/

A sporthorgász

161 olvasó

Egy október végi kora reggeli órán a második otthonomnak számító őrtoronyban múlattam az időt. Aki volt ilyen helyen, az tudja, hogy az idő, de különösen annak érzékelése relatív. Ha ránézünk az órára mondjuk félóránként, meglepődve tapasztaljuk, hogy az elmúlt félóra alatt csak öt perc telt el.

A toronytól nem messze lévő betonépület takarásában néhány lógós dohányzott stikában, amíg a többiek a reggeli torna keretében egy szál trikóban futkostak az alakulótér körül. Egyiküket megkértem, hogy hozzon nekem a kantinból három pogácsát és egy zacskós kakaót. Rendes srác volt, hozott. Leszaladtam a lépcsőn, kifizettem neki és gyorsan vissza a toronyba. A pogácsák még melegek voltak, hiszen a kantin is éppenhogy csak kinyitott. Elégedetten majszolgattam, kiharaptam a kakaós zacskó egyik sarkát és egy jóízűt kortyoltam belőle. Majd azonnal ki is köptem. Romlott volt. Káromkodva köpködtem, hogy a savanyú tej undorító íze elmúljon, és a maradék kakaót, a zacskó kiharapott sarkánál fogva egy laza, de erőteljes csuklómozdulattal kihajítottam a palánkon túlra az utcára.

Az utca közepe éppen fel volt ásva. Középen egy mély gödör, annak két oldalán egy-egy földkupac és törmelék sáv. A kakaós zacskó pörögve repült, és az egyik kupacban lévő valamiféle kődarabon széthasadva valósággal felrobbant. Abban a pillanatban három fej bukkant elő az árokból, pontosan úgy, mint a természetfilmekben megcsodált apró, aranyos kis szurikátáké. Majd kezdetét vette egy aranyosnak már nem nevezhető párbeszéd.

Először még szabadkoztam, igyekeztem őszinte bűnbánatot tanúsítani a három összekakaózott melós irányába. Szavaim, hogy úgy mondjam, nem hatották meg őket. A fogadókészség teljes hiányával szembesülő, csalódott lélek ilyen esetekben hamar megváltozik. Felfeslik az erkölcs, lemállik a megbánás, és a helyükbe olyan indulatok lépnek, melyek ékes anyanyelvünk feneketlen tárházát is próbára teszik. A vége az lett, hogy elballagtak a laktanya kapujához, és ott bepanaszoltak az ügyeletes tisztnek.

Tudtam előre, hogy ez nem sok jóval kecsegtet. Komor gondolatokkal leültem a toronyban elhelyezett stokira, és próbáltam elmerülni az őrtorony költészetének fába vésett gyöngyszemeiben.

Az őrtorony költészetről nyugodtan kijelenthetjük, hogy egy külön műfaj. Legjellemzőbb formája a két-három szavas, különböző érzelmeket kifejező üzenet az örökkévalóságnak. Egy-két szavas szerelmi vallomások a címzett nevével, egy-két szavas jellemábrázolások elöljáróink nevével, vagy egy-két szavas emlékezések, dátummal ellátva.

Ebben a toronyban volt azonban kettő, kissé szokatlan műalkotás is. Az egyik egy háromsoros elbeszélés, ami egy teljes, önálló egységet alkotott. Mint egy mini dráma. Ráadásul 1991-hez képest egy jelentős visszatekintést adott a közelmúltba. Megtudhattuk, mi történt, hogy történt, mikor történt, és a következmény – mint valami katarzis – is benne volt. Így szólt:

„Lebuktunk, mint búvár Kund
Tánczos ezredes ellenőrzése
Itt rohadok életem végéig
1979. október 23.”

Hitelességét az is igazolni látszott, hogy azokban az időkben október 23-án bizony a fegyveres erőknél fokozottabb készültség volt.

A másik egy igényesen megírt, négysoros metafora volt. Nagyon bánom, hogy nem tudom szó szerint felidézni. Egy piros, hosszú idő óta a falon rozsdásodó porral oltó készülékről szólt, és a magány érzését szőtte bele az alkotó. Az első sora van csak meg: „Piros folt a falon, porral oltó magány…” A négy sor alatt pedig a költő neve: „Láng Béla, dombóvári rumivó”.

Béla a mi századunk egyik öreg katonája volt. Furcsa, magának való fiatalember, akit még a saját surranótársai is kerültek. Nem vett részt a kopaszok egrecíroztatásában, ritkán beszélgetett bárkivel is, és még az ercsi koktélt is megvetette. Ez a nevezetes ital zöld üveges, szűretlen csabai almalé volt, Derby vagy Pitralon arcszesszel felöntve. A kantinban ugyanis mindössze ez a kétféle megvásárolható alkoholtartalmú folyadék volt. Az igényesebbek a Derbyre esküdtek, nemhiába volt borsosabb ára. Szóval Bélát amolyan különcként elkönyvelték, és mindenki ösztönösen érezte: jobb, ha nyugton hagyják.

Alacsony termetű mokány ember volt, szakmája szerint bányász, pontosabban vájár. Ő volt talán az egyetlen, aki még nálam is kevesebbet járt haza a laktanyából, ám ennek egyszerű prózai okai voltak. Bélának senkije nem volt, a szüleit sem nagyon ismerte. Intézet, szökés, egy-két szadista nevelőszülő, szökés, intézet és így tovább. Az egyik intézetben mondták neki, hogy ő vájárnak akar továbbtanulni, és így kollégista lett, majd ezután egy munkásszállón lakott Komlón. Itt érte a behívó. A katonaélet viszontagságai még a mostoha ercsi laktanyában sem nagyon zaklatták fel. Mint két állandónak számító laktanyalakó, pár hét alatt közelebbi ismeretségbe kerültünk, ami az együtt töltött fél év alatt barátsággá mélyült.

Valahol mélyen azért bennünk volt a szabadság iránti vágy. Egy alkalommal, mikor vacsora után visszaértem a körletbe, Béla egy stokin ülve elmélyülten horgászott. A körletben ugyanis dekoráció gyanánt egy akvárium volt. Egy ötliteres befőttesüvegben néhány szál hínár úszkált és köztük 5-6 darab, a dunai telephely közelében, a folyóból kifogott sneci. Béla, kezében egy seprűnyéllel, egy szál cérnával és annak a végére erősített gombostű hegyére tűzött kenyérgalacsinnal, izgatottan várta a kapást. Akárcsak Bleró, a Horgász a pácban című filmben. Egy darabig kibiceltem, majd aztán csak feltettem neki a kikívánkozó kérdést:

– Mégis, mi a lófaszt csinálsz?

– Nem látod? Horgászom. A horgászat pedig egy sport – tette hozzá komoly arccal.

Erről még aztán elbeszélgettünk egy keveset, de a végén arra a következtetésre jutottunk, hogy legyen bármennyire is otthonos ez a hínárszálakkal lakájossá tett befőttesüveg, a halaknak mégis jobb lenne, ha nem itt lennének.

Így aztán legközelebb, mikor ismét együtt indultunk őrségbe, ki a dunai telephelyre, Béla hátizsákjában ott lapult az öt kishal egy kisebb befőttesüvegben. Az éj leple alatt pedig lemásztunk a toronyból, átmásztunk az őrkutyák kenneljének tetején és lesétáltunk a Dunához.

Ünnepélyesen rehabilitáltuk azt a néhány darab snecit, és elégedetten, jó érzésekkel a lelkünkben visszatértünk a szolgálati helyünkre. Neki még 100 napja volt hátra, nekem majdnem 300. De legalább valakiket sikerült a rabságból kimentenünk.

Benkő Attila

1972., Budapest. A közösségi médiában kezdte publikálni a 80-as évek világát bemutató különleges hangulatú visszaemlékezéseit, amelyek a személyes élmény varázsán túl ma már kortörténeti emlékek.

1 Comment

Hozzászólás a(z) Névtelen bejegyzéshez Kilépés a válaszból

Your email address will not be published.

0 Ft