/

A múlt ködének leple alatt

151 olvasó

Nem ritka, hogy az utódokban egyszer csak ficeregni kezd a vágy a múlt megváltoztatása iránti. Már IV. Amenhotep, közismertebb nevén Eknathon fáraó hagyatékát is ennek az eljárásnak vetették alá, de megkockáztatom, hogy ebben a máig kanyargó sorban korántsem ő az első. A múlt megváltoztatásának gyakorlata nagy valószínűséggel már az őskorban is dívott, hiszen a mai politikusok értelmi színvonala alapján logikus, hogy az emberszabásúak között is létezett olyan lobby, amely rossz néven vette a mainstreamtől eltérő gondolkodást. Amikor tehát a fáról lemászó rebellisek magukhoz kaparintották a hatalmat, első dolguk az volt, hogy a fán tartózkodás emlékét nyomtalanul kiirtsák a közgondolkodásból.

A múlt valahol olyan, mint a gravitáció: csak a hatását érzékeljük. Nem fordult még elő, hogy a múltból valaha is reklamáció érkezett, hogy egy bizonyos eseményről tévesen számoltunk be a környezetünknek, amitől sokan vérszemet kapnak. A vérszem pedig maga után vonja a vérengzést is, már ami a múlt hagyatékát illeti. Nincs még egy olyan bűn, amelyet annyira elnézően kezelne az igazságszolgáltatás, mint a múlt kegyetlen és aljas indokból történő megcsonkítását. Amíg a történészek tudományos alapossággal azon fáradoznak, hogy a fölkutatható emlékek összességéből a lehető legalaposabban feltárják az idő mélyrétegeit, addig a szabadgondolkodású értelmiségiek tollat és/vagy billentyűzetet ragadva brutális egyszerűséggel átírják azt, ami számukra nem éppen hízelgő.

Mostanáig főként a hatalmukat féltő uralkodók jeleskedtek ebben a mesterségben, mert úgy okoskodtak, ha az alattvalók nem tudják, mit veszítettek el, nem is fogják azt hiányolni. Mindenki tudja, hogy Sztálin idejében mit műveltek azokkal a fotográfiákkal, amelyeken a vezér társaságában olyan személyek voltak láthatók, akik később kiestek a pikszisből. Akkoriban a kegyvesztett figurákat eltüntetni a képekről nagyobb varázslat volt, mint Paracelsus idejében visszahozni a rózsát az elégetése után keletkezett kamuból, de ha elég nagy a presszió, a kommunizmusban semmi sem lehetetlen.

Ma már ezeknél praktikáknál sokkal kifinomultabb eszközök is rendelkezésre állnak, mert azt, ugye, mondani sem kell, hogy a múlt megváltoztatásának igénye egyáltalán nem csökkent, sőt, ez az egyetlen civilizációs vívmány, amely valahogy kikerüli az evolúciót. Lehet, hogy hamarosan az űrben is megélünk, de ott is lesznek olyan személyek, csoportok, vagy ideológusok, akiknek a múlt nem fog tetszeni. Ha az emberekből ki lehetne irtani az emlékezést, minden könnyebb lenne, de ez sajnos genetikai korlátokba ütközik, másfelől viszont a memória manipulálható. Joggal feltételezhető, hogy a múlt átírása jobb, célravezetőbb, és főleg olcsóbb módszer az emberek megvezetésére, mint egy horribilis pénzből létrehozott rábeszélő kampány.

A múlt renoválása, vagyis a képletesen vett sztélék, reliefek farigcsálása, átvésegetése jelenleg is zajlik, bár most nem egy teljhatalmú kényúr adta ki erre a parancsot. Új világrend van kialakulóban: az emberiség a totális, szétfolyás, az önmegsemmisítő őrület útját járva elérkezett arra a pontra, ahonnét nincs visszatérés, de ahhoz, hogy az utazásunk végén belezuhanjunk a végső, nagy semmibe, el kell vágnunk azokat a kötelékeket, amelyek megtartanak bennünket ebben az ingatag felépítményben. Olyan hősök és szellemi hatalmasságok képe bontakozik ki előttünk, mint Akhilleusz, Leónidász, Michelangelo, Shakespeare, Darwin, vagy a mieink közül, Hunyadi, Petőfi vagy Jókai. Az elvek és eszmék, amelyeket képviselnek mai szemmel nézve, már nem eléggé haladók, tehát a sorsuk nem lehet más, mint a véső és a kalapács.

De hiába faragják, a múlt sosem lesz teljesen sima, mert az értekezések, tanulmányok és filozófiai okfejtések mellett mindig ott lesz a beszéd útján történő emlékezés, amivel nem lehet mit kezdeni. Egy megoldás marad: teremtsünk olyan helyzetet, hogy az emberek ne találkozhassanak, ne cseveghessenek, és ne figyeljenek egymásra. Legyen egy olyan on-line felület, ahol mindenki csak a saját igazát tolja, lehetőleg rövid, durva, ordenáré szövegek formájában, nem figyelve arra, hogy mit mondanak mások.

Nevezzük ezt a módszert közösségi médiának, de nevezhetnénk akár atombombának is, az eredménye bámulatos lesz, mert anélkül, hogy izzasztó munkával fúrnánk faragnánk, teljesen meg fogja nekünk hamisítani a múltat, éspedig önjáró, automatikus üzemmódban. Nem kell többé görcsölni azon, hogy a kiretusált figura keze feje ottmarad-e a generalisszimusz kabátujján, a közösségi médiában hullámzó okosság cunami az ilyen kicsinységeket nyom nélkül elmossa, miközben a tudományos alapossággal feltárt múlt helyébe olyasvalamit helyez, ami se nem múlt, se nem jelen, és a legkevésbé sem jövő.

Most itt tartunk, alattunk vészesen billeg az egész tákolmány, amit önmagunk hoztunk létre, nem törődve azzal, hogy az utólagos módosítások, szerkezeti átalakítások végzetes statikai hibákat okoznak, fönt ülünk a csúcsán, és szédülten pislogunk le a mélybe, ami egyszerre taszít és hívogat. De nem kell sietni semmivel, hamarosan ez is a múlt része lesz, vagy már most is az.

 

 

Tóth Cakan

(1991., Budapest) Többféle prózai műfajban, de kizárólag internetes portálokon publikál, különféle álneveken. Anyakönyvezett nevét először honlapunkon használta, elsősorban az Irodalmi Élet főszerkesztője, Benői Sztipán biztatására. Meggyőződéssel vallja, hogy a nyomtatott irodalom ideje leáldozóban van, mert könyvet már alig olvas valaki. Ezért a netes irodalomnak rövidnek, humorosnak és lényegretörőnek kell lennie.

1 Comment

Hozzászólás a(z) Névtelen bejegyzéshez Kilépés a válaszból

Your email address will not be published.

0 Ft