/

A játék mindig győz

380 olvasó

Hosszabb részlet a szerző könyv formájában is megjelent, Kulcsár Győző életével, pályafutásával foglalkozó munkájából. *

 

Előszó

 

– No, milyennek találod? – kérdeztem Kulcsár Győzőt az egyik beszélgetésünk alkalmával, amikor a készülő regény első fejezeteit már olvasta.
– Mese! – legyintett, mint aki komolytalannak tartja a dolgot.
– Az jó! – válaszoltam örömmel. – Az igazi regény nem több, mint egy nagy mese.
– Na, de az badarság, hogy az elején az elromlott autó miatt késnek a kártyapartiról a fiúk. Késni késtek, mindig késtünk, bárkihez is mentünk, mert útközben mindig megálltunk egy csárdánál vagy egy vendéglőnél. Tulajdonképpen ez is szokássá vált, rituálé lett, mintha másként nem is lehetne kártyázni – vetette bele magát a beszélgetésbe.
Mert bátran mondhatom, hogy élvezte a közös munkát, ami során együtt próbáltuk megalkotni a főhős alakját.
Tisztában voltam vele, hogy óriási a kihívás, hiszen Párbajtőr Paganini címmel Kő András évekkel korábban már megírta élettörténetét, ám úgy éreztem, Kulcsár Győző személyisége sokkal érdekesebb emberi tanulságokkal szolgál, regénybe illő. Ő is megértette, hogy ez egy egészen más történet lesz. Valami olyan, ahol nem a pást, az asszó, az eredmény a lényeg, hanem egy XX. századi lovag. Mert minden századnak megvan a maga Aranyembere, aki nem engedi, hogy elsodorja a kor divatja, szeszélye, olcsó sikeréhsége. Játéknak tekintette az írást is, hiszen minden játék volt az életében, még ha a játékot nagyon komolyan vette is, hiszen… félszívvel értelmetlen játszani. Éppen ezért közösen döntöttünk arról is, hogy a főhőst ne Kulcsár Győzőnek hívják.
– Az nem igaz, hogy Nemerénél aludtam – csattant fel. – Néhányszor voltam nála, de soha nem aludtam ott.
– De aludhattál volna, hiszen a barátságotok elég mély volt ehhez – vetettem ellen.
– Persze, aludhattam volna, de nem aludtam… Engem pedig nagyon zavar, ha valami nem tényszerű – berzenkedett minden ellen, amiről úgy érezte, hogy a valóságtól eltér.
– Akkor maradjunk abban, hogy Kulcsár Győző ihlette regény, és a főszereplő más néven szerepeljen?
– Úgy jó lesz, akkor írhatsz, amit akarsz.
– És mi legyen a neve? Utalhatna a család felvidéki gyökereire.
– Egy Modor nevű településről származunk.
– Az nem túl jó hangzású, kicsit modorosnak tűnhetnél. Mit szólnál a Zsolnaihoz?
– Nekem megfelel.
Mérnökemberként távol állt tőle minden romantikus álmodozás, nosztalgikus múltba révedezés. A cirádás mesélgetés helyett jobban szerette a lényegre törő kifejezéseket, miközben a lelke mélyén egy művész szunnyadt.
Művészetét a páston mutatta meg, ahol soha nem érte be egy racionális, egyszerű találattal; a csomóra is csomót kötött, hogy a lelátóról is kristálytisztán látszódjon az eleganciája. Egy céltudatos bohém volt, aki esendő emberként felismerte, hogy létezik egy transzcendens világ is, amelyet nem lehet mérnöki pontossággal megfogalmazni, leírni, de tisztelni kell!
A történet sok ponton szándékosan eltér a valóságban megtörtént eseményektől. Hogy még egyértelműbb legyen: a főszereplő csak hasonlít rá. Néha az egészet a fenébe kívánta, mert attól tartott, hogy megbánthat vele olyanokat, akiket szeret, és akiket véletlenül sem akarna elszomorítani. A többiek nem számítottak, a „Jágókról” bármit írhattam, de akik fontosak voltak lelkének, azok patikamérlegre kerültek.
Amikor elkezdtük a közös munkát, éppen csak hazaért a Rio de Janeiró-i olimpiáról. Egy kis gondolkodási időt kért, hiszen róla már született egy könyv, minek még egy? Két héttel később visszahívott, és azt mondta: „Nézzük meg, mi sül ki belőle!”
Akkor még senki nem sejthette, hogy szervezetében már ott lappangott a gyilkos kór. Néhány hónappal később, januárban éppen egy kórház folyosóján ücsörgött, amikor hívtam.
– Csak rutinvizsgálaton vagyok. Tudod, ebben a korban már mindig találnak valamit az embernél, ezért sem szeretek orvoshoz járni – hallom még most is szavait.
Hamarosan már tisztában volt vele, hogy nagy a baj, de elég erőt érzett magában az újabb küzdelemhez. A kezelések miatt hullámzóbbá váltak találkozásaink, mégis folytattuk a munkát – ahogy tanítványaival is folytatta. Bosszankodott az olimpiai bajnok Szász Emese miatt, akiről úgy érezte, ugyanabba a folyóba lépett, amibe ő annak idején, csak éppen azok a társak hiányoztak mellőle, akiknek segítségével ő kikecmereghetett az aranyérem szédületéből.
Bizakodó volt, mert a műtét utáni vizsgálatok kedvezőek voltak.
– Azt mondták, sejtszinten tiszta vagyok. Pontosan nem tudom, ez mit jelent az orvosoknál, de nem hangzik rosszul.
Egészen a következő nyárig folytattuk.
– Bocs’, de ez az Európa-bajnokság és a világbajnokság most nagyon lefoglal. Júliusban elmennek a vébére Kínába, és akkor már nyugisabb időszak következik, könnyebben tudunk beszélgetni – mondta utolsó telefonbeszélgetésünkkor.
Legközelebb azonban már nem vette fel a telefont. Feleségétől tudtam meg, hogy újabb kezelésekre járt, és hogy ezeket már nehezen viselte. Senkivel nem akart találkozni. Csak családi körben tudott egy kicsit megkönnyebbülni. Akkor is éppen unokáival kártyázott. A játék nem akadhatott el, játszani az utolsó pillanatig kell…

 

Pokolian édes évek

 

A lánctalpak csikorgása mosolyt csal az arcára. Egy régi-régi kép villan be, egy emlékfoszlány, ami nem rémisztő, amitől nem kap frászt az ember, sőt talán szívet melengetőnek is nevezhetnénk, hiszen a homályba vesző múltat idézi fel. A gyermekkort, amikor még mindennek más a jelentése, amikor más a csúnya és az ijesztő; a rossz, a borzalmas is lehet szép, de legalábbis izgalmas, és a valódi szépségre sem csodálkozik rá a szem, ha hétköznapi és természetes.

*

1944. március 19. kifejezetten nyomasztó nap volt, s nem csupán azért, mert a szövetségesnek nevezett német csapatok megszállták az országot, és a főváros utcáit is lánctalpak koptatták. Budapesttel megesett már hasonló korábban is, később is. Egyszerűen kelletlen nap volt, amikor nyoma sem maradt a tavasz illatának, a félhomály megölte a napot, és a nyirkosság befészkelte magát az agyakba.
Az egymáshoz dörzsölődő fémek hátborzongatóan harsány hangja még a csukott ablakon keresztül is izgalmat vitt az álmos reggelbe, és a nem egészen négyesztendős gyermek azonnal az ablaknál termett. Maga alá kapta a kisszéket, ami egészen más célokra lett megalkotva, viszont a gyermeki értelem hamar felfedezte, hogy a leghasznosabb alkalmatosság a házfalakon túli rejtelmek felfedezéséhez. Kinyitotta az ablakot, és a párkányba kapaszkodva türelmetlen kíváncsisággal igyekezett kilesni az utcára.
– Vitto muti, muti! – kiáltotta egy hang mögötte, és Viktorka kétéves öccse erősen iparkodott, hogy ő is lásson valamit a titokzatos hangok forrásából.
Gabesz persze hiába tolta az ablak alá a kisszéket, neki még az is kevés volt, hogy lelásson az utcára, legfeljebb a szomszéd Teri nénit mustrálhatta, aki ekkor már derékig lógott az ablakban, mert a Verpeléti út páratlan oldaláról vajmi kevés látszott az attrakcióból.
– Mondad, mondad! – türelmetlenkedett tágra nyílt szemekkel Gabesz, hiszen ismét csak bátyjára hagyatkozhatott, mint mindannyiszor, amikor látványtól megfosztotta a túl magas ablakpárkány.
– Húúúú – szakadt ki Viktorkából az izgalom. – Tankok, most mennek fel a hídra, sok-sok tank.
A számolás művészetével ekkortájt már kezdett barátkozni Viktorka, hatig általában zökkenőmentesen eljutott, de ebben az izgalmi állapotban nem lehetett elaprózni a látottakat, az agynak kellett befogadni azt a csodát, amit addig csupán képeken látott. Harckocsik masíroztak a Horthy Miklós-híd felé, és ami a felnőttekben rémisztő érzést, a háború, a pusztulás leheletét hozta, az a gyermeki agyban csak titokzatos meséket keltett életre. Megelevenedett a képzelet, a fényképek táplálta hősi eposz, amelyeken a vidáman mosolygó vitéz kitekint a monstrumból, vagy a daliák egymás között barátságosan és elégedetten mosolyogva paskolgatják, méregetik acélbálványukat. Mert lovon ülő vagy szuronyt hegyező ólomvitézt érinthetett már, ám a hősök hőse láthatatlan és titokzatos maradt a páncélfátyol mögött.
Egy három- és féléves gyermeknek persze minden egyenruha egy vitézt rejtett. A BSZKRT-os buszokat vezető sofőr éppúgy, mint a titokzatos leveleket hordozó postás, aki hiszen ezernyi levelet kézbesített, ezernyi titoknak lehetett gazdája. Azt azonban már ennyi tapasztalattal is felmérte, hogy az egyenruhák között vannak különbségek, s mivel az ólomvitézek mindegyike különbözött a buszvezetőtől vagy a postástól, hát az igazi hősök mások.
Közelről is tapasztalta ezt, amikor karácsony előtt édesanyja könnyező szemekkel búcsúzott el édesapjától, aki kétségtelenül a hősök egyenruháját viselte akkor. Hogy pontosan melyikét, az nem volt egyértelmű, így a számára legmisztikusabb acélmonstrumban képzelte el apját, s mert már sok-sok napja nem tért haza, kipirult arccal, boldogan integetett a harckocsik felé.
– Gyertek el az ablaktól, még kiestek nekem – horkant fel a nagymama, és kíméletlenül összetörve az álmokat, karjánál fogva rántotta le a párkányról Viktorkát, ezzel újabb kést döfve szívébe. Mert a nagymama vele mindig erélyesebben lépett fel, mint Gabesszel, aki már ekkor is könnyedén lekenyerezte.
– Nadi! Ott a papa? – kérdezte ártatlan, tágra nyílt szemekkel Gabesz az ablak felé mutatva.
– Nem, angyalkám, a papa máshol van, ezek rossz bácsik.
Viktorkát persze ezzel nem lehetett már megtéveszteni, hiszen a hősök hősei nem lehetnek rosszak, s ha ez nem igaz, akkor talán a másik állítás sem az, és a papa igenis köztük lehet.

*

Ezt a sárguló képet több mint hetven éve őrzi magában, és minden lánctalpcsikorgásban felsejlik, még akkor is, ha a rémisztő hangok történetesen nem harckocsitól érkeznek, hanem a ház előtt vánszorgó, lepusztult markológép bocsátja ki.
A Balaton-parti kis ház félhomályos fészerében az egykori Viktorka, azaz Zsolnai Győző a hét évtizedes pillanat emlékén töprengve matat tovább. A még hetven felett is feltűnően magas, daliás tartású férfi óvatosan mozog a pajtában, mert a szűk, alacsony helyiséget nem rá méretezték. Haja még mindig nem gyérül, csupán deresebb, akár gondosan nyírt, tömött bajusza. Magas homlokán, karakteres arcán már mély barázdák jelezik az idő múlását, ám szeme, szája még a gyermeki huncut mosolyt villantja fel. A barázdák mellett leginkább a száj utal az évek múlására, és az egykori kerekítés helyett résre nyílik, hogy gondosabban válogatva jöjjenek ki rajta a szavak.

 

___________________________________

*A kiadvány iránt a sutonagyzsolt@gmail.com e-mail címen lehet érdeklődni.

Sütő-Nagy Zsolt

Sütő-Nagy Zsolt 1964-ben született. 1991 óta tevékenykedik újságíróként. Dolgozott a Nemzeti Sportnál, a Blikknél, a Magyar Nemzetnél, a Magyar Hírlapnál. Nős, három felnőtt gyermeke van. Ez az első regénye, ami könyv formájában is megjelent. A regény 2020-ban a Magyar Sportújságíró Szövetség Nívó-díját kapta.

Vélemény, hozzászólás?

Your email address will not be published.

0 Ft