június 2019

A hatalom árnyékában

Élt az anatóliai Denizliben egy kisfiú, akit Alinak hívtak. Nem volt se apja, se anyja, csak úgy tengődött, egyedül, ahogy a hozzá hasonló árvák, akiket a nagy éhínség elűzött a Hasszán vulkán lejtőiről, a biztosabb megélhetést ígérő falvakba és városokba. Sokan a forgalmasabb utak mentén vertek tábort, és fügekaktuszt meg szőttest árultak a poros buszokról lekászálódó európai turistáknak. Szűnni nem akaró küzdelem volt az életük, de mégsem olyan, mint ott fent, a hegyek között. A nyüzsgő tarkaság magához vonzotta, leláncolta őket, és elhitette velük, hogy ez a boldogság.

Denizli a történelem kezdete óta fontos közlekedési csomópont, innen ágaznak szét az utak belső Anatólia felé. A város közepén működő, már a hettita időkben is jegyzett piactér a közösségi élet fő színtere, ahol nemcsak az árusok, hanem a mutatványosok is kitesznek magukért. A rikító színek és bódító illatok szédült kavargását vad rikoltozás és fülsértő dudaszó emeli égi magaslatokba, hogy mint egy bősz fergeteg befedje az ábrándozás és vágyakozás ezerféle megtestesülését.

Ali ebben folyton változó, mégis állandónak tűnő kicsiny világmindenségben vizet árult a szomjazóknak. A műfüves focipálya öltözőjének padlásán volt a szálláshelye, onnét vonszolta ki a piacra egy öblös műanyag ballonban a portékáját. Minden nap virradat előtt felkelt, és mire a piacon beindult az élet, már ott ült az árkádos bazársor legszélén. Nem lehet azt mondani, hogy a szomjazók leverték lábról egymást a kissé műanyagízű, klórszagú vizért, de mindig akadt olyan vásárló, aki sajnálta a pénz a palackozott boltiért. Legtöbbször a nomádok mentek oda hozzá, mert ők egyébként is a tócsák vizéhez voltak szokva, de olykor valódi előkelőségek is akadtak a vevői között. Ali gyorsan és szakszerűen kiszolgált mindenkit, gondosan ügyelve, hogy az értékes folyadékból egy csöpp se menjen veszendőbe.

Denizliben a víz mindig nagy kincs volt, ám az éghajlatváltozás miatt az egyébként is gyér hozamú kutak sorra elapadtak, a víztoronyba pedig újabban csak feleannyi pótlás érkezett, mint amennyire szükség volt. A fociöltöző csapja is inkább csöpögött, mint folyt, úgyhogy Alinak már négykor fel kellett kelnie, hogy a kannát piacnyitásig megtölthesse. Nem is ivott soha a saját ballonjából. Túl értékes volt ez a víz ahhoz, hogy a maga silány kis életére pazarolja, nem beszélve arról, hogy minden kurus bevételkieséssel csökkent az ennivalóra váltható jövedelme, ami a gyengülés ördögi spiráljába, onnét meg a biztos halálba kergette volna.

A valaha szebb napokat látott, dús termőföldekkel övezett Denizlit ma már csak a nemzetközi áruforgalom tartja életben. Kamionok végeláthatatlan oszlopa vonul a sárga porral telehintett utakon, amelyek sötétebb tónusú, kopár mezők közt kanyarognak. De amíg használhatók az utak, és a politikai biztosítja a zavartalan jövést-menést, addig nem is olyan nagy baj ez. Bizton állíthatjuk, hogy Denizli a kapu, amelyen át Anatólia belsejébe eljuthatunk, úgyhogy egyáltalán nem közömbös, hogy ezen az Allahtól kitüntetett helyen ki az, aki fogyaszt, és ki az, aki mindenért megfizet. Cseppet sem meglepő, hogy az ország döntéshozói egyre több figyelmet szentelnek ennek a lágy ívű hegyek közé ékelődött városnak, és egyre többször látogatnak ide, nem is mindig tájékozódási célokkal.

Azon a szomorú napon, amikor Ali eladta magát a hatalomnak, egy országosan ismert képviselő érkezett Denizlibe, hogy beszédet intézzen a lakosság azon részéhez, amely a nagy kamionforgalomban nem annyira a fejlődés jelét, mint amennyire a káosz fokozódását vélte felfedezni. Mi sem természetesebb, mint hogy a gyűlés helyszínéül a központi fekvésű, nagy piacteret választották. Az árusokat gyorsan kipaterolták, hogy terepszínű egyenruhás biztonságiak és a rekkenő hőség ellenére is fekete öltönyt meg kravátlit viselő ügynökök érkezhessenek a helyükre. A kíváncsiskodók hamar rájöttek, hogy valójában kelepcébe sétáltak, mert ott pácolódtak saját verejtékükben az izzásig hevült, immár tökéletesen árnyékmentes kőlapokon, amelyek tán még a hettiták idejében sem éltek meg ekkora forróságot.

Azután, hogy a ponyva alól árulók konkurenciája megszűnt, a boltokat pedig bezárták, Ali vize gyorsan elfogyott. Akár haza is mehetett volna, hogy a bevételt odategye a többi mellé, a galambfészek alá, ahol legféltettebb kincseit őrizgette. Ám ahhoz, hogy az útját elzáró sokaságon átküszködje magát, ott kellett volna hagynia az értékes műanyag kannáját, mert a biztonságiak az érkezőktől is meg a távozóktól is elszedték a folyadék tárolására alkalmas edényeket. Nem magyarázták meg, miért, de a közelmúlt történései ismeretében ezt mindenki természetesnek vette.

Ali tehát ott kuporgott a fal tövében, ölébe fektetve a megélhetését biztosító ballont, amit úgy cirógatott, akár a pásztor a koraszülött kecskegidát. A nagy ember pedig késett. A nap már teljesen legyalulta az árnyékokat a házak oldaláról, a mecset tüsketornyát is beleértve, amelynek ugyan maradt egy kevés hűvöse, ám azért valóságos közelharcot vívtak azok, akiket a szerencséjük odavetett. Soha nem volt még ekkora forróság Denizliben, pedig ezen a vulkáni hamuval borított tájon a nyarak mindig rendkívül szárazak. De most mintha a legkomolyabb próbatétel napja köszöntött volna a városra. Ha nincs ez a felhajtás, talán még a piac is elmarad, vagy csak néhány sivataglakó lézeng a sátrak között, hogy az arábiai félszigetről érkező egzotikus szerek árusait ne is emlegessük. A vágásra ítélt nyájként összezsúfolt helyiek minden kezük ügyébe kerülő alkalmatossággal legyezték magukat, miközben hangos szuszogással harapdálták a levegőt. Úgy tűnt, maga a tömeg is hőséget fejleszt, és ez a hő pontosan az izzó köveken guggoló, a szomjúságtól és a napmelegtől káprázó szemű Ali elé sugárzódott. Amikor a nagy ember és szűkebb kísérete megérkezett, már szinte a végét járta. Minden megtakarítását – a galambfészekkel, mint ráadással – odaadta volna egy zsebkendőnyi árnyékért.  Csupán abban reménykedhetett, hogy a hőség az egyébként nagy testű, potrohos vendégszónokot ugyanúgy gyötri, ahogy a hallgatóságát, ezért arra fog törekedni, hogy a mondandójának mielőbb végére érjen.

Így aztán csalódottan kellett látnia, hogy a politikus feje fölé a fekete öltönyös biztonságiak – akik meglepő módon egyáltalán nem izzadtak – tág öblű napernyőt tartanak, teljesen mentesítve őt a nap hevének ostromától. Ali valósággal hamuvá omlott, pedig semmilyen tapasztalattal nem rendelkezett a politikai kampánygyűlések természetét illetően. Ha tudta volna, hogy a szónokok valahol a próféta idejében kezdik és a mát megkerülve a jövő felé haladnak, meg is adja magát a sorsának, és holtan esik össze.

De nem azért élt át annyi kínt és gyötrelmet – amivel rövid életéhez képest már-már tiszteletet érdemelt –, hogy ezen a napon csupán a napmeleg és a szomjúság miatt égnek rúgja a saruját, ezért fogcsikorgatva, vinnyogva és nyöszörögve, ám tovább szenvedett.

Ahogy az várható volt, a beszéd hosszúra nyúlt. A nagy embert az ernyő teljesen kivonta környezetének tüzes valóságából, így egy növendék csikót idéző módon engedte szabadjára a képzeletét. Talán a Denizlire váró csodás jövőről, talán az ott lakók nagyszerűségéről, talán e kettő nagy tetteket kiváltó együtteséről beszélt, talán csak a szokásos frázisokat puffogtatta, Ali ezt nem tudta volna megmondani. Ott ült, alig néhány méterre a nagy embertől, és kifelé iparkodott belőle az élet. Egy szutykos kis árnyékcsücsökkel is kiegyezett volna, ám az a csekély kínálat, ami a piactér környékén megmaradt, az utolsó darabkáig foglalt volt, és nem létezett olyan szabályzat, ami a tulajdonosokat onnét kilakoltatta volna.

És ekkor, mintha villám vágta volna meg, észrevette, hogy a terebélyes méretű ember árnyéka is terebélyes. Egy sötét sziget, amelyet még nem vett birtokba a civilizáció. Ez visszaadta neki a reményt. Ha valahogy eljutna odáig, megmenekülne, ám ez csak akkor lehetséges, ha lemond a kannáról, mert azzal képtelenség átcsúszni a biztonságiak között. De ha négykézlábra ereszkedik, talán nem feltételezik róla, hogy rosszat akar. Minden mindegy alapon meg is próbálta: lassan, ahogy a prédára leső anatóliai farkas, közelebb férkőzött a nagy ember árnyékához. Az egyenruhások a tömeg szemmel tartásával voltak elfoglalva, így észre sem vették, hogy egy vézna fiú mászik át a lábuk között, hogy erejének utolsó morzsáit felélve lerogyhasson a nagy ember keltette hűvösbe.

Mintha a Topkapi legféltettebb kertjébe ért volna: a hatalom árnyéka selyemsimaságú volt, és annyira lágy, hogy ha nem tartotta volna illetlenségnek, Ali talán dalra is fakad. Így, ebben a kényelmes helyzetben várta meg, hogy a szónok a beszéde végéhez érjen, majd a karámba kényszerített jószág ezerféle nyögését, jajgatását utánzó tömeget mintegy rendreutasítva, onnét, az árnyékból ő is tisztán, érhetően kiáltotta, hogy az a bizonyos valaki, akiről egész idő alatt szó volt, nagyon, nagyon sokáig éljen.

 

[Cümek Yermendi fordítása]

Tündérvadász

Zöldellő fák sűrűjében karcsú nőalak közeleg, lágy léptei alatt az avar zajtalan marad. Hosszú fekete haja zászlóként lebeg, ruhája szövete az erdő színeit utánozza. Örökfiatal arcára aggodalom szabdal ráncokat. A fájdalom, mely belülről emészti, ismeretlen számára. Ilyet fajtájának évezredes létezése óta nem kellett átélnie. Lassítja lépteit, a sok évszázados tölgyhöz ér, törzse mérete háznak is kiváló.

Megkerülve egy nyíláshoz lép, magas hangján bekiált az odú sötétjébe.

– Lysander, merre vagy?

– Itt vagyok Isolda. Miért keresel ily kétségbeesve?

– Nem hallottad a hírt? Jó Tristanunkat megölték.

– Megölték? Az lehetetlen. Ki képes ily förtelemre? Tán valamely alvilági lény? Az nem lehet. Luciferrel megegyeztünk, többé egymás fiainak nem ártunk. Kevesen maradtunk. Mégis, ki követ-hette el a gaztettet?

– Az erdő állatai nem látták, jó Lysander. A hajnal első fényei, még a kakasszó előtt történt az újabb förtelem. Mikor még a nappal virgonc erdőlakó alszik, az éjszaka osonó már pihenni tér.

– Azt mondod újabb? Volt hát több is?

– Igen, jó Lysander. Árgírus, Csongor, Puk, Babvirág, Moly, Pókháló és a többi mind. Még tün-dérszép Ilona is. Már csak mi ketten maradtunk jótündérek. Királyunkról és feleségéről semmi hír. Elérni őket nem lehet.

– Ennek véget vetek. Utánajárok ki okolható e rémtettekért. Felkeresem Oberont, királyunkat is. Szomorú hírt neki is hallania kell. Legyen bármily messze, csúf tettekről értesítem. Figyelj rám, Isolda! Este a tónál megtalálsz, a Hold hídján érkezem. Addig is vigyázz magadra, rejtőzz el jól!

–Vigyázni fogok, jó Lysander. Holdtöltekor a tónál várlak.

Erdei otthonát hátrahagyva, szelek szárnyán távozik. Utána mi maradt; a hajnali eltaposott har-mat. Isolda félve bújik a fa odvába, igyekezve kipihenni az éjszakai fáradalmat. Mélyen alszik, még akkor is, amikor egy vékony kötél szorosan ejti foglyul, nem eresztve őt el többé. Riadtan sikolt fel. Szeme előtt egy arca felé közeledő buzogány képe, élete utolsó emléke.

 

Halovány felhők állják útját a csillagoknak, távol tartva fényüket az erdő közepén lévő tótól. A Hold is ott bújik mögöttük valahol. Nem rég még narancs színben kelt fel a föld rejtekéből, mostanra ezüstösen tündököl az égen. Lágy fuvallat, felhők rebbennek széjjel, a tó vizén a Hold hídján karcsú férfialak közeleg. Partra lép, nyomában egy csepp víz sem merre lép. Kíváncsian tekint körbe, kit várt, sehol nem látja.

A sűrű, sötét erdő felé mereszti tekintetét. Nem lát mást mint a fák, bokrok suhogó levelét. Apró rovarok, piciny állatok nesze hallatszik. Nagyobb állat nincs most itt. Furcsállja, nem érti. Isoldának rég itt kellene lenni. Körbejárja a tavat, Isolda nyomát sehol nem találja. Egy fürt haj a földön, is-merős, ezért közelebb hajolva veszi szemre. Tündöklő feketeszín, mely az éji fényt tükrözve vissza-veri. Ilyen haj csak egy volt a földön, mégpedig Isoldáé.

Ág halk reccsenése riasztja meg, zavaros gondolatai szertefoszlanak. Robosztus emberalak lép ki a cserjék rejtekéből. Léptei keltett zaja bántja Lysander fülét. Nincs más lény, mely két lábon jár és ekkora lármával képes taposni a földet, mint az ember. Mi dolga vele, nem érti. Rég nem keresték már e ormótlan teremtmények társaságát. Kincset akar vajon? Azt ugyan ma nem kap. Bosszús na-gyon Lysander, bűbájt bocsát a közeledőre, melytől majd a lábai előtt hajlong, lesve minden kíván-ságát. Egyre közelebb ér az ismeretlen, már szagát is jól érzi, bűbája miért hatástalan, nem érti. Szőke hajú ifjú áll tőle pár méterre, ajka résnyi mosolyra áll, kezében feltekert kötél lóg. Furcsán fényes, esése selymes. Az egyetlen dolog ami egy tündért képes fogva tartani. Szűzlányhajból font kötél.

– Azt gondolod hagyom magam megkötözni? Nem tudom, társaimat mily módon vetted rá, én biz nem hagyom magam.

– Csak szeretnéd – fröcsögi a szavakat a férfi. A kötél kihull a kezéből a földre. Iszákja mélyére nyúl. Lysander döbbenten mered rá, ereiben meghűl a vér. A férfivállán lévő iszákból egy fémesen csillanó fa kerül elő, ágai közt egy angyal.

– Azt honnan szerezted? Az nem lehet? A rézfán fütyülő rézangyal! Rég elfeledett város mélyén hevert, ember nem képes eljutni oda. Mégis hogy?

– Pedig sikerült megszereznem – kezdi maró gúnytól csöpögő szavakkal. – Atlantisz mélyén he-vert. Ostoba sellőitek segédkeztek felhozni, miután meggyőztem őket, a jó tündéreket a gonosz ül-dözi. A sok rémséget, a sötét lelkű tündérek végzik. Bizonyságul Oberon gyűrűjét mutattam fel. – Lysander eddig is fehér arcából a maradék szín is kifut. Az ember szavai nem jelentenek mást, mint a Tündérkirály és asszonya, Titánia halálát. A férfi folytatja mondandóját. – Megtiszteltetésnek vet-ték, hogy engem segítettek.

Lágyan az angyalba fúj, a tópartot bódító dallam tölti be. Lysander, bármennyire is küzd, gúzsba köti az évezredes dallam, mozdulni egy tapodtat sem képes. Mozdulatlan testtel nézi végig, ahogy a szikár arcú férfi alaposan megkötözi. Mire a bódítóvarázs elillan, keze és lába szorosan megkötve a Szűzlányhajból font kötéllel. A férfi szemeibe néz, a lélek tükrébe. Semmit nem lát benne csak ürességet. Színe sem volt a szemének. Egyedül a mélységes üresség néz vissza rá.

– Hiába is próbálkozol szemmel elvarázsolni. Első dolgom volt a csalárd varázslatotok ellen vé-dekezni. Lelkemet Lucifernek adtam, hüvelyét izzó katlanba dobtam.

– Mivel vagy képes megölni a tündéreket?

A férfi elővesz zekéje rejtekéből egy üvegfiolát. Benne ezüstösen csillogó folyadék. Lysander megrökönyödve nézi, szemében a könnyek lassan, peregve arcára gördülnek.

– Tündérkönny – szakad fel a sóhaj Lysanderből.

– Igen, az – vigyorog tele arccal a férfi.

– Miért gyűlölöd ennyire a tündéreket?

– Nem emlékszel apámra, igaz? A jó István gazdára, Penyebabnya határában?

– De emlékszem. Arra nem, hogy jó gazda lett volna. Állandóan a testvérei ellen volt. Amikor csak tehette, ártott nekik. Én a testvéreinek segítettem azzal, hogy varázst küldtem rá. Nem tudott többé hazudni, az igazat kellett mondania.

– Arra nem gondoltál, ha hazugságokból lett gazdag, az igazmondásával elveszti mindenét?

– Elvesztette a vagyonát, az életét nem. Mi fontosabb lehet az életünknél? – hitetlenkedve hall-gatja a férfi szidalmazó szavait, akit látszólag az anyagi javak elvesztése érdekel, a lelki üdve nem. Szavai nem maradnak hatástalanok, a földről felpattanó ember, arcán kegyetlen dühvel lép felé.

– A gyerekeink élete, te mocskos szemét! – üvölti, közben buzogánya feje fölé emelkedik, ha-talmas erővel csapódik Lysander fejébe.

Csontszilánkok és agyvelő repül szanaszét.

– Apám a gyermekeiért tett meg mindent. Hosszú éveken át éheztünk, mert becsületes volt. Egy nap, portyá-zók raboltak el engem, váltságdíjat követelve. Apám szegény volt, nem tudott fizetni. Az életemért sarcot kértek. Évi tíz arany. Apám robotolt, éjt nappallá téve próbálta megtermelni az évi tíz arany sarcot, miközben a többi kistestvérem éhezve, betegen nyomták az ágyat. Ketten közülük meghaltak a télvíz idején, mert nem maradt semmi, amivel a kirurgusnak fizethetett volna. A táltos meg csak a száját tátotta, a maradék tyúkunkat fogyasztotta. Apám testvérei rá sem nyitottak egyszer sem. Mi-kor segítségért ment, vasvillával kergették el. Ezért kezdett el csalárd módon élni. – Keze újra és újra lendül. – Mindent feláldozott a neki legfontosabbért. Még a lelkét is eladta tán az ördögnek, hogy a gyerekeit és szeretett feleségét élve lássa. – Mikor a testből már csak egy pépes húskupac marad, fáradtan guggol le mellé a földre. – Én tíz évig voltam fogságban a portyázóknál. Rám ragadt ez meg az. Így tanultam meg mindent, s lett belőlem Tündérvadász.

 

Csönd a pofa, bent a bagó

Nagy visszhangot váltott ki nemrégiben az a tanulmány, amelyben neves szakmabeliek sorakoztatják érveiket a csönd újbóli meghódítása mellett. Érvelésük azon a tapasztalati tényen alapul, hogy a civilizáció fejlődésével egyenes arányban ment veszendőbe egyik legalapvetőbb kincsünk, az ősi csönd. A kezdeti nagy, világátfogó csöndet a társadalmi szerveződés mértékével egyenes arányban váltotta föl és szorította ki a nagy, világátfogó lárma. Ma már odáig fajultunk, hogy alig találhatók hangmentes helyek ezen a bolygón, és ez beláthatatlan károkat okoz az élővilág pszichológiai állapotára nézvést.

A tanulmány, amely a berlini Schalldämpfer áprilisi számában jelent meg, fajsúlyát tekintve hasonlatos Einstein 1939. augusztus 2-án Franklin D. Roosevelt-nek írt leveléhez, amelyben az akkor már világhírű fizikus arra hívta fel a figyelmet, hogy a németek megtették az atombombagyártáshoz vezető első lépéseket. Az ugyanis elvitathatatlan, hogy a csönd politikai tényezővé nőtte ki magát. Miközben minden épkézláb hatalom a minél hangosabb lármára törekszik, a háttérben már megkezdődött annak a rendkívül tiszta és tömény csöndnek a kifejlesztése, amely a számítások szerint letaglózó hatást fejt ki az emberi szervezetre. A lényeg is pontosan ez: miközben a világ lakossága alkalmazkodott a zajhoz, a hirtelen rátörő csönd ellen nincs biológiai védelme, így minden gondolatot eszmét és áramlatot befogad, ami ebben az állapotában megrohamozza. Az a politikai erő, amely képes a csöndre, korlátlan hatalomra tesz szert, mert amíg az ordibálva kifejtett lárma ellen a tömegek teljesen immunisak, a csönd a legmélyebb tudatalattijukat támadja meg, és abban is fejti ki romboló hatását.

Így aztán cseppet sem meglepő, hogy a nagy- és kishatalmak sorra jelentik be saját csöndbomba programjaikat. Érdekes adalék mindehhez az, hogy miközben a hanghatás erősségét decibelben mérik, a csönd hatásfokának nincs mértékegysége. A tanulmány szerint a szabványosítás és viszonyítás sürgős megoldás után kiált – elvégre lámás világban élünk –, úgyhogy meg is tették a javaslataikat ez irányba. Olyan mértékegységnevek bukkantak fel, mint: csitt, piszt, csiba, kuss, de akadtak néhányan, akik azt mondák, a csönd mértékegységét nevezzük egyszerűen csak sanyinak.

Amikor tehát azt mondjuk, hogy a csöndbombák fejlesztése csöndben zajlik, ez nem csupán elnagyolt költői kép, hanem maga a szemenszedett valóság. A tanulmányt jegyző csapat szerint a jövő héten valamelyik szerdán be is következik az áttörés, és mert a bomba puszta léte a bevetéséért kiált, egészen biztos, hogy a politikai haszonszerzők a nyakunkba fogják hajítani. Képzeljük el, mi lesz mindennek a következménye: egy szép napon kimegyünk például a szokásos ellenzéki tüntetésünkre, és amikor éppen arra készülünk, hogy kórusba fonódva üvöltsük bele a világba azt, amit már számtalanszor beleüvöltöttünk, a torkunkon akad a szó. Ott állunk majd némán, egymás szemébe nézve, ahonnét csak a riadalom ördögi szikrázása kacsint vissza. Ez lesz az a pillanat, amikor megértjük: a hatalom aljas módon bevetette ellenünk a csöndbombát, hogy az ellenkezés lehetőségétől megfosztva új törvényeket, rendelkezéseket és adócsökkentéseket varrhasson a nyakunkba.

A publikáció jegyzői szerint minderre csak egyetlen védekezés létezik: a csöndre ellencsönddel kell válaszolni. A legjobb az lesz, ha gyorsan becsukjuk a szánkat, és magunkává tesszük azt az elvet, hogy csönd a pofa, bent a bagó – zárják értekezésüket a tudósok, és nem hagynak szemernyi kétséget sem affelől, hogy ezt komolyan is gondolják.

Egyensúlyozás az irodalom késpengéjén

Honlapunk könyvheti ajánlata a kiváló Tóth Cakan első novelláskötete, amelyet csak itt, nálunk, az e-boltunkból tölthetnek le, ezen a linken.

A kötetben a fiatalság késpengéjén egyensúlyozó szerző legérdekesebb írásait olvashatják, igényesen tördelt, kinyomtatható, és kötetté alakítható pdf-formátumban. Vegics Fedor, nemzetközi hírű műkritikus a következőket írta a kötetről, illetve annak szerzőjéről: „Tóth Cakan a Regénytár 2018-as nívódíjasa. Rövid, tipikusan netes olvasásra szánt írásai nemes egyszerűséggel megváltást hoztak a manapság trendinek számító, de szinte kivétel nélkül borongós életérzéseket lobogtató prózába. Tóth Cakan írásaitól az ember nem kíván nekimenni a Dunának – ahogy a kortárs magyar irodalom túlnyomó többségétől –, hanem kényelmesen letelepszik a parton, leveti a cipőjét és a lábát a vízbe lógatva, önfeledten élvezi az életet. Mindezt természetesen csak metaforikusan. A Tragikus és felemás történetek híven tükrözik ezt a törekvést, mert Tóth Cakannál még a tragédia is relatív. Legtöbbször azok sem veszik őket komolyan, akiket érint. Ez egy végletekig kikarikírozott világ, nagy erőteljes vonásokkal ábrázolva, ami rögtön elénk vetíti a lényeget. Vegyék, vigyék ezt a kis könyvecskét, és ahol érik, ott olvassák. Nem fogják megbánni, az hétszentség.”

A kiadvány ára 500 regénytáras talentum (a talentumról bővebben itt olvashatnak).

Peremen

Lábát lógatva nézett le az ébredező városra. A villamos álmosan zötyögve vitte az első munkába indulókat, a buszsofőrök a második kávéjukat itták a következő kör előtt, egy hajnali kutyasétáltató épp a csikkét taposta el a kedvencek által összeszart járdaszélen. Az erejét játékosan próbálgató szellő bele-belekapott a szanaszét szórt újságpapírokba, amiket egy önkéntes utcaseprő hajkurászott vajmi kevés sikerrel. A szomszéd házban elkezdődött a ki-bejárkálás. Munkások cipeltek vödröket, létrákat, festéket, pemzliket, meg minden kacatot, ami a lelakott lépcsőház felújításához kellett. Monoton zsongásként hallatszottak fel a zajok – beszélgetés, nevetgélés, néha egy-egy káromkodás – foszlányai.
Mint királynő a birodalmát, úgy szemlélte az álomból ocsúdó utcákat.

A hajnal első sugara a konyhában érte. Órák óta fent volt, és csak feküdt az ágyban a falióra csendes percegését figyelve, miközben próbálta kitalálni, merre járnak a mutatók. Abban a szerencsében részesült, hogy érzékei ennyit voltak hajlandóak a külvilágból elméjébe beereszteni. Amikor már fájt a háta a mozdulatlan fekvéstől, lassan kikászálódott a paplan alól és néhány percig az ágy szélén üldögélt. Megszokott mozdulattal simította el homlokába hulló, ősz szálakkal tarkított homokszőke haját, és könyökét a térdén megtámasztva sóhajtott egy nagyot. Felállt, bokáját ropogtatta, és lassan kivánszorgott a konyhába. Innen nézett farkasszemet az új nap kezdetét jelző tolakodó napsugárral. „Akkor ma buli!”- gondolta mosolyogva.
Nehezen vergődött fel a tetőre. A létra aljában a lakók mindenféle dobozokat, használaton kívüli virágcserepeket halmoztak fel, és hát mitagadás, nem az a ruganyos csirke már…

Ujjai szinte rádermedtek az utolsó fokokra, és ezután még várta a küzdelem a felfelé nyíló vasajtóval is. Minden erejét össze kellett szednie ahhoz, hogy megmozdítsa. Mikor volt ez utoljára felnyitva? Percekig egyensúlyozott merev talpú fapapucsában a felső létrafokokon, míg hajlott háttal, a csapóajtóval viaskodott. Közben halkan káromkodott, mert a hálóinge háromszor tekeredett sovány testére, és ez is csak nehezítette amúgy sem egyszerű dolgát. Végre, nagy nehézségek árán megmozdította a súlyos ajtót, sikerült kiemelnie és remegő kézzel kitolnia. Aztán fél fenékkel kiült a szurokpapíros-kavicsos tetőre.   A peremre.

Szédült. Piszkosul. Még a hokedlit is félve mászta meg, amikor a függönyt cserélte le a szobában. A mostani szédülés azonban inkább hasonlított valami vurstli béli, körhintán érzett emlék-szédelgésre, mint arra a kellemetlen érzésre, ami a stokin mindig elkapta.

Ült a szélben, és mosolyogva figyelte a lent gyülekezőket. Egyre többen álltak meg a lépcsőháznál, és bámultak fel a tető széléről lefelé nézegető nőre.”Be vagytok tojva, mi?” – mosolygott magában.

Hamarosan nagy vijjogással megjelent egy mentőautó, aztán egy tűzoltókocsi is a hosszú létrájával. Szétpakoltak. Egy tűzoltó elindult az időközben felállított létrán, egy másik a lépcsőházban vágtázott felfelé. Szőke, bögyös pszichiáter igyekezett lépést tartani vele. „Jaj, csak le ne ugorjon!” – fohászkodott, az irdatlan mennyiségű adminisztrációra gondolva.

Lihegve értek a tetőre. Erőteljes szuszogással álltak meg, és óvatosan közelítettek a mozdulatlanul ülő nő felé.

A pszichiáter gondolatban fellapozta az ilyen esetekre tartogatott szöveget. Bele is kezdett, de a nő a tető széléről lehurrogta. „Harminc év múlva maga fog itt ülni” – mondta szinte fenyegetően. Aztán felnevetett. Mosolyogva üdvözölte a létrán érkező tűzoltót, lassan hátratolatott a fenekén csúszva, majd felállt. „Vége a cirkusznak.” – jelentette be úgy, mintha az időjárásra tett volna megjegyzést. A három ember megrökönyödve bámult rá, ahogy a hálóingét porolgatta. „Mit néznek? Maguk még nem érezték, hogy milyen jó lenne, ha valaki foglalkozna magukkal?” A kérdezettek hallgatását nyugtázva bólintott.

Elindult a csapóajtó felé, és a kemény talpú fapapucsban röhögcsélve egyensúlyozott lefelé a vaslétrán.

 

A korszerű droghasználat gyakorlati kérdései

Nagyérdemű Közönség! Önök most azért sereglettek ide, hogy végighallgassák előadásomat a korszerű droghasználtat gyakorlati kérdéseiről. Mint tudjuk, ennél égetőbben fontos témát keresve sem lehet találni. Korszerű droghasználati technikák nélkül az ember pontosan úgy tolja az anyagot, ahogy kőművesinas a talicskát, és ennek beláthatatlan következményei lehetnek. Éppen ezért örültem annak, hogy e nemes konferencia szervezői felkértek: tartsak mélyenszántó előadást erről a témáról, és gondolom, az én örömöm egybeforrt az önök örömével, ha már megvették az ide szóló jegyet ezen az erősen túltolt áron.

Most, amikor itt, a pulpituson állok és önöket nézem, azt látom, hogy önök meg engem néznek, mégpedig azzal a gyermeteg kíváncsisággal, ahogy a házi kedvenc néz a kenyéradó gazdájára. De kenyeret és macskatápot önöknek én nem adhatok, és drogot is csak sutyiban, az előadás végén, ha kijönnek utánam a vécébe, de garantálom, hogy az príma áru lesz, nem fognak benne csalódni. Megjegyzem, itt már gendervécék vannak, tehát a hölgyek és a hölgyurak is utánam jöhetnek, nem beszélve azokról, akik delfinnek vagy tűzföldi orángutánnak vallják magukat. Semmi akadálya hát, hogy egy kellemes délutánt töltsünk el így, együtt, ha már ilyen szépen összefejlődtünk.

A téma tehát a korszerű droghasználat gyakorlati kérdései, amelyekről nem lehet eleget beszélni. Vizsgáljuk meg alaposabban is ezt az opciót. Ha a mutató és a hüvelykujjunk közé csippentve fölemeljük, és megrázogatjuk, nyekegni kezd, mint a kecskebéka. Bocsássanak meg ezért a hasonlatért, de nem minden téma viselkedik így. Gondoljanak bele, mi történik most a miénkkel szomszédos teremben, ahol ebben a percben egy kolléga a folyami kazuárok párzási szokásáról tart előadást. Képzeljék csak el azt a kínt, ami a tévedésből odakeveredett hallgatóban fölgyülemlik, miközben az ajtó felé pislognak, egyre szaporábban. Nos, kérem,  ez az a szituáció, ami a korszerű droghasználat gyakorlati kérdéseit fölemeli a magasba.

Tisztelt hallgatóság! Számos olyan téma van égen és földön, ami önökből izgalmat, indulatot, gyűlöletet vagy örömöt vált ki, de hogy a korszerű droghasználat iránt sem közömbösek, arra mérget veszek. Apropó méreg: reggel a nagy kapkodásban elfelejtettem bevenni a vérnyomáscsökkentőmet, úgyhogy ne ijedjenek meg, ha egyik pillanatról a másikra rosszul leszek itt, önök előtt és összeesek. A helyzet az kedves barátaim, hogy mostanában sokat ingadozik a vérnyomásom. Utána néztem a neten, de a válasz nem egyértelmű: vannak, akik a szeszélyes időjárásnak, vannak, akik előrehaladott koromnak, és vannak, akik a túlzott sófogyasztásnak tulajdonítják ezt a kórságot. Ahogy így végignézek önökön, és látom az izgalomtól csillogó, kipirult arcukat, biztosra veszem, hogy sokuknak hasonló gondjuk van, mint nekem. Ne vegyék zaklatásnak, de maguk mit szednek vérnyomira? Komolyan kérdem. Gondolkodtak már azon, hogy esetleg vérnyomáscsökkentő rajongói klubokat is lehetne szervezni? Egy adott gyógyszer köré egy adott kemény mag tömörülne, akik a rangadók –  pontosabban a frontbetörések – előtt ordibálva, klubzászlókat lengetve vonulnának végig a városon, és ha valahol összeakadnának a konkurens gyógyszer híveivel, csinos kis tömegverekedést rögtönöznének.

A korszerű droghasználat gyakorlati kérdéseit továbbfeszegetve azt sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy egy bizonyos kor után már a koleszterinünk is magas. Őszintén bevallom, nekem is az, de vessék rám az első vesekövüket, ha önöknek nem az, és akkor még meg sem nyikkantam a vércukorszintről, meg a légiós betegségről. Ebből is látható, hogy a korszerű droghasználat gyakorlati kérdései nem adják meg magukat olyan könnyen, mint ahogy gondolnánk.

Amikor a szervezőkkel megállapodva aláírtam a szerződést erről az előadásról – közbevetőleg jegyzem meg, hogy fölháborítóan csekély gázsival szúrták ki a szemem, miközben a szomszédban magyarázó kazuáros kolléga előtt szinte hajbókoltak – szóval, amikor ezt a dolgot lepapíroztuk, arra kértek, az előadásomba szőjek be valami személyeset is, mert arra mindig rácuppan a közönség.

Sokáig gondolkodtam, mi lehet ez a személyes az én vonatkozásomban, de az élet megadta rá a választ. Ma reggel, miközben idefelé jöttem, véletlenül megláttam, hogy a kertészek locsolják a gyepet abban a kis parkban, amelyet nemrég alakítottak át kutyafuttatóvá. Megdermedtem a döbbenettől. Locsolták a gyepet, miközben a meteorológia határozottan és egyértelműen jelezte, hogy délután eső várható! Ezt az ordenáré, elborult viselkedést nem tudtam tolerálni. Odamentem a kertészhez, kicsavartam kezéből a fecskendőt és jobbról is, balról is erőteljesen pofon vágtam.

Látom, hogy ez a kijelentés meglepte önöket, és hogy néhányan el is fehéredtek, de nem kell betojni, ennek a mesének csak a fele igaz. Konkrétan az, hogy megpofoztam a kertészt, akiknek esze ágában sem volt füvet locsolni. Na, jó, ez csak vicc volt, a másik fele az igaz, hogy locsolt, a pofon teljes egészében kitaláció. Ezzel pedig teljesítettem a szervezők második számú követelményét is, hogy legyek vicces, mert a hallgatók azt is zabálják.

De most látom, hogy letelt az időm, így az előadásom ezen a ponton véget ér. Őszintén remélem, hogy sok hasznos ismerettel gazdagodtak a korszerű droghasználat gyakorlati kérdéseit illetően, ami pedig az anyagot illeti, gyorsan elszívok egy cigarettát, aztán ott leszek a sloziban a megbeszélt helyen. A kérdéseiket pedig címezzék annak, akinek akarják.

Partizánok a Fruska Gorán

Múltak az évezredek, és bár a kőeszközöket vaseszközök, azokat pedig atomeszközök végül pedig nanoeszközök váltották fel, senki sem mondta, hogy nana ezzel a nanóval, mert baj lesz a manóval. Szétfűrészelhetjük az atomokat még kisebbekre, és szügyig beleragadhatunk a kvantummechanikába, akkor is itt vagyunk, ebben a ragacsos, korszerűtlen tudományban, amely nem lépheti át a megismerés határait.

Mindez egy keddi napon hangzott el a Tudományt a tehetetleneknek elnevezésű nemzetközi konferencián, amelyet a Budapesthez közel fekvő Bécsben tartottak. Ha valaki most fölkapja a fejét, és azt mondja: ej, micsoda túlzás ez már megint, mióta van közel Budapest Bécshez, annak azt válaszolhatjuk, hogy elég régóta. Mert hát mi a közelség kedves barátaim? Egy szerelmes légyott valamely olcsó motel negyvenöt percre kivett szobájában? Vagy az a távolság, amely két atom között mérhető meg logar- , esetünkben pedig hancúrléccel? Ez is, az is, drága barátaim, hiszen az evidens, hogy Budapest közelebb van Bécshez, mint a Vegához, ahonnét a vegánok származnak.

Az akadékoskodás és a fejcsóválás fölösleges, és jelen pillanatban lényegtelen is, mert nem erről van szó. Tök mindegy, hogy azt a konferenciát Bécsben, vagy Pancsován, esetleg Ciudad Juárezben rendetzték, bár az utóbbi helyre azért sok beszari tudós nem ment volna ez a közbiztonság miatt. Bécsben viszont jobb volt a közbiztonság, mint Pancsován, ahol a helyi maffia nyíltan megfenyegette volna a delegátusokat, Budapestet pedig annyira ellepték a japán turisták és a helyi kutyasétáltatók, hogy tudós legyen a talpán, aki a merengés idilli állapotába merülve végig tudott volna sétálni a Lipthay utcán. A szervezőknek nem volt más reményük, mint Bécsbe, a Práter melletti Heiß Hund Und Bier nevű patinás intézménybe tempírozni a korszakos jelentőségű rendezvényt.

Ez most mind mellékes. Nem számít, hogy Bécsben vagy Bukaresben vagyunk, és az sem, hogy az utóbbi helyen Drakula kerget bennünket, vagy mi kergetjük őt. Mindezt, meg a fentieket is szintén a konferencián mondta valaki, de nem a pulpituson, hanem a büfében, ahol szemben az előbb emlegetett helyszín lélekölő ridegségével, minden egyes szónak fokozott jelentősége van. A kérdés, ami ezen a jeles eseményen újfent elhangzott, az volt, hogy vajon összekeverhetők-e a párhuzamos valóságok, és ha igen, miért. Sokak szerint már az is egy párhuzamos valóság, hogy ez egyáltalán szóba került. Sima, egyenletes valóságban az emberek nem foglalkoznak ilyen marhaságokkal, hanem kapálnak, kaszálnak és markot vagy mást vernek. A párhuzamos valóságok, a sötét és rideg dimenziók egyes egyedül a tudományban mutatkoznak meg, bár ott is csak szégyenlősen.

Egy jeles tudós – a neve nem fontos, hisz úgyse’ ismeri senki – vetette föl, hogy érdekes lenne annak vizsgálata, amire nincs magyarázat. A körülötte lévők mindannyian tudták, hogy az írást értette ezalatt, mint valami új, párhuzamos valóságot, amelyben teljes őszinteséggel mutatja meg magát a lehetetlen. Konkrét példát is fölhozott, jelesül egy nem létező, tehát párhuzamosan alternatív novellát, amiben arról mesélhetne, hogy a partizánok keresztülmentek a Fruska Gorán. Köztudomású, hogy ez sosem történt meg, a partizánok ugyanis számos hegyen keresztülmentek, de egyszer sem a Fruska Gorán. Ha viszont valaki teljes határozottsággal leírja, hogy ez megtörtént, akkor kinyit egy kaput abba a másik világba, ahol ez az esemény szinte mindennapos.

A valódi izgalmat az szolgáltatja, hogy egy ilyen történet nem ér véget a közlés naturális kereteinél, hanem a képzelet útvonalán tovább kacskaringózik. Bizonyos módon és megközelítéssel ez azt jelentheti, hogy benne vagyunk a véletlenül vagy szánt szándékkal feltárt párhuzamos univerzumban, és ha nincs szerencsénk, mondjuk, túl hideg van, és inkább azzal kell foglalkoznunk, hogy ne fagyjunk meg, akár ott is ragadhatunk. Miközben a behavazott hegyi tájon vánszorgunk, egy tiszta, önfeledt pillanatunkban, amikor arcunkra ragad egy hópihe, arra is gondolhatunk, hogy miért éppen mi vagyunk ilyen szerencsétlenek? Valahol, egy másik valóságban, a tavaszi langymeleg idején néhány őrült filosz éppen arról fecseg, hogy az ő kávéivásos, kényelmesen laza idejük csupán elméleti felvetés azoknak, akik jelen pillanatban szűk hegyi utakat éhezve, szomjazva tapossák.

Erre gondolhattak a partizánok, amikor azon a zord hideggel támadó napon keresztülmentek a Fruska Gorán.

Véget ért a közönségszavazás, megvan a nyertes

 

BREAKING: A közönségszavazás 2019. június 15-én, éjfélkor lezárult. Az eredmény szerint az 1-es sorszámmal ellátott pályamű nyerte el a 15 000 forintos díjat, amit 2019. július 19-én, pénteken 16 órakor fogunk átadni a Budapest II. kerületi Mandragóra Kávéházban. A díj csak személyesen vehető át, és csak ebben az időpontban. A nyertes a beküldött műve kinyomtatott másolatával vagy annak fotójával igazolhatja a jogosultságát. A díjátadóról fotókat készítünk, amelyeket egy tudósítás keretében közzéteszünk a Regénytáron. A nyertes azzal, hogy a díjat átveszi, beleegyezését adja a fotózásba, illetve a képek megjelentetésébe. Minderről külön e-mailes értesítést a nyertesnek nem küldünk, vagyis ez a pályázatot immár véglegesen lezáró, utolsó, hivatalos tájékoztatás.

 

Előzmények és játékszabályok: Ma véget ért minipályázatunk közönségszavazásának selejtezője, és elkezdődött a 15000 forintos jutalomért zajló verseny döntője. Korábban már beszámoltunk arról, hogy a teljes mezőnyből öt legtöbb voksot begyűjtő munka szerez jogot arra, hogy a fináléban megmérkőzhessen egymással. Az előszavazás végeredményéből kiderült, hogy az 1-es, a 13-as, a 20-as, a 26-os és a 29-es sorszámot viselő műalkotás iránt mutatkozott a legnagyobb érdeklődés, ezért június 15-ig rájuk lehet szavazni. A szavazás csak akkor lesz érvényes, ha legalább egy mű eléri az 50 szavazatot. Ha ez nem történik meg, a szavazást érvénytelennek minősítjük, és a pénzdíjat nem osztjuk ki. A játékban mostantól van egy csavarintás is: a szavazási linket minden nap másik posztban helyezzük el! A fölkutatásához nem kell átfésülni az egész honlapot, csak a nyitóoldal felső középső és felső jobb szélső oszlopában publikált cikkeket, ami nagyjából 7 posztot jelent. Ezzel azt kívánjuk elérni, hogy a szavazók jobban megismerjék a Regénytárat és kedvet kapjanak a rendszeres látogatásához.  A pályaműveket ezen a linken, az előző szavazás végeredményét pedig ezen a linken tekinthetik meg. EGY FONTOS ÉSZREVÉTEL: Informatikusaink megvizsgálták az eddig leadott szavazatokat (IP cím, geolokációs adatok, stb. alapján) és megállapították, hogy nem mindegyik szabályos. A szakemberek szerint a szavazatok némelyike véletlenszerűen kiosztott IP-címmel jön létre, amiről nekünk, szerkesztőknek fogalmunk sincs, hogy mit jelent, de azt értjük, hogy valami trükközés állhat a háttérben. Ezt kivédendő programozóink írtak egy algoritmust, ami a feltűnően gyors egymásutánban, ugyanarról a földrajzi helyről érkező, irreálisan nagy számú szavazatot megszűri. Kérjük a játékosokat, a továbbiakban ne trükközzenek, mert ez nem tisztességes eljárás. Szabad viszont szólni az ismerősöknek, rokonoknak, barátoknak, hogy voksoljanak. Ha nem így járnak el, azt mostantól észrevesszük.

 

A szavazás végeredménye:

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

0 Ft