Koba macskája

2018-12-19
728 olvasó

Sietek leszögezni, hogy amit most elmesélek, 1967-ig államtitok volt odahaza, de én még 1972-es amerikai emigrációmig nem mertem róla beszélni sem nyilvánosan, sem bizalmasan. 1945-ben Moszkvában éltem, akaratom ellenére. Mint azt az 1975-ben kiadott életútregényemben megírtam, ebben az időben nehéz magánéleti válságon estem át. A haditudósítóként eltöltött évek után arra tértem haza, hogy feleségem, Ányuska, akinek a kedvéért otthagytam a szép Szentpétervárt (amelyet akkoriban Leningrádként kellett emlegetnünk), szóval Ányuska összeszűrte a levet egy hősiességéért kitüntetett komisszárral. Ha egy régi barátom, aki teljesen alkalmatlan volt a frontszolgálatra,  nem járja ki a tanácsnál, hogy a nekik kiutalt lakás egy szobájába beköltözhessek, nem tudom, hová mentem volna. Az biztos volt, hogy Pityerbe visszatérni egyelőre lehetetlen.

Január 30-án állami autó állt meg a ház előtt, az eszembe sem jutott, hogy értem jöhettem. De amikor hallottam, hogy kopogtatnak, a barátom ajtót nyit, majd elhangzik a nevem, összerezzentem. A következő pillanatban már ott állt három egyenruhás a szobámban, és az egyik ellentmondást nem tűrő hangon közölte:

– Öltözzék, író elvtárs, velünk jön!

Vegyes érzéseim voltak. Ha Klimov elvtársnak szólított volna, majdnem biztos lehettem volna, hogy nincs baj, ha csak elvtársnak, az a börtönt vagy annál is rosszabbat jelenthette volna. De így, hogy író elvtársat mondott, sejthettem, hogy írói mivoltomban keresnek, no de miét? Írtam valamit, amit nem kellett volna? Vagy épp ellenkezőleg, valahol a Kremlben felfigyeltek rám? Idegtépő volt az utunk a Vörös térig. Nem számítottam semmire, egyszerűen féltem. Sosem jártam még a vörös téglás épületben, amelynek művészkörökben nem volt jó híre. Sosztakovics, akivel időnként találkoztam egy zugkocsmában az Arbat közelében, nem sokkal korábban mesélt néhány hajnalról, amikor érte is autó jött – ilyenkor megremegett a keze, és gyorsan ivott egy kortyot a rossz, hamisított vodkából.

Az egyenruhások egyre több ellenőrzési ponton kísértek át, míg végül megálltunk egy dupla szárnyas, párnázott ajtó előtt. Itt rám parancsoltak, hogy várjak, majd egyikük belépett az ajtón. Kisvártatva visszatért, kitárta előttem az ajtót, és szinte belökött rajta. Iszonyat fogott el, amikor beestem a nagy, vörös szőnyeg szélére. Előttem, egy mérhetetlen diófa íróasztal mögött, a kristály csillárok fényében, egy neonfénnyel világító vörös csillag alatt maga Joszif Visszarjonovics Sztálin, a Népbiztosok Tanácsának elnöke állt.

– Kerüljön beljebb, és üljön le, Klimov elvtárs! – szólt a vezér, és én reszketve helyet foglaltam azon a széken, amelyre rámutatott. Egy pillanatra eszembe jutott, amit Sosztakovics mesélt, tudniillik, hogy 1937-ben egy ugyanilyen széken a szeme láttára törték el egy litván zeneszerző összes ujját, csak hogy Sosztakovics is megértse: egy szovjet zeneszerző nem használ alterált hangokat a kompozícióiban.

Hallgattam.

– Parancsol egy teát? – kérdezte Sztálin. Ezt nem utasíthattam vissza, bár tudtam, méreg is lehet. Sosztakovicsot egyszer az mentette meg, hogy közvetlenül előtte tejet ivott, ami nem engedte teljesen felszívódni a mérget, így a hánytatás segített, bár így is öt napig forgolódott élet és halál között.

– Köszönöm, Sztálin elvtárs.

– Koba, Klimov elvtárs. A barátok Kobának szólítanak – mosolyodott el ő. Ez végképp zavarba hozott. Miért nevez a barátjának?

Egy egyenruhás, kontyos nő behozta a teát. Amíg fújni kezdtem, Sztálin odahúzott egy széket mellém.

– A Vörös fény Krasznojarsz felett csodálatos regény – mondta előzékenyen a legrosszabb könyvemről. – Tűz van benne.

– Köszönöm, Sztálin elvtárs.

– Koba, hiszen mondtam már. – Eltöprengett. – Érthető, ha ezek után nehezen tudtam mit kezdeni A szív áttör az ostromzáron című történettel. Szerelem a sztálingrádi csatában? Ön ott volt?

Iszonyatosan megrettentem.

– Haditudósítóként volt szerencsém néhány napig megfigyelni honfitársaink áldozatos küzdelmét, de sajnos csak az ostromzáron kívülről – magyarázkodtam. – Koba elvtárs, én tudom, hogy a szerelem polgári csökevény….

– Nem, nem, ön félreértett engem, Klimov elvtárs. Éppenséggel elragadó, és példaértékű, ahogy a főszereplő elvtársnő átjut a német vonalakon, hogy elvigye szerelmének a Pravda legújabb számát. Nagyon tetszett.

Megrökönyödtem, végképp nem tudtam elképzelni, mit akarhatnak tőlem. De nem kellett sokáig gondolkodnom, a vezér már mondta is.

– Felkeltette az érdeklődésemet, Klimov elvtárs, hogy milyen érző módon tud írni a szerelemről. Ezért a szovjet nép most különleges feladattal bízza meg: szerelmes leveleket kell írnia nekem.

Döbbentem emeltem rá a tekintetem, mire ő elnevette megát.

– Természetesen valaki más nevében – közölte.

– Természetesen, Koba elvtárs? – értetlenkedtem.

– És természetesen meg kell írnia az én leveleimet is neki.

– Mégis, ki a hölgy? – kérdeztem egyre zavartabban.

– Ezt magára bízom. Válasszon valakit, az lenne a legjobb. De ha akarja, ki is találhat egyet. Berija elvtársék majd gondoskodnak róla, hogy minden stimmeljen, igaz?

Ekkor vettem észre, hogy Lavrentyij Pavlovics, a Belügyi Népbiztosság rettegett feje is ott áll egy kevésbé megvilágított sarokban.

Jellegzetes szemüvege megcsillant, ahogy bólintott.

– Köszönöm, hogy felkeresett – mondta Sztálin, és hátat fordított.

Az egyenruhások kifelé menet közre fogtak, de Berija közéjük furakodott, és a lépcsőig halkan suttogta.

– A titoktartás fontos erény manapság, igaz, író elvtárs?

Jeges rémület kúszott le a tarkómon. Gyorsan helyeseltem.

– Számítunk magára, író elvtárs – folytatta a népbiztos. – Komoly nemzetközi játszmák kezdődnek néhány nap múlva Jaltában. Fontos, hogy a britek meg az amerikaiak tudják: Koba elvtárs ereje teljében van. Megértett engem?

Bólintottam, bár ekkor még semmit nem értettem az egészből. Csak otthon fogtam fel, hogy a szovjet propaganda fontos része lettem, ráadásul olyan megbízatással, amelynek nemzetközi következményei lehetnek. Hát haladéktalanul munkához láttam. Választásom Szvetlana Nyikolajevnára esett, a Pravda publicistájára. Csinos, energikus és intelligens nő volt, igazi nagyvad, méltó arra, hogy a vezér szeretője legyen. Férje az északi flotta egyik tisztje volt, sikeres és a Szovjetunióhoz hűséges ember – azzal tisztában voltam, hogy Sztálin őt a levelezés kiszivárogtatásakor azonnal elküldi majd egy olyan küldetésre, amelyből nem jön vissza, de hát minden nagy történelmi eseménynek vannak áldozatai.

A Kreml a levelezésemet azonnal elfogadta. Pénzjutalmat kaptam, és elmehettem egy hónapra Odesszába az állam költségén. Szvetlana Nyikolajevnát a Pravada nem merte ingatag életmódja miatt kirúgni, ezért a másik megoldást választotta: magasabb pozíciót ajánlott neki. Férjét Sztálin valóban megölette egy ütközet során, aminek hallatán Szvetlana Nyikolajevna felakasztotta magát, de ez ekkor már senkit nem zavart, hiszen ha a propaganda azt mondta, hogy itt és itt látták, akkor, bizony ott és ott látták. Ellenkező esetlen Berija emberei megtették a szükséges lépéseket.

Elszállt a nyár, október elején értesítést kapnak, hogy a forradalom évfordulóján kitüntetést kapok, és hogy a Népbiztosok Tanácsának elnöke előtte elvár egy kis személyes beszélgetésre. Kellemetlen volt, hogy erősen megfázva kellett Sztálin elé járulnom, amikor a nagy, párnázott ajtó elé értünk, szinte rimánkodva kértem az egyenruhást, hogy engedjen el a mosdóba, mielőtt belépünk. Intett, hogy merre találom. Bekanyarodtam a folyosón, és legnagyobb meglepetésemre egy macska futott el mellettem. A következő pillanatban egy öregasszony, olyan takarítóféle ugrott ki egy ajtó mögül, hogy a macska után vesse magát.

– Segítsen, bátyuska, fogja meg!

Szerencsére a kandúr szelíd volt, amint hívogatni kezdtem, odajött, és odadörgölőzött hozzám.

– Áldj meg az Isten magát, bátyuska – hálálkodott az öregasszony. – De ígérje meg, hogy nem mondja el senkinek! Nem látta ezt a macskát, nem láthatta, ezt senki nem láthatja!

– Jó-jó – mondtam –, nyugodjék meg végre, nem láttam, de miféle macska ez?

– Sztálin elvtárs macskája. De maga nem látta. Senki nem láthatja. Egy kaukázusi ember nem tart macskát, az elnöknek nem lehet macskája.

– Mióta van itt ez a jószág? – kérdeztem gyanakodva.

– Nem is emlékszem én arra, bátyuska, talán január óta. De ígérje meg!

Amíg a mámit nyugtatgattam, hirtelen megvilágosodtam. A levelezésnek, amelyet Sztálin tőlem rendelt, semmi köze nem volt a jaltai konferenciához: azt kellett megmutatnia, hogy a vezér kemény fickó, akár szeretője is lehet, nem afféle, aki macskát tart.

Néhány nappal később keserű szájízzel vettem át a kitüntetésemet, és üzentem Sosztakovicsnak, hogy találkozzunk a kedvenc helyünkön. Aznap több hamisított vodkát ittam, mint bármikor.

 

(Szvétics Hubenár fordítása)

Az ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel növeli az ön esélyeit a Bányai Tamás-díj megnyerésére.

Alekszej Mihajlovics Klimov

Moszkvában született, ott fejezte be a tanulmányait, amelyek végül Szibériába vetették. Több évig az Ulan Udéi helikoptergyár alkalmazottja volt, majd Irkutszkban a helyi periodika szerkesztője lett.

4 Comments

  1. Szomorúvá tett az írás.

    Ez persze lehet,hogy az én hibám…. túl érzékeny vagyok a vétlen áldozatok szenvedéseire.

  2. Из этого письменности станет ясно, что величайшими слабостями Советского Союза были любовь и кошки.

  3. Из этого письма станет ясно, что величайшими слабостями Советского Союза были любовь и кошки.

Vélemény, hozzászólás?

Your email address will not be published.

FelFEL