A tollas tánc elmarad

Zene az olvasáshoz:

Hajmeresztő történetek keringtek közszájon arról, hogyan képezik ki az újoncokat, hogyan büntetik az elfogott dezertőröket, és mi vár azokra, akiket évek, évtizedek múlva ér utol a „légió hosszú keze”. De nemcsak az idősebb korosztály  angazsálta magát: a művelődni vágyó ifjúság szinte napok alatt rongyosra olvasta  a könyvtár Rejtő-köteteit, a mezítlábas generáció meg indiánosdi helyett „erőltetett  menetet” kezdett játszani.

Akkoriban már én is lejárogattam a falu központjába mustrálgatni a moziképek előtt ácsorgó lányokat, de azokban a napokban eszembe sem jutott elmenni otthonról. Alig vártam az estét, hogy kivihessem a sámlit a ház elé, és odaülhessek a tanyások közé. Érdemes is volt, mert minden hírügynökségnél többet tudtak Jociról. Tudták, hogy Párizsban volt szabadságon, amikor rászánta magát a szökésre, tudták, hogyan lépte át az országhatárt, s tudták azt is, mennyi pénzt hozott haza. Suttogva beszéltek, hogy az utca túloldalán ülők ne halljanak semmit, ám ha valaki odaát Jocit kezdte emlegetni, nyomban elhallgattak, és hegyezni kezdték a fülüket.

Egy hét múlva már úgy emlegettük Jocit, mint egy félistent, vagy mint egy ritka természeti jelenséget. Ha máshová kellett utaznunk, vagy ha vidéki ismerőseink érkeztek hozzánk, a világ minden kincséért sem mulasztottuk volna el, hogy közöljük velük: egy légiós járkál közöttünk, egy igazi, hús-vér légiós! Boldogok voltunk, hogy kérkedhettünk vele, és magától érthetődőnek tartottuk, hogy ismerőseink irigykednek ránk. Persze akadtak néhányan, akik a maguk nevetséges módján megpróbáltak visszavágni: a környékükről származó neves késelőket, meg markecolókat emlegettek, de a nagy többség megszégyenülten hallgatott.

A falu központja néhány nap leforgása alatt olyan zsúfolt lett, hogy aki nem tudta volna, miről van szó, azt hihette: ebben a faluban nyáron rendezik a karnevált. Zsebre vágott kézzel lődörögtünk, s amikor az Aranyhordó teraszán megpillantottunk egy szabad széket, rögtön lecsaptunk rá. Coctát ittunk, meg Mussolinit, s közben figyeltük azt a csoportot, amely akár egy forgószél, szünet nélkül vándorolt ide-oda. Ebben a magban, ebben az emberekből formált széltölcsérben járkált a mi büszkeségünk, csodálatunk tárgya, a légion étranére szökött katonája. Alkalmi barátok vették körül: fizettek neki, zsúrokra, vacsorákra invitálták, s még kitudja mit meg nem tettek annak érdekében, hogy szóra bírják. De Jocit nem lehetett levenni a lábáról. Látszott rajta, hogy tetszik neki a hízelkedés, de ha a légióról faggatták, elnézett valahová a fejek fölé, és bárgyún vigyorgott.

Nem tudom, mi lett volna a vége ennek az egésznek – lehet, hogy szobrot emeltünk volna Jocinak – , de a Sötét Zoli-féle társaság nem sokáig tűrte a konkurenciát. Ők voltak a leghíresebb verekedők a környéken, s nem tudták elviselni, hogy egyik napról a másikra elveszítették a népszerűségüket. Eleinte csak üzengettek Jocinak, hogy tűnjön el amilyen gyorsan csak tud, s mert nem lett foganatja a dolognak, megvárták az Aranyhordó előtti placcon. Az összecsapás rövid volt, de látványos: Joci hamisítatlan légiósfogásokkal áthajigálta őket a korláton, bele a kecskebékáktól hemzsegő Nagy Árokba. Ettől kezdve a helyére került minden. A tanyások ismét napirendre tűzték Sós Mari és a félnótás Deli Ádám esetét, mert légiós barátunk bizonyított, s ha már bizonyossággá érlelődik a sejtés, akkor nem érdemes foglalkozni vele. Elhittük neki, hogy légiós volt, de már közénk tartozott.

Június végén, amikor a szövetkeztet munkásokat kezdett toborozni a marhafarm megépítéséhez, Joci az elsők között jelentkezett. Mi, akik utána jöttünk, ha nem is beosztottjai, de bizonyos értelemben az alárendeltjei lettünk. Annál is inkább, mert Joci mindenkinél jobban dolgozott. Még a tízórai kávék idején is fönt kopácsolt a vastraverzeken, s csak akkor jött le, ha valamilyen speciális munkához hívatták. Egy idő múlva már minden lényegesebb feladatot ő végzett, s amikor meghozták Franciaországból az etetőgépeket, egyedül ő értett szót a szerelővel. Mindig ott lebzseltünk a közelében, és hallgattuk a történeteit. Kiderült, hogy  Dzsibutiban szolgált, s már a tizedesi vizsga előtt állt, amikor olajra lépett. Máskor meg légióstrükkökkel szórakoztatott bennünket. Megtanultuk elkapni a mutató- és a hüvelykujj közül elejtett kétdinárost, kimarkolni a tenyér lapjára helyezett pénzérmét, s nem utolsó sorban megtanultunk franciául olyan trágárságokat, amelyek közül a „vouloir-vous mélangé avec moi?” kifejezés az enyhébbek közé tartozik.

Mikor a farm megépült, és megérkezett az első borjúszállítmány, a főnökség úgy döntött, a legjobb dolgozókat ott tartja karbantartóknak. Jocira és énrám esett a választás. Máig sem értem, miért pont engem ért ez a megtiszteltetés, de akkor aztán végképp nem értem rá csodálkozni, mert be kellett rendeznünk a műhelyünket. Lakatos- és villanyszerelő-asztalt készítettünk, meg egy vasvázas szekrényt, amibe a pótalkatrészeket raktároztuk. Attól fogva ebben a szobában kenegettük a villanymotorokat, cserélgettük a reduktorok elhasznált csapágyait, és tisztogattuk a mágneskapcsolókat. Ha valami meghibásodott, ha eltört egy alkatrész, együtt kerestük meg és hárítottuk el a hibát. Közben persze rengeteget beszélgettünk. Ő Dzsibutiról, én meg arról, hogyan lehetne ezekből az élményekből kalandregényt írni. De a munkaidő mégiscsak munkaidő, ezért hazafelé menet be-betértünk az Aranyhordóba egy pelinkovácra, hogy folytatni tudjuk a megkezdett témát.

Egy ilyen ki-, azaz beruccanásunk alkalmával kártyások ültek a teremben. Ismerősök voltak, nem vették rossz néven, hogy odaültünk melléjük kíbicelni. Huszonegyeztek. Ez az a játék, amivel a leggyorsabban lehet veszíteni. Apám már klottgatyás koromban óva intett tőle. Azt mondta: „Preferanszozzál, kláberezzél vagy ultizzál fiam, amennyit csak akarsz, de soha, semmilyen körülmények között eszedbe ne jusson huszonegyezni!” Igaza lehetett, mert jóformán el sem helyezkedtünk az asztal mellett, az egyik játékos máris tropát jelentett. Joci – mintha csak erre várt volna – leült a helyére. Összeszedte a lapokat, megkeverte őket, és osztott. Olyan gyorsan mozogtak az ujjai, hogy alig győztem követni. Feszült csönd lett a kocsmában. A cigarettavégek úgy parazslottak, mint a prédára leső farkasok szemei. A pincér idegességében elejtett egy poharat, s hogy ügyetlenségét leplezze, nyomban köhögni kezdett. Végigszaladt rajtam a hideg. Az volt az érzésem, hogy valami nagyot, valami rendkívülit fogok tapasztalni, s ez a rendkívül nagy valami egyáltalán nem lesz kedvemre való. És úgy is lett! Fél óra múlva Joci előtt már akkora bankjegyhalom piroslott, hogy alig látszott ki mögüle! Minden, de minden amellett szólt: hagyja abba, amíg nem késő, de ő hallani sem akart erről. Egyik játékost a másik után kopasztotta meg, s már a ki tudja, hanyadik kört fizette, amikor odajött hozzánk Zemkó Rudi bácsi. Hírből ismertem: a falu legnagyobb spilerének számított. Persze volt tisztes polgári foglalkozása is – az Aranyhordó cigányzenekarában  hegedült – , de mindenki tudta róla, hogy csakis és kizárólag a  kártyából él.

– Beszállhatok? – kérdezte ártatlan arccal, s meg sem várva a választ, odatottyan mellém.

Joci megvonta a vállát. Mindegy volt neki, mert kártyazsargonnal élve:„hülyére nyerte magát”. Pénz hevert előtte, pénz dagadt a zsebeiben, pénz a trikójában, pénz a feneke alatt. Egyszerűen nem hitte el, hogy azon az estén megfordulhat a lapjárás.

Pedig megfordult! Éspedig sokkal előbb, és sokkal drámaibb következményekkel, mint gondoltuk. Fél óráig sem kártyáztak, és Jocinak kölcsön kellett kérnie. Előbb hozzám fordult, aztán az egyre távolabb hurcolkodó ismerőseihez. Mégsem tágított. Csak akkor adta át a helyét a Topolyáról érkező profi kártyásoknak, amikor a Dzsibutiból hozott pénztárcája és a Párizsban vásárolt karórája is átvándorolt Rudi bácsi hegedűtartójába.

– Ne idegeskedj – vigasztalt. – Lesz ennek folytatása is.

Lett is bizony! Másnap reggel a takarmányosoktól tudtuk meg, hogy a hajnalig tartó ádáz kártyacsatában a topolyaiak annyira kifosztották Rudi bácsit, hogy a szó valódi értelmében nem maradt semmije. Még a szolgáltatásos alapon hizlalt disznajait is elkótyavetyélte. Joci elfehéredett. Döbbenten néztük, s már majdnem vízért szaladtam, mikor végre kinyögte:

– Azokért a disznókért apám vállalt kezességet!

A takarmányosok egymásra sandítottak. Tudták, mit jelent mindez: Joci apjának kell kifizetnie a szövetkezetet ért kárt! Az imént még szaftosnak ígérkező pletykából tragédia lett. Jobbnak látták, ha elsomfordálnak, mielőtt még Joci észhez tér, és az esetleges bűnrészességüket kezdi firtatni. De Joci nem törődött velük. Elhatározta, hogy bosszút áll az öreg muzsikuson.

– Eljáratom vele a tollas táncot – mormogta.

Nem vághattam túl értelmes képet, mert rögtön hozzátette:

– Leöntöm ragasztóval, aztán rászórom a tollat.

– Megőrültél? –  rémüldöztem. – Mindenki tudni fogja, hogy te voltál!

– Nem érdekel! Akarsz segíteni, vagy nem?

Benne voltam a slamasztikában. Ha megtagadom a segítséget, azt fogja hinni, beszari alak vagyok, de ha segítek neki, a bűnrészesévé válok. Nem tudtam, mit válaszoljak, de Joci nem is várt tőlem hegyibeszédet.

– Tudtam, hogy lehet rád számítani – mondta. – Ki köll parittyáznod a villanykörtéket abban az utcában, ahol Rudi bácsi lakik. Aztán ellopunk egy autót…

– Minek az?!

– Avval visszük ki Rudi bácsit a határba.

– A határba?

– Oda hát. El köll vinnünk jó messzire, hogy ne hallja meg senki, ha netán kiabálna.

– És… beragasztózzuk?

– Be. Utána meg rászórjuk a tollat. Ne félj, egyszerű lesz, mint a pofon. Aztán betesszük az autóba, és visszahozzuk. A központban fogunk megszabadulni tőle, hogy mindxenki lássa.

– Na jó, de minek kellek én ehhez?

– Te fogsz vezetni.

Le voltam sújtva. Egy ilyen deliktumért éveket lehet kapni! No de mindegy: Joci szemében fasza gyerek voltam, nem játszhattam el a renomémat. A baj csak az volt, hogy föltámadt bennem a lelkiismeret. Rudi bácsi nekem az égvilágon semmit sem ártott. Tiszteltem, becsültem, ahogy az idősebbeket szokás, sőt egy kicsit irigykedtem is rá, mert a falu első kártyásának lenni nem kis dolog. És most mégis…

Éjjelente csak forgolódtam, mert amikor behunytam a szemem, megjelent előttem  a ragasztóval leöntött Rudi bácsi képe. Vonaglott, rángatózott, s közben két kézzel tépkedte  magáról azt az undorító, gumis vacakot. Szegény, szegény Rudi bácsi! Amíg él, tollseprőre fog hasonlítani, nem beszélve arról, mennyi gondja-baja  lesz majd a kóbor kutyákkal. Micsoda kínzás! És ráadásul nem is tudok autót vezetni!

Azt hazudtam Jocinak, hogy megrándult a lapockám, és kivettem néhány nap szabadságot. Ezzel is nyerek egy kis időt –  gondoltam, mert biztosra vettem, hogy ha nem akadályozom meg ezt a szörnyűséget, akkor ráfizetünk mind a hárman. Az lett volna a legokosabb, ha odaállok Rudi bácsi elé, és mindent kitálalok neki, de nem volt hozzá bátorságom.

Végül tényleg megbetegedtem. Fájt a fejem, nem volt étvágyam, és izzadtam, mint a hajóhúzó ló.

– Elrontottad a gyomrod – mondta anyám, és megitatott velem egy nagy bögre szennateát. Lett is olyan hasmenésem, hogy azt hittem, a vécéről megyek nyugdíjba. Egész délutánokat töltöttem a dongók társaságában, s a szélgörcsök közötti szünetekben azzal szórakoztam, hogy a szögre tűzött Magyar Szó-szeletekből megpróbáltam összerakni a szétvágott cikkeket. No de végül mégiscsak megembereltem magam. Rájöttem, hogy ezt a hazudozást nem lehet a végtelenségig folytatni. Két lehetőség közül választhattam: vagy átadom magam a bűnnek, vagy elszököm hazulról. Igen, a légió! Akkor vonzott először, és utoljára. Komolyan fontolgattam, hogy vajon bírom-e majd erővel, kitartással. Csenevész voltam világ életemben, ráadásul a ball mellkasomon még mindig viselem egy kezdődő angolkór dudorait, de azt hittem, segíteni fog a tudat, hogy nem létezik visszaút.

Már csomagoltam, és titokban fekvőtámasz-gyakorlatokat végeztem, amikor a tanyás asszonyoktól meghallottam, hogy Rudi bácsi nagyobb összeget nyert a topolyaiaktól, és kifizette Joci apjának a tartozását. Mintha újjászülettem volna! Elmúlt a hascsikarásom, és olyan  étvágyam lett, hogy az elém tett rizses aprólékkal együtt – kevés híján – a fakanalat is megettem.

Aznap este – mintegy véletlenül – betértem az Aranyhordóba. Volt mit látnom! Az egyik sarokban vagy fél tucat kibiccel körülvéve Joci és Rudi bácsi kártyáztak! Akkor sem lettem volna boldogabb, ha a betlehemi jászolban rugdalózó kisdedet pillantom meg! Odavonszoltam egy széket, és leültem. Már jó ideje bámultam őket, amikor észrevettem, hogy nem kártyáznak a szó klasszikus értelmében, hanem „táncoltatják” a lapokat. Kedélyes volt a hangulat, talán kedélyesebb is a kelleténél, de ezt nem lehetett fölróni senkinek: a békepipa szívása volt folyamatban, s ez a delikát művelet rengeteg italt kívánt. Csakis ezért fordulhatott elő, hogy amikor Joci a zsebébe gyömöszölte a Dzsibutiban vásárolt pénztárcáját, és menni készült, egy pillanatra, igaz, csak röpke pillanatra, meg kellett kapaszkodnia a szék támlájában. Rudi bácsi sem állt sokkal biztosabban, mert szemmel láthatólag rogyadozott a térde, amikor a hóna alá szorított ragasztósdobozzal elindult kifelé.

Én maradtam utoljára. Kifizettem a számlát, összeszedtem a kártyalapokat, aztán kiballagtam az utcára. Hideg szél fújt, éppen megfelelt az elképzeléseimnek. Az utcai lámpa alatt, ahol a fény sárgára nyalja az aszfaltot, szétszórtam a paklit. A lapok hemperegve, bukdácsolva lódultak az árok felé. Elnevettem magam, mert úgy tűnt, félig-meddig az történik velük, amit Joci akart: lecsupaszítva járták el a tollas táncot.

(1989)

(Megjegyzés: A csatolt audio a The Decemberists The legionnaire’s lament című szerzeménye. Nagyon illik ide. )

Az ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel növeli az ön esélyeit a Bányai Tamás-díj megnyerésére.