Költözködés a világűrbe

2020-06-14
901 olvasó

A péknél vagy a kocsmában, de semmiképpen sem a templomban vettük magunkhoz a hírt, hogy Seppi Mörgens elhagyni készül kicsiny közösségünket, és még a tavasz kezdete előtt megtelepszik a világűrben. Őszintén szólva, senkit nem lepett meg a döntése. Bár szerettük és tiszteltük, ahogy az ember a macskát vagy a komódos fiókot tiszteli, a háta mögött gyakran összesúgtunk, és pletykáltunk is róla mindenfélét, ha adott rá okot, ha nem.

Mégsem ez erősítette meg az elhatározásában, mert Seppi nemcsak, hogy tudta, mi mindent terjesztünk róla, hanem ezeket a mendemondákat ő maga is szította. Ismerte ugyanis az ősi kelta bölcsességet, amely szerint a veszett muréna harapását pikkelyével kell gyógyítani, így, ha valaki leszól, vagy becsmérel bennünket, azonnal érdemes erre rátenni egy lapáttal, hogy a rágalmazó önmaga levében főve megszégyenüljön. Ezt gyakorolta ő is, nevetségessé téve bennünket mindazzal amit kitalált és szertehintett magáról, ám ez a mesterkedés nem vette el a kedvünket attól, hogy tovább ostromoljuk. Szombat esténként, amikor a környék rákvadászai és osztrigaszedői búfelejtés céljából a Vidám Hajótöröttben kötöttek ki, hogy a tengeri moszatból főzött helyi röviditalt, a Trutymót kortyolgatva sorra vegyék Seppi Mörgens heti tevékenységét, a plafont emelgette a hangulat.

Mi sem természetesebb, mint, hogy ezeken a szeánszokon ő maga is jelen volt, és ha valaki a hetvenfokos párlattól tartós emlékezetkiesést kapott, előugrott és eligazította. Hiába méregettük rosszallóan, és hiába tettünk célzásokat, hogy jobban tenné, ha bennünket békén hagyva áttenné a székhelyét a Nyugdíjasok Otthonába, ahol a sok tengerjárásban megélemedett vén halászok dominózással és szálfagyökér párlat iszogatásával méláznak a régmúlt idők dicsőségén, Seppi csak nevetett. Tény viszont, hogy a nyugdíjasoknál is gyakran megfordult, és talán az ott hallott kiábrándult, bús hangokból jutott arra a következtetésre, hogy a világ menthetetlenül tönkre ment. A Vidám Hajótöröttben senki nem volta kétségbe, hogy a tenger mindig volt, van és lesz, ám az orosz bevándorló ősöket magukénak tudó nyugdíjas halvadászok ezt kizárólag Lenin elvtársról tételezték fel.

Amikor tehát Seppi beleunt az őt ért támadásokba, végigballagott a szélesen kacskaringós Maelström után, és a templom melletti ficakban fölkereste a Nyugdíjasok Otthonát. A szóbeszéd úgy tartja, Helgának, a tetovált hátú gondnoknőnek csapta a szelet, de Helga akkoriban Sven Svensonnal, a vitorlamesterek gyöngyével élt együtt, így Seppi érzelmei, ha léteztek is egyáltalán, csak plátói módon juthattak kifejezésre.

Azt viszont nyomozói képzés nélkül is kideríthettük, hogy abban a fókafaggyú szagú közegben már nem ő volt a beszédtéma, hanem azok a messzi, idegen tájak, ahonnét a reszkető kezű, és a dominóval is nehezen boldoguló nyugdíjasok származtak. Sokat témáztak például a világűrről, ahová az oroszok esőként tették be a lábukat. Minden célzás és tudatosság nélkül filozofáltak az ottani kristálytiszta csöndről, és arról a végtelen nyugalomról, ami a itt, lent, a Földön krónikus hiánycikk. Seppi biztosan itt figyelt föl a világűrben rejlő lehetőségekre, és értette meg, hogy ott nem kell tartani a szomszédok packázásaitól, nem jönnek a csekkek a postaládába, nem lopják le a száradó gatyákat a kertben kifeszített zsinórról, és nem éri utol az embert a politika.

Nem mondhatjuk, hogy Seppi valaha is politizált, legfeljebb csak szidta a rendszert, ahogy mindenki, de nem tehetett erőszakot önmaga természetén, ami abban nyilvánult volna meg, hogy a politika és a személyét érintő ugratások, bolondozások meghatványozzák egymást. Hasonló volt ez ahhoz a következményhez, amikor az ember nyakló nélkül issza a Trutymót és bekap rá néhány tengeriféreg-űző tablettát. Aki erre a balgaságra vetemedik, mély letargiába zuhanva, heves böfögéssel vészeli át azt a néhány hónapot, amíg a méreg távozik a szervezetéből.

Sokak szerint Seppinek nem volt szervezete, mert az ugyebár köztudott, hogy akit folyamatosan aprít a közösség, nemcsak lelkileg, hanem testileg is csorbul. Előbb elveszíti az erejét aztán az életkedvét és végül a betegségeit. Ebben a folyamatban Seppi már teljes közömbösséget mutatott minden olyan kórságra, ami bennünket ágynak vagy sírnak döntött. A sózott hering okozta görcsök és a szárított polip rágcsálása következtében jelentkező kiütések őt elkerülték, de ugyanez volt mondható a vérnyomására is, mert amíg mi, kevésbé fontos személyiségek egymás után kaptunk heves szívdobogást vagy orvérzéses fejfájást egy cápatort követően, Seppinek a haja szála sem görbült. Az évente esedékes orvosi vizsgán, amikor egy emberként járultunk Jörg doktor elé, hogy megkapjuk tőle a munkavállalásunkhoz szükséges pecsétet, Seppi órákon át hallgatta a doki panaszait, mert annak túlsúlya és keringési nyavalyái miatt már az is csodának számított, hogy ki tudta nyitni a rendelője ajtaját.

Talán ez is közrejátszott abban, hogy Seppinek elege lett belőlünk, és hogy a világűr felé kezdett kacsingatni. A Vidám Hajótöröttben egyre több időt töltött az Agglegények Kuckójának nevezett sarokban, ahová Jonas, a pincér még a rendelést sem vitte be, hanem úgy tolta oda egy régi, kiszálkásodott péklapáttal. Az ide húzódók olyanok voltak, mint a bélpoklosok, és ha nagyritkán megszólaltak, Jonas rögtön kinyitotta az ablakokat, és kereszthuzatot csinált.

De Seppi így is megtalálta a módját annak, hogy terveinek hallgatóságot találjon. Mindezt valami ösztönös megérzéssel és mértéktartással végezve lassanként elérte, hogy irigykedjünk rá. Őszintén szólva mi is erre vágytunk, mármint, hogy feladva kötelességeink minden nyűgét, valami újba és borzongatóan izgalmasba kezdjünk. Mi tagadás, kezdtük hősnek képzelni Seppi Mörgenst, mert hozzá képest gyávák voltunk, vagy ha nem is teljesen azok, akkor lusták és kényelmesek, tele félelmekkel és csalódásokkal, meg persze adósságokkal, amelyek lábbilincsként kötöttek bennünket ehhez a földi tájhoz.

Amikor azt kérdeztük Seppitől, hogy képzeli el az életet odafönt, csak mosolygott, mintegy jelezvén, hogy pontosan arra gondol, amire mi, de ő megengedheti magának azt a fényűzést, hogy ezt ne mondja ki. A Vidám Hajótöröttben erősen megoszlottak a vélemények azt illetően, hogy mit kell magával vinnie. Voltak, akik szerint elég oda egyetlen matrózbőrönd is, tele meleg holmival meg szerszámokkal, mások komplett lakberendezést emlegettek, tekintve, hogy a világűr még nem egészen összközművesített. Ám ezek a megszólalások nem fedhették el azt a tényt, hogy Seppi merészség terén mindenki mást maga mögé utasított, ami azért nagy szó, mert a felmenőink között ehte fókavadászok is akadtak. Az pedig szinte természetes, hogy a világűr iránt is megnőtt az érdeklődés. Rövid időn belül két csillagász egyesület is alakult, az első a Nyugdíjasok Otthonában, a második pedig a Vidám Hajótöröttben, és ezek konkuráltak egymással.

Érezhető volt, hogy ennek hosszú távon nem lesz jó vége, mert a nyugdíjasok kendőzetlen nyíltsággal támogatták Seppit, másokat is bátorítva a költözésre, ami viszont nem tetszett a Vidám Hajótörött legénységének, tekintve, hogy törzsvendégei közül többen is érdekeltek voltak az éppen folyamatos telekspekulációk valamelyikében. Némi túlzással azt is mondhatjuk, szinte mindenkinek volt valamilyen sufnija vagy rozoga csónakraktára, amelyet ki szeretett volna adni a sirályokat fényképező turistáknak, vagy az őket kísérő migránsoknak. A nyugdíjasok ennek a törekvésnek tettek keresztbe úgy, hogy elhitették: ezek a rozoga bódék a világűr végtelenjéhez képest nem érnek semmit. A helyzet egyre kacifántosabb lett, ráadásul a polgármester nem tudta eldönteni, melyik táborhoz csatlakozzon, mert a Nyugdíjasok Otthonába ő szállította az algaszörpöt, másrészt negyven százalékos résztulajdona volt a Vidám Hajótöröttben. Az események így a maguk folyása szerint alakultak, és ez sosem szül jó vért.

Egyik este, amikor a nyugdíjasok éppen a város fölötti Kopasz hegyen ünnepelték a holdtörtét, valaki csóvát hajított az otthonukra, aminek következtében az porig égett. Semmi sem mosta le a gyalázatot a Vidám Hajótörött híveiről, így érthető, hogy a felbőszült nyugdíjasok előszedték a garázsok mélyén porosodó Harley-Davidsonjaikat és végítéletként tombolva lángba borították a kikötő bálnaolaj lerakatait. A tűzvész világítótoronyként mutatott utat a leszállóhelyet kereső ufóknak, és mert a hírügynökségek is beszámoltak róla, bebizonyosodott, hogy a Nemzetközi Űrállomásról is látszott. Ezt később több neves fizikus is cáfolta, mondván, a tűzvész bizonyos módon és szemlélettel nem több egy apró parázsnál, az ugyanis sötétben jobban elüt a környezetétől.

Mindazonáltal egyáltalán nem biztos, hogy a fönt gyakorlatozó asztronauták városunk bálnaolaj-készletének tüzét látták, hanem sokkal inkább annak a cigarettának a parazsát, amit az öreg kikötő elhagyott dokkjainak tetején ücsörgő, laza mozdulatokkal Trutymót kortyolgató Seppi Mörgens alamuszi módon szívott.

 

[Szvétics Hubenár fordítása]

Az ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel növeli az ön esélyeit a Bányai Tamás-díj megnyerésére.

Samuel Óharalson

1980, Helsingőr – a jelenkori dán abszurd próza egyik üdvöskéje. Írásait többnyire álnéven publikálja, mert azok provokatív jellege nem fér össze a hivatalos irodalom kívánalmaival. Rövid, szürreális írásaiban mindent és mindenkit kifiguráz, de legfőképpen az olvasót, aki – mint vallja – tehetetlen az irodalom packázásaival szemben.

5 Comments

Vélemény, hozzászólás?

Your email address will not be published.

FelFEL