Az utolsó zabszem

Az alig pislákoló tábortüzet négy rongyokba burkolózott alak bámulta. Ők voltak a valaha elképesztően változatos földi élővilág utolsó képviselői. Egyikük nem olyan régen még irodalmat tanított egy jó nevű gimnáziumban, de most annak is örült volna, ha talál egy ehető gyökeret. Aki mellette guggolt, néhány hete még magas beosztású hivatalnokként tologatta az aktákat egy azóta törmelékhalmazzá változott felhőkarcolóban.

Most már ő is a nyúlós, ragacsos szemétben turkált, és csak a szerencséjének köszönhette, hogy elvergődött eddig a tábortűzig. A harmadik a globális krach előtt pszichiáterként utazott a gazdag páciensek pénzére, most pedig ölni tudott volna egy fonnyadt almáért. A negyedik hosszú időn keresztül katolikus papként próbálta megmagyarázni a Teremtő olykor szeszélyesnek, máskor ép ésszel felfoghatatlannak tűnő döntéseit, de ma már csak egy rozsdás konzervdobozt szorongatott. Ebben lapult az a kincs, amelytől mind a négyen a megváltást várták: egy teljes épségben megmaradt zabszem.

A tűz körül kuporgók mindnyájan tudták, hogy a zabszem kicsíráztatásához kék égre, napsütésre és tiszta vízre lenne szükség. Ha mindez rendelkezésre áll, talán valósággá válhat az a réges-régi mese is, amelyben egy sakkparti nyereményéről van szó. Ebben a történetben a győztes azt kérte a játékban legyőzött császártól, hogy a tábla első mezejére kapjon egy szem búzát, ami a következőkön mindig duplázódjon meg. A második mezőre két búzaszem került volna, a harmadikra négy, a negyedikre nyolc és így tovább. A sakktábla utolsó, hatvannegyedik mezejére már annyi búzát kellett volna a császárnak töltenie, hogy nem lett volna hozzá elég a föld teljes termőterülete.

A zabszem ezt a lehetőséget hordozta magában: előszörre csak egyetlen növény csírázhatott volna ki belőle, de másodszorra már vagy fél tucat, harmadszorra pedig annyi, hogy befedhetett volna egy egész kertet.

Az irodalomtanár azt mondta, egyszer véletlenül elolvasott egy biológiai szakkönyvet, amelyben a növényi mutációk gyakoriságáról esett szó. Szemiotikai és szintaktikai szempontból a kiadvány több volt mint csapnivaló, ráadásul hemzsegett a helyesírási hibáktól, de az a végkövetkeztetés jött ki belőle, hogy egyetlen szem gabona is képes annyiszor és úgy mutálódni, hogy bizonyos idő után a maga teljes változatosságával reprodukálja a föld növényvilágát.

A hivatalnok ezt nem vitatta, de emlékeztetett rá, hogy ez csak precíz adminisztráció és a egyes mutációk katalogizálása mellett lehetséges. Részletesen kifejtette, mekkora baj származhat abból, ha a mutációk katalogizálás és visszakövethetőség nélkül, csak úgy összevissza gubancolódnak, mert akkor olyan fajok is kialakulhatnak, amelyek a káosz és a spontaneitás arzenálját használva a kezelhetetlenség mezejére terelik az egész kísérletet.

A pszichiáter mindezt a mélylélektan ok-okozati összefüggéseivel magyarázta. A zabszem egyfajta Ödipusz-komplexust gerjeszt az őt elültetőben, ami alapvetően meghatározza, és torz útra tereli a vele kapcsolatos elvárásokat. Megítélése szerint az ilyen deviáns magatartásból nagyon könnyen fejlődhet ki szexuális aberráltság, például egy hipotetikus ember-növénnyel formáció, ami végső soron az egész kezdeményezés bukásához vezethet.

A pap ragaszkodott hozzá, hogy komplexus ide vagy oda, a Gondviselést nem szabad kihagyni folyamatból, mert csak akkor van értelme a szaporításnak, ha az Úr mindent látó szemét rajta tartja a kicsírázó hajtáson. Kizárólag ő adhat garanciát arra, hogy a folyamat jó irányba menjen, és a termés ne a Gonosz erők szája íze szerint alakuljon.

Ez egy klerikális eltévelyedés!, fakadt ki az irodalomtanár mérgesen, mert sokat olvasott emberként ízig vérig a tudományos kutatás pártján állt, és az szerinte olyan tényezőket vehetett figyelembe, amelyek valamilyen fogalmi kategóriába beilleszthetők voltak. A hivatalnok ezt oltári nagy baromságnak nevezte és makacsul ragaszkodott a sokéves statisztikákhoz, amiről a pszichiáternek rögtön egy új fétisiszta magatartásforma, az ember-növény párosítás számmisztikával áthatott rítusa jutott eszébe.

A pap ezt az okfejtést meghallva reflexből keresztet vetett, aminek következtében a konzervdoboz kipottyant a kezéből és belehullott a tűzbe. Csak egy apró, fingszerű hang jelezte, hogy a zabszem azonnal megadta magát a lángoknak. Most már semmi sem akadályozhatta őket abban, hogy átadhassák magukat a minden további vitatkozást fölöslegessé tevő, tényszerűen tudományos, esetleg determináltan deista, vagy katalogizáltan kizárólagos, de mindenképpen totális kipusztulásnak.

Az ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel növeli az ön esélyeit a Bányai Tamás-díj megnyerésére.