevetés a kis Marie-ból, és hátba csapkodta a húgát, aki éppen egy képzeletbeli muffint üldözött. A kislány az ütögetésre abbahagyta eme tevékenységét, és sipítva fordult az anyja felé, alsó ajka lebiggyedt.
– Mama, Marie azzal csúfol, hogy nem finom az agyam!
Egyszerre kezdett el mindenki röhögni. Visító, horkantó, röfögő és nyerítő hangok töltötték be a szobát. Csak Stephan nyüszögött a sarokba bújva, aki az ajtóval való kemény találkozás után már magához tért, de még mindig szentül hitte, hogy mindjárt meglékelik a koponyáját.
Herr Manfred égnek emelte a tekintetét, és sóhajtva megcsóválta a fejét.
– Hagyjuk az egészet! Majd mindenki megtudja a maga idejében – mondta. Visszamászott a koporsójába, és magára csukta a fedelét.

A liliom illat

Miközben, a turkálóban vásárolt fekete sísapkából, készített álcát fejére húzta, érezte, hogy hóna alatt, és combja belső peremén az izzadtságcseppek őrült mozgásba kezdtek.

– Állj! Ide, ami az enyém, vagy megöllek! – kiáltotta tükörképének, az ollóval kivágott réseken át nézve önmagát.

Orra, – amely munkaeszköze volt, – a harmadik, általa vágott lyukon, érzékelte, testszaga alapos változását, az izgalom és félelem keverékének kellemetlen szagorgiáját.

Ő, a „Nagy Orr”, a mindenki által tisztelt, és irigyelt parfümkészítő, a tükör előtt állva, rablásra készültében, nehezen viselte, ahogy az adrenalin csordogáló izzadtsággá, és förtelmes szaggá változik, a talpig fekete hacuka alatt.

Száguldoztak fejében a gondolatok. Ma éjjel ő, az eladdig becsületes, mindig egyenes úton járó, arra készül, hogy a város leggazdagabb kerületének egyik legmenőbb villájába behatol, visszarabolja, ami az övé.

– A fővárosban elit kerületében megint az egekig ér a bűnözési ráta! Éjszakai behatolás, rablás és betörés az ismert vállalkozónál! Mit tesz a rendőrség, hogy ne emelkedjen tovább a bűnözési ráta? Már nem csak a szegény kerületekben kell tartanunk a bűnözési ráta emelkedésétől! – vicsorgó-kuncogó félelmét, belső kínját, bulvárlapok elképzelt blikkfangos főcím-mondatainak tükörbe kiabálásával próbálta oldani.

Igazából, persze, nem érdekelte semmiféle publicitás. Azért állt talpig feketében, indulásra készen, az éjszaka közepén, hogy szellemi tulajdonát, amelyet üzlettársa, az „ismert vállalkozó”, ellopott, visszaszerezze, akár az élete árán is.

Már semmi sem számított, teljesen egyedül volt.

Felesége szerelmi viszonyt létesített üzlettársával, és elmondta neki a titkos rekesz kódját, melyben a találmányok leírását, és az amerikai szerződést őrizte. Kutyáját, a rablás éjszakáján mérgezték meg.

Pedig azt hitte, semmi sem állíthatja meg, úton van a világhír felé.

Az óriás sajtókampány, melyet szervezett, arról szólt volna, hogy hogy olyan női és férfi alsóneműt talált fel, és szabadalmaztatott, amely a hordás közbeni kellemetlen szagokat végképp elnyeli, semlegesíti, s hogy már az amerikai befektető is megérkezett, a szerződést aláírták, máris kezdődhet a gyártás, méghozzá, itt az országban, újabb munkahelyeket teremtve.

Aznap éjjel rabolták ki, és vitték el, az alsóneműk gyártására amerikai befektetők által aláírt szerződést, és a szabadalmi védésre előkészített, teljes kémiai képletekkel, bizonyításokkal alátámasztott, titkosított dokumentumot. Ráadásul másik találmánya leírását is, egy, az általa feltalált új parfümről is, amely az emberi test szagát, – lehetett az izzadság, ápolatlanság, dohányzás, vagy alkohol okozta kellemetlen szag, – változatos virágillattá változtatta.

Azon az éjjelen, a rablást, hű kutyája nem tudta megakadályozni. Ő maga, Kálmossy Kálmán, pedig, épp, hogy túlélte, mérgezési tünetekkel, mély depresszióban lábadozva hetekig.

Szerencséjére, még volt egy kevés parfüm-minta, elrejtve, egy másik titkos rekeszben, amelyről csalfa felesége nem tudott.

A parfümmel átitatott apró zsákocskákat öntapadós csíkkal beragasztgatta magának, azokra a helyekre, ahol az izzadtság és a félelem jelentős változást idézett elő teste illatanyagában.

A pár perc alatt érzékelhető változásra, megnyugodott, érezte, amint az adrenalin pozitívan serkenti, immár erős, elszánt és eltökélt volt, amikor elindult volt üzlettársa villájába, hogy visszaszerezze, azt, ami az övé.

 

Egy jó félóra múlva, virágillatot árasztva, mászott felfelé a villa kerítésén, egy a kamerák által nem érzékelt részen.

Ismerte jól ő is a járást, hiszen, sokat jártak ide a feleségével, tudta, mi merre van, hol a terasz, a konyha, a medence, riasztóközpont, és, hogy merre alszik a véreb, hova vigye neki az altatóval átitatott húst. Nem akarta, hogy a véreb elpusztuljon, de remélte, hogy az altató hosszú ideig támadásképtelenné teszi majd.

Egy a tenyerében elrejtett elemlámpa pici, fókuszált éles fényével világított.

Ennyi volt, amit lehetett érzékelni belőle. Amúgy tetőtől-talpig fedte az éji homály, és védőn beburkolta az önmaga által kreált illat.

Miután a kutyát elaltatta, a konyha felől, nyitott ablakon keresztül hatolt be a házba.

– Fel kell jutnom a dolgozószobába! Ott van a széf, az íróasztalba rejtve. – suttogta magának.

Mint egy igazi vérbeli betörő, surranva közlekedett a márványlépcsőn felfelé.

Szaglása tiszta volt, saját illata már nem zavarta.

Az alvó emberek illatát is jól ismerte, így a mély alvás fázisai közben elillanó gázok hálószobából kiszivárgó szaga arra figyelmeztette, hogy valaki éppen a fázis végéhez közeledik, tehát, bármely percben felébredhet, egy éjszakai WC látogatásra.

Sietnie kellett, elkötelezetten bízott abban, hogy mindent előre jól eltervezett.

Belső zsebének kis bugyrából, illatzacskókat varázsolt elő, az összes értékét, ami még megmaradt, és a hálószoba küszöbére, majd vékony csíkban a fal mentén, egészen a „véletlenül” nyitva maradt, emeleti ablak aljáig szórt belőlük. A zacskókban maradt kevéske porral gyengéden bedörzsölte a párkányt, majd, visszalapult a fal mellé, az árnyékba, és várt.

Ez az illatpor, – mely az utat mutatta, az emeletről a mélység felé, – élete első világszabadalma volt.

Egészen kirablásáig, ez nyújtott biztos erkölcsi és anyagi stabilitást újabb kutatásaihoz.

A por levegővétel útján, az agyba jutva, akár egy hangyacsapda, úgy működött. Férfiaknak az alvó nő illatát, nőknek, a férfi illatát idézte.

Az izgalomtól szíve egyre hangosabban dörömbölt mellkasában, de érezte, jó volt az időzítés, mert a hálószobából papucsos csoszogó léptek hallatszottak.

 

Nem sokkal később kinyílt az ajtó, és volt üzlettársa, álomtól kábán, jelent meg az ajtóban, majd, az illatot érzékelve, a fal mellett, a por útját követve, egyenes léptekkel, elindult a nyitott ablak felé.

A csattanás, amely pár perc múlva a medence felől érkezett, Kálmánt rémült undorral, de ugyanakkor kárörömmel, és szédítő borzongással töltötte el. Egyre nehezebben vette a levegőt, várta a második érkezőt.

Felesége pár perc múlva ébredt. Még kábábban, mint újdonsült, – férjét kifosztó, ezáltal milliókat besöprő, – élettársa.

Nem sokkal később az ő testének hangos puffanása hallatszott. odalentről.

 

Immár Kálmánt semmi sem választotta el attól, hogy elrablott tulajdonait visszaszerezze, indulhatott volna a dolgozószoba irányába.
Egy probléma volt csupán, amellyel nem számolt.

Ahogy ott állt és figyelt, agyában furcsa folyamatok zajlottak. Felesége megpillantása, előre nem látott események láncolatát indította el, amelyre nem számított, és mindez megváltoztatta teste reakcióit, ahogy a leszórt por maradéka elkezdett az ő orrába is beszivárogni.

Már nem tudta, mit keres ott, ki ő, és mit akar, csak a valaha szeretett nő illata vonzotta húzta, cibálta a nő után, a nyitott ablak felé.

 

Hétfőn reggel a takarítónő éktelen sikítására, és segítségkiáltásaira érkező szomszédok három halottat találtak, akik egymáson feküdtek békésen, mintha szundikálnának.

Testükből csodálatos liliomillat szállt mindenfelé.

 

Beküldte: Zariza

Ahol minden meg van bocsátva

Amikor hosszú, mocskos életét lezárva jobb létre szenderült, Sutyulek meglepve tapasztalta, hogy a mennyország kapujában két egykori cimborája, a rossz életű Ürgési és a még rosszabb életű Kvazics fogadja. Messziről integettek neki, hogy jöjjön közelebb, ne szégyenlősködjön.

Sutyulek nem titkolta a meglepetését:

– Azt hittem, ti megérdemelt helyeteken, a Pokol mélységes fenekén rotyogtok – mondta pikírten, miután kelletlenül adj’ istent biccentett a fogadóbizottságnak.

– Mi is erre számítottunk  – mondta Ürgési, aki földi életében bérgyilkosként kereste meg a kenyerét –, de kiderült, hogy nincs Pokol.

– Hát az meg hogy lehet? – lepődött meg Sutyulek.

– A Túlvilági Unió a legújabb reformtörekvésekkel összhangban megszüntette – mondta Kvazics, aki meg lopott, csalt, hazudott és becstelenített  – , úgyhogy mindenkit átzsuppoltak ide, a Mennyországba. Mi, tőről metszett brigantik például menekültstátuszt kaptunk.

Sutyulek előtt fölrémlett saját iszapos élete. Az örökkévalóság nem lett volna elég fölsorolni mindazt, amit halandóként elkövetett. Száz százalékig biztos volt benne, hogy a legnagyobb főzőüstbe kerül, és tőle telhető módon föl is készült erre, de most mégis a mennyország sarkig tárt kapuja előtt állt. Csalást sejtett a háttérben.

– Nem értem – vakargatta az állát. – Ha nincs Pokol, akkor itt, a Mennyeknek Országában dorbézol a teljes földi söpredék?

– Így van! – lelkendezett Ürgési. – Dorbézolnak és fajtalankodnak, ahogy odalent tették.

– És mit szól ehhez a csúcsvezetés? – meresztgette a szemét Sutyulek.

– Ugyan már pajtás! – nevetett Kvazics. – Csak nem gondolod, hogy a nagyszakállú egymagában dönthet mindenről? Itt demokrácia van cimbora! A nép szava hétszentség. Ha a lelkek azt mondják, rosszalkodjuk, akkor rosszalkodni fogunk, és bár kezdetben, amikor még a Pokolpárt Idehelyezett Tagozata kisebbségben volt, még döcögött a gépezet, idővel megszaporodtunk és összefogtunk. Ma már egyetlen pártba édesedünk, és a szavunk a többség hangja.

– Mit szól ehhez a Szent Életű Párt, akik a jámborságot tűzték a zászlórúdjukra!?

– Kit érdekelnek azok a vén pöcsök!? – legyintett Ürgési. – A szavazótáboruk úgy zsugorodik, mint a napon felejtett szilva, mert ahelyett, hogy a korlátlan szabadságot hirdetnék, vallásos önmegtartóztatásról papolnak, ami a mai világban már nem kompaktábilis.

– Azt még megértem, hogy a plebsz így viselkedik, de mi van a politikusokkal? Nekik, mint lehető legalávalóbbaknak hol a helyük ebben a fertelmes csődületben? – forgolódott Sutyulek.

– Bent ülnek a csúcsvezetésben! – vágta rá Kvazics szinte azonnal. – Mert ahogy nálatok odalent, egy bizonyos idő után itt fönt is minden meg van bocsátva.

VIP-pletyka: tudnivalók és infók a pályázatról

A nemrég meghirdetett irodalmi pályázat szakmai részét illető információkat, csakúgy, mint az ezzel kapcsolatban hozzánk intézett kérdéseket mostantól így, VIP-hírként tesszük majd közzé, ezért csak azok a látogatók érhetik el őket, akik rendelkeznek a VIP-tagsággal.

Egyelőre ennyi, kövessék, figyeljék továbbra is a híreinket.

Regénytár

Almás pite

Horgas volt. Ezt mondta nekem a boszorkány, hogy mindenről Horgas tehet. A kénköves pokol-ba a banyájával, Horgas a legjobb barátom, ő biztosan nem tehette.
Tudja ő jól, hogy nekem mennyire fontos. Ezért nem tudom elfogadni a vén vajákos károgását. Szerintem csak a csupor méz és a vaj kellett neki. Az ördög vigye a némbert, amiért ilyet átallott mondani. Az én Horgas barátomra. Hogy nem sül ki a szeme az ilyennek.

Na, de adok én majd neki. Lesz még itt az anyja úristene is! Lesz biza!

Hát csak várja meg a tél derekát, amikor házról-házra jár meleg ételért. Akkor majd adok neki.

No, már csak az Horgas barátom van hátra, mert azért az a kisördög itt maradt a fülem megett. Ennek is a vén kóró zagyválása az oka.

Mondta nekem az asszony, az én Bözsém, hogy ne keressem fel a csámpást, mert még a végén lúdvércet küld rám. Vagy talán békává változtat, ha nem teszek kedvére. Én elhessegettem eme kárálásokat. Asszonynép! – mondtam hangosan, magamban még hozzátettem: A szátok lesz a ti vesztetek. Én kételkedtem édes gerlicém szavaiban, hisz az a kiszáradt kút már rég nem éhezett férfi csapadékra. Öregebb volt talán magánál a birodalomnál is. Hogy a fenébe tudott volna bármilyen férfi akár csak egy cseppet is a kedvében járni.

Magam tapasztaltam, hogy nem kellett neki a férfiak ölelése. Kérdésemre csak harákolva kaca-gott és zöldes nyálat köpött a tűzbe, amitől az embermagasra csapott. Egyedül a méz és a vaj kellett neki, hogy válaszomat megkapjam.

A választ. Ezért fárasztottam a lábamat, hogy ezt a kurta, semmire nem jó választ megkapjam. Az én Horgas barátom már hogyan tehetne ilyen csúfságot. Még hogy reggelente, amikor édes kis Bözsém épp forrong, hogy becserkésszen egy-két szelettel a kitett finomságokból.

Az a piszok! Fertelmes dolgot állítani gyerekkori jó cimborámról.

De itt is van, ni. Most kiderül és végre a kisördög is eltakarodhatik a fenébe.

– Adjon az Isten szép jó napot, Horgas barátom!

– Adjon Néked is, Karadi komám! Mi szél hozott a mezőről haza ilyen korán?

Ez már gyanús.

– Nem a mezőről jöttem én, hanem a vajákos vén banyától. Aztán tudod-e, miért voltam nála?

– Bözséd mondott valamit hajnalban, mikor nálatok jártam, de asszonybeszéd – azzal legyintett egyet. – Ki tud arra odafigyelni, amikor más hívja fel magára a figyelmet.

– Szóval nem tagadod, hogy minden reggel bejársz gerlicémhez, kivel az Úr színe előtt eskedtünk meg?

– Miért tagadnám?

– Úgy? – A vér egyből a fejembe tolult. – Akkor azt sem tagadod, hogy a te bűnöd, hogy nekem nem lehet már esténként részem abban a jóban, amit Bözsém nekem tartogat?

– Nem hát! De mi barátok vagyunk Karadi, mi ez a nagy cécó?

– Hogy lehetnél a barátom, te megátalkodott gazember, ha minden reggel, miután én a földekre megyek, te átjössz és felfalod az összes almás pitém!

1376 eltűnt szavazó

Helyszín: egy csúcsmodern berendezésekkel felszerelt, paranormális jelenségeket és földönkívüli tevékenységet vizsgáló kutatóállomás vezérlőterme,  valahol a Bermuda-háromszög peremén. Jackson egy konzol előtt ül, a műszereket figyeli, Braddock mögötte járkál. Több műszer is jelezni kezd.

 

BRADDOCK: Mi ez a veszett sípolás, Jackson?
JACKSON: A műszerek ismeretlen aktivitást észlelnek…  Valakik közelednek felénk…
BRADDOCK: Mutassa csak! (közelebb hajol a  legközelebbi képernyőhöz) Te jó ég! Ha jól látom, ezernél is többen jönnek… Vörös riadó!
JACKSON: Ne, főnök! Ezek ők lesznek! Az idegenek, akik eddig csak úgy elrabolták a hajókat, meg az utasaikat! De most végre megmutatják magukat!
BRADDOCK (feszülten): Összesen 1376 emberszerű lény… és már itt is vannak!

 

Az ajtóban apró termetű, vékony alakok jelennek meg, halvány narancssárga kezeslábasban.

 

JACKSON (lelkesen a jövevények felé fordul): Béke veletek, idegenek! Intelligens lények vagyunk, nem rontunk ajtóstul a házba…  de vigyetek magatokkal a bolygótokra, most!
JÖVEVÉNYEK: Teccék? Moct lenni hol? Ecc lenni nem Bidápect, lenni nem Madzsarisztán?
BRADDOCK: Mit mondanak, Jackson? Ért belőle valamit?
JACKSON: Szerintem most adják meg a szülőbolygójuk nevét, illetve az űrszektor azonosítóját, ahonnan érkeztek. BDPS-t szektor, M’Gar’Iz Ten bolygó. Máris nézem is a csillagtérképen… (a monitor felé fordul, sebesen gépelni kezd egy klaviatúrán.)
JÖVEVÉNYEK: Szávazokőr lenni itt? Mi akarni szávazás!
BRADDOCK (feszülten): Mit zagyválnak, Jackson?
JACKSON: Keresem, keresem… lassú a rendszer, de szerintem a Proxima Centauriban lesz…
JÖVEVÉNYEK: Kérni szávazólap! Ákar dobni urna bele! Nekünk lenni joga!
BRADDOCK: Micsoda, joga? Az idegenek is jógáznak? Ez a módosított csillagközi változat lehet?
JACKSON (diadalmasan): És itt van! Ahogy sejtettem: a Proxima Centauri küldöttei! Úristen!
JÖVEVÉNYEK: Á, nem ádni szávazólap magáér? Mi adni érte cerébe hasi-nasi, implant, károra! Szívni fel,  tolni agyadba bele, vagy cátold! Üszlet!
JACKSON: Ó, messziről jött idegenek, tanítsatok meg a bölcsességetekre…
BRADDOCK: Várjon, Jackson! Ez az 1376 fő nem annak a kínai, maláj… vagy vietnámi hajónak a létszáma, amelyik tavaly áprilisban bukkant fel a nyílt vízen, tök üresen?
JACKSON: De igen. Csakhogy a legénysége, meg az utasai nyomtalanul eltűntek, mintha kiszakadtak volna a valóságból! Elmozdult a tér-idő kontinuum, vagy mi!
JÖVEVÉNYEK: Ha nem adni szávazólap, nem ákarni üszlet, ádni ször és lánok!
JACKSON: Ször? Milyen szőr? Ami azt illeti, csakugyan megborotválkozhattatok volna, de…
BRADDOCK: Jackson, ne marhuljon már! Hát nem látja, hogy visszabillent a tér-idő kontinuum, és ezek annak a mit tudom én, milyen hajónak az utasai?
JACKSON: Tényleg? De akkor mi az a Bidápect, mi az a Madzsarisztán, ha nem a Proxima Centauri részei?
BRADDOCK (dühösen): Nem mindegy? Azt viszont tudom, hogy ha nem tünteti el őket innen két percen belül, felrúgom a Proxima Centauriba, és akkor majd keresgélhet a szektorok között!
JACKSON (a jövevények felé): Hallottátok? Hess innen, hess!… ( a jövevények elhagyják a szobát) Na végre, elmentek!
BRADDOCK (leveti magát az egyik szabad székbe, megkönnyebbülten):  Jól van! Akkor most szóljon Shirley-nek, a takarítónőnek, hogy jöjjön fel abban a testhezálló, szűk topban, és hozzon magával némi sört is!
JÖVEVÉNYEK (felbukkannak az ajtóban, lelkesen): Ször! Lánok!
JACKSON (pánikban): Főnök! Visszajöttek!!!

 

(Függöny)

 

Hősök és antihősök – irodalmi pályázat

A Regénytár és az Irodalmi Élet szatirikus honlap közös irodalmi pályázatot hirdet próza kategóriában.

Olyan írásokat várunk, amelyek egy különleges figurát (hőst vagy antihőst) mutatnak be egy esemény vagy történet kapcsán. A műfaj a próza kategórián belül kötetlen, de a két honlap jellegénél fogva előnyben részesítjük a humoros jellem- vagy helyzetábrázolásokat.

Az internetes olvasási szokásokat figyelembe véve a pályaművek nem lehetnek hosszabbak 5 gépelt oldalnál (1 gépelt oldal = 1800 karakter szóközökkel). Az ennél terjedelmesebb munkákat nem vesszük figyelembe. A műveknek be kell tartaniuk a klasszikus rövidpróza szerkezeti sajátosságait, így nem fogadjuk el a nagyobb szövegekből kiemelt jellemrajzokat, sem a karakterábrázolás ürügyén írt stílusgyakorlatokat.

 

A díjkeret 50 000 forint, ami a zsűri döntése értelmében akár egyben, egy munkának is kiosztható, de meg is osztható, legfeljebb 5 részre.

 

A pályázati részvétel alapfeltétele a regénytáras VIP-tagság. Ezt az itt leírt módon, 300 forintnak megfelelő regénytáras virtuális fizetőeszközért lehet kiváltani (akinek nincs virtuális regénytáras fizetőeszköze, forintot is válthat az itt ismertetett módon.)

 

Egy pályázó csupán egy művel pályázhat. A Regénytáron használt felhasználói nevet az írás végén zárójelben fel kell tüntetni, viszont mindenki szabadon eldöntheti, hogy a saját neve alatt vagy jeligével pályázik. A beérkezett műveket szakmai zsűri bírálja el, és amelyiket közlésre alkalmasnak találja, azt  a Regénytáron és az Irodalmi Életben is megjelenteti.

A pályázat akkor lesz érvényes, ha a beérkezett művek közül legalább 50 munkát meg tudunk jelenteni, ellenkező esetben csak a Tóth Dzsúlió Irodalmi Hős virtuális emlékérmet adjuk át a legjobbaknak, pénzjutalom nélkül. Ezt a szabálypontot pozitív módon megváltoztattuk. Erről bővebben itt olvashatnak.

A jelentkezőknek tehát elemi érdekük megosztani és népszerűsíteni ezt a pályázatot, amelyet mi csupán a két honlapon és a Facebookon hirdetünk.

A beküldött és megjelentetett pályaművet utólag nem lehet visszavonni.

A pályázó azzal, hogy a munkáját hozzánk eljuttatja, elfogadja a pályázati feltételeket és beleegyezik abba, hogy munkáját a Regénytár és az Irodalmi Élet is megjelenteti.

 

Beküldési határidő: 2019 november 30.

Eredményhirdetés: 2019. karácsonya környékén

Díjkiosztás: 2020 vízkereszt környékén.

Beküldési levélcím és bővebb felvilágosítás: regenytar@gmail.com

0 Ft