A Bajina Bašta-i rém

Vannak bűnesetek, amelyek a kriminalisztika határterületét meghaladva, mélyen behatolnak az ördögűzés, a lidérckergetés és a szellemidézés birodalmába, na de a Bajina Bašta-i rém igaz története nem ilyen. Mondom: az igaz története, mert a hamis az más. Sok szóbeszéd kering erről a fenoménról, és egytől egyig hazugságok. A kőkemény realitás csak itt, és csak most derül napfényre, úgyhogy figyeljenek!

A Zlatibor megyében elhelyezkedő, festői szépségű Bajina Baštát méltatlanul kevesen ismerik, pedig ezen a helyen magasan szárnyal a spiritualitás. A városi temető például a település közepén helyezkedik el, alig kőhajitásnyira a Drina folyótól, amelyen egy rozsdás vashíd ível át, megteremtve a kapcsolatot Bosznia és Szerbia között. Bajina Bašta Szerbiában van, és bár nem rendelkezik hagyományos értelemben vett óvárossal, rengeteg látogatót tudhat magáénak.

Az alábbi történet kiinduló pontja az öreg vashíd is lehetne, amelyről Szent György napkor a fiatalok talpast ugrálnak a Drinába, miközben a parton felállított csevapsütődék szó szerint eltűnnek a faszén és az olaj égése nyomán keletkezett kékes füstben. Az igazi, Balkánt idéző hangulatról mégis az errefelé limena muzikának nevezett rézfúvós zene gondoskodik. Aki nem hallott még limena muzikával előadott Užičko kolót és nem evett közben csevapot, nem tudja, mi az élet. Az ünnepi hangulat lármáját a Drina egészen Loznicáig sodorja, ami jóval északabbra van, és kívül esik a rém hatósugarának bűvkörén.

Mindezek után joggal feltételezheti az olvasó, hogy a borzalmas események egy ilyen Szent György napi vidámság idején vették kezdetüket, de nem így volt. Ezt csak úgy mondtuk. A Bajina Bašta-i rém egy teljesen jelentéktelen októberi napon adott hírt magáról, amikor a városban ezt leszámítva nem történt semmi. Ritka eset az ilyen, még az ilyen álmos, nyugodt, mélabúba szenderült településen is, éppen ezért borzolta meg az idegeket az a pletyka, hogy Milica néni, a közmegbecsülésnek örvendő bábaasszony a temető mellett elhaladva különös neszezésre, vagy inkább ropogásra lett figyelmes. Fényes nappal volt, így asszonyi kíváncsiságból azonnal bevette magát a sírok közé, hogy meglelje a hang forrását. Mivel a temető elég kiterjedt, Milica néni csakhamar eltűnt a sírkövek baljós labirintusában. Úgy érezte magát, mintha nem az elhunytak emlékhelyén, hanem a tényleges másvilágon barangolna. Háromszor egymás után keresztet is vetett, mert nem volt babonás, és immár határozott érdeklődéssel folytatja útját. Aztán hirtelen elsötétült előtte minden, és amikor újból magához tért, Milorad, a helyi milícia, Karamarkovics, az iszákos temetőcsősz és Pantelije, a helyi pópa magasodott fölébe. Kiderült, hogy Karamarkovics talált rá, amikor sírgazolás céljából a temetőt járta. A helyi orvos, dr. Milan Milovanovics éppen vadászaton tartózkodott, így Milorad, a milícia részesítette elsősegélyben Milica nénit, akinek egy csúf dudor éktelenkedett a homlokán.

Általános megállapítást nyert az a nézet, hogy Milica nénit valaki hókon vágta. Ezt Milorad be is írta a jegyzőkönyvbe, aztán megkérdezte a kárvallottat, óhajt-e feljelentést tenni. A válasz nemleges volt, ami mindenkit meglepett, mert hiszen, ha Milica nénit elölről vágták hókon, akkor pontosan tudnia kellett, ki volt az elkövető. Főként úgy, hogy Bajina Bašta nem egy világváros, és bár a turistaszezonban nagy ott a jövés-menés, október egyfajta holt idény, idegennek ilyenkor a nyomát sem látni.

Milorad meg is kérdezte, mi az oka a nemleges válasznak, és attól, amit hallott nem állhatta meg, hogy a tányérsapkáját hátrébb tolva ne vakarja meg a homlokát. Milica néni ugyanis azt mondta: nem evilági lény támadta meg, hanem egy bólogató árnyék.

A kedves olvasó most azt gondolja, hogy ettől a kijelentéstől Pantelije atya is háromszor egymás után keresztet vetett, de egy fiatal, felvilágosult emberről van szó, aki szolgálaton kívül dobol a helyi metálzenekarban, aminek Mačji Kašalj a neve. Az atyát tehát nem lehetett egykönnyen zavarba hozni, amit úgy juttatott kifejezésre, hogy azt mondta: az ég szerelmére, Milica néni! Ne tréfáljon velünk, szellemek nem léteznek!

Karamarkovics közben bebugyolálta a néni fejét, és mert már setétedett, ami egy temetőben akkor is kerülendő állapot, ha tényleg nem léteznek szellemek, a sérültet talpra állították, majd a sírkertből kitámogatva a szolgálati autóval elszállították a rendelőbe, ahol Danica, az ügyeletes segédorvosnő vette gondozásba. Milivoje végig ott maradt, részint, mert csapta a szelet Danicának, részint, mert valahogy pontot kellett tennie az ügy vérére. A legegyszerűbb az lett volna, ha a noteszébe firkantott néhány mondat után valóban odateszi a pontot, de mert közben a magára hagyott Karamarkovics a Kafana Kod Rolá-ban kikotyogta, hogy Milica nénit a temetőben letaglózta egy rém, elindította a lavinát. Mire Danica megtalálta a gyógyszerek között a tetanusz ampullát, és mire a protokoll szerint beadta Milica néninek, már az egész város a rémről pusmogott. A boltban, a borbélynál, a Zora vulkanizáló műhelyben, de még az Obradovity pékségben is ez volt a téma, ahol különösen sokan vártak a friss burekre.

Kiderült, hogy a csöndes és lapályos Bajina Bašta múltjában megannyi rémes jelenség, ijesztgetés és megnyilvánulást volt tetten érhető. Az öregebbek előtt tisztán felrémlett egy eset, amikor a boszorkányok valóságos felvonulást rendeztek a Knez Mihajlova utcán, mások pedig arra esküdöztek, hogy a november végi pálinkafőzést minden alkalommal megtiszteli egy kisördög, ami, ha nem vigyáznak, belepisál a rézelejébe.

Ment a sok találgatás, a saccolás és a tépelődés, úgyhogy Milorad milícia fájdalommal ott kellet hogy hagyja Danicát, hogy víjogó szirénával hajtson vissza az őrsre. Szolgálatba kellett állítania Tomicát, a gyakornokot, mert erősítésre volt szüksége. Mire ez megtörtént, a határőrök a Drinán már barikádokat emeltek, miközben futár indult a hírrel Belgrádba, hogy Bajina Baštán megjelent a gonosz. A térerő akkoriban éppen akadozott.

Danica elővigyázatossági okokból bent tartotta a kórházban Milica nénit, sőt, betette az elkülönítőbe, mert nem lehetett tudni, fertőz-e vagy csak félrebeszél.

Mindeközben Karamarkovics visszatért a temető melletti hajlékába, hogy tekintettel a késői időpontra, álomra hajthassa a fejét, ám amikor gatyára vetkőzve ágyba akart bújni, valaki megzörgette az ablakot. A zöld hulla éjfélkor kopogtat – motyogta a sok síron túli anomáliát látott temetőmunkás, és kilelte a hideg. Az éjjeliszekrényén, a protkóját tartalmazó pohár mellett egy pitralonos üvegben volt némi szentelt vize – a medjugorjéi katolikusoktól vette, biztos ami biztos alapon –, és most eljött az ideje, hogy fegyverként alkalmazza. Fölmarkolta az üveget, majd az ablakot résnyire nyitva, kilöttyintette a tartalmát a sötétségbe. Velőtrázó ordítás volt a válasz. Karamarkovics a falon lévő kakukkos órára pillantott: a mutatók szerint éjfél volt, egy másodperccel se több, se kevesebb.

Ám a történet ezután még hajmeresztőbb fordulatot vett, mert az ordítás eszeveszett káromkodásba csapott át, ami a csősznek nagyon ismerős volt. Kikémlelt a holdfényes éjszakába, és egy nagyon gyanús árnyat pillantott meg. A késői látogató nem a rém, hanem a komája, Bratics Szvétó volt, aki autószerelő műhelyt vezetett a JNA utcában. Ahogy mindenki más, ő is hallott a rémről, ezért műszak után úgy gondolta, tesz egy kört a sógora felé, és kikérdezi, az igazságról. A pitralonos üveg tartalma pontosan a szeme közé csapott, és felderítette azt a szomorú igazságot, hogy a temetőcsőszt Medjugorjéban csúnyán átverték: az üvegben nem szenteltvíz kotyogott, hanem a lehető legközönségesebb szilvapálinka.

A nagy riadalom után, a megkönnyebbülés perceiben a két sógor elfogyasztotta a pitralonos üveg maradékát, majd arra a megállapításra jutottak, hogy ez az egész csak átverés. Milica nénit valaki felbérelte. Bratics gyakorlatias ember volt, így arra jutott, hogy vagy a Csolics Mészárszék, vagy a Hotel Drina állhat a háttérben. Karamarkovics szerint inkább az utóbbi lehetett, mert a mészárszék a rém miatti turistaforgalom fellendülésétől legfeljebb a csevapigény növekedésére számíthatott, ám a hotel busás bevételre. El is határozták, hogy a temetőn átvágva meglátogatják a szóban forgó intézményt, hogy az igazság meglobogtatásával a zsarolás nemes módszerét alkalmazzák, amitől egész jókedvre derültek. Mindezt még fokozta is az a negyed liter sljivovica, ami a temetőcsősz ágya alól került elő, és amit indulás előtt a régi szép időkön nosztalgiázva elfogyasztottak.

Aztán megindultak át a temetőn. A táj olyan volt ebben a holdfényes megvilágításban, mint az Elízium a Gladiátor című filmben, amit Bratics Szvétó szóvá is tett. Karamarkovics csak kuncogott, mert ő a temetőt nem találta ennyire romantikusnak. Aztán hirtelen borulás takarta el az eget, és vaksötét támadt körülöttük. Lehet, hogy idővel hozzászokott volna a szemük a feketeséghez, de a hely szelleme ebben a nyomasztó légkörben már nyugtalanította őket. Sietősre vették a figurát, és szinte vakon, lábukkal keresték az ösvényt. Aztán egy nagy csattanás, és mind a ketten hanyatt vágódtak.

Arra eszméltek, hogy erősen süt rájuk a nap, és a mézszínű fény udvarán keresztül Milorad milícia, Tomica, a cselédkönyves rendőrivadék, Pantelije atya, dr. Milovanovics és egy morbid képű idegen hajol föléjük. Páros lábbal ugrottak talpra, mert az idegen rútsága egy az egyben a rém feltételezett csúnyaságát idézte. Szerencsére dr. Milovanovics rögtön bemutatta az ismeretlent a két áldozatnak: Jovanovics hadnagy volt Belgrádból, és azért jött, hogy ezt a különös históriát felderítse. Mindazonáltal Karamarkovicsnak és Bratics Szvétónak is ott virított a homlokán a jel, ami nem volt más, mint egy-egy lila folt.

A betegeket Danica szakszerűen ellátta, majd következhetett a kihallgatás, mivel Milica néni az éjjel nem veszett meg és nem is változott át vukodlákká – pedig telihold volt – tehát nem fertőzött. Hamar kiderült, hogy a belgrádi nyomozó érti a dolgát. Először a környék kocsmáit kereste fel, és mindenütt mintát kért a negyven fok feletti alkoholos italokból. Azért volt szüksége erre, mert a két áldozat eszement módon bűzlött a pálinkától. Logikusnak tűnt, hogy a rém valamilyen módon alkoholt bocsát ki magából.

A hermetikusan lezárt határátkelőt kiterjesztették az egész városra, hogy ha ott van még a rém, akkor se ki, se be. Aztán következett az alapos felderítés: a két milícia házról házra járva kérdezte ki a helyieket, tapasztaltak-e a napokban valami természetfelettit. A lista hamar bővült. Tizenkettek hallottak macskát ugatni, heten tyúkot turbékolni, hárman meghalt nagyapát krákogni a budiban, ketten kanalat spontán meggörbülni, és volt valaki, aki megálmodta a nyertes lottószámokat. Milorad mindezt szorgalmasan feljegyezte, csak a nyertes számokat hagyta ki, mert nem hitt a babonákban. Közben a nyomozó talajmintát vett a temetőből, különös tekintettel a nemrég eltemetett Knezsevics bácsi sírjára, amelyet valaki szemlátomást megpróbált lebetonozni.

Az ügy bonyolultsága miatt, és mert a Perucsac mesterséges tó a vízi erőművel alig egy köpésre van a várostól, a terroristaveszélyt is fennállhatott. Jovanovics hadnagy emiatt hírzárlatot rendelt el. Mondani sem kell, hogy mindez felettébb érzékenyen érintette a helyi lapot és a rádiót, tekintettel a közelgő szüretre. A hadnagy a kijárási tilalmat egyelőre nem tartotta indokoltnak, de mert közeledett az este, fokozott óvatosságra intette a megszeppent lakosságot.

Bajina Bašta népe tehát otthon, bezárt ajtók mögött iszogatott, és lélegzet visszafojtva figyelt a külvilág hangjaira. Mindenki sejtette, hogy az, ami eddig történt, csupán a felvezető, pilot epizódja a majdan bekövetkező véres eseményeknek.

Az éjszaka feszülten, ám nyugalomban telt el, csak a közeli hegyekből halasztott kósza lövöldözés. Később kiderült, hogy ez a Hajduk Veljko Vadászegyesület számlájára írható, mert a hagyományos őszi hajtóvadászat keretében nem spóroltak a lőszerrel. A feltétel nélküli igazsághoz az is hozzátartozik, hogy nem annyira a vaddisznókat gyepálták, mint a nemzetközi médiában is rangos helyet birtokló apró faházat, ami a Drina egyik szikláján épült. A derék vadászok között ugyanis elterjedt az a rögeszme, hogy a rém oda fészkelte be magát, így teljesen kézenfekvőnek tűnt a deszkaépítmény rongyosra lövöldözése. Aztán, amikor kiderült, hogy az információ téves volt, és ez az építészeti csoda szégyenteljes károkat szenvedett, a vadászatot le is fújták, hogy a város kocsmáiban búfelejtő iszogatással merengjenek az események eme nem kívánatos fordulatán.

Amikor már mindenki azt hitte, hogy a rém egyike lesz a Zlatibor megyében keringő számos megválaszolatlan legendának, mint derült égből a villámcsapás sújtott le az elszontyolodott lakosságra a szörnyűnél is megdöbbentőbb igazság.

Az őrsön Tomica rendőrgyakornok munkaköri feladataként pizzát rendelt az Obradovity pékségből, amit motoros futár szállított a helyszínre. A két egyenruhás és Popovics hadnagy legnagyobb megdöbbenésére a küldönc behorpadt bukósisakkal érkezett meg, és mert a kacigán lévő sérülés elhelyezkedése szakasztott módon megegyezett a Milica nénit és a két sógort ért külsérelem koordinátáival, óhatatlanul felmerült a rém újbóli tevékenykedése. A hadnagy teketória nélkül meg is kérdezte a futárt, mi okozta számára ezt a kellemetlenséget.

A motoros, akit Mitics Zsivoradnak hívtak, a beceneve pedig Muški volt, legyintve, bosszúsan azt válaszolta, hogy rettenetesen szégyelli magát, de időmegtakarítás céljából úgy gondolta, keresztülrobog a temetőn, ahol egy kiálló faág úgy hókon találta, hogy lerepült a nyeregből. Ha nincs rajta a kaciga, el is ájul biztosan, de a szabályszerű viselet megmentette a testi épségét, a pizza pedig csak kicsit lett poros. Ez van, amikor az ember túlságosan is lefelé bámul a lába alá, mondta, és kétezer-ötszáz dinárt kért.

A hadnagy úgy fizetett, mint a gép, de nem nyúlt a pizzához, és a két milícia sem. Jelentőségteljesen egymásra néztek, aztán szótlanul beültek a szolgálati kocsiba, és vijjogásmentesen, mondhatni suttyomban gördültek vele a temető elé. A motoros futár által megadott útvonalat követve egyszer csak valami megsuhintotta a homlokukat. Mivel számítottak erre, nem ültek seggre, csak egy nagyot káromkodtak, és a francba kívánták Karamarkovicsot, amiért nem gallyalta meg rendesen a temetőösvény mellett ültetett facsemetéket. Aztán pedig ment mindenki a dolgára. A rémről és a túlvilág sötét erőiről ezután már csak a kocsma bűzös levegőjében regéltek azok, akik nem ittak eleget.