A borbély

2023-03-20
893 olvasó

Főhősünk, Béla egy fejlett és felettébb kíváncsi idegen civilizáció felderítője azt a feladatot kapta, hogy az emberi társadalomba beépülve készítsen tanulmányt ennek az újonnan felfedezett, rendkívül érdekesnek bizonyuló fajról, az emberről és bolygójáról a Földről. Természetesen Bélát nem is így hívták, hanem ennél sokkal idegenebbül hangzó névre hallgatott, nevezetesen egy tizennégy jegyű prímszámmal különböztették meg társaitól. Mi azonban maradjunk csak a Bélánál, mert miután emberi alakot öltött, mindenki csak így ismerte. Főhősünk valamiért úgy gondolta, hogy a borbély, mint népszerű és átlagosnak tekinthető foglalkozás kiváló lehetőséget nyújt majd a kapcsolatépítésben, a sok betérő vendég révén rengeteg fontos információra tehet szert, ezért aztán a nagykabátja zsebeit megtöltő mintegy kétmillió amerikai dollár segítségével üzletet nyitott a Rákóczi úton.

Mivel azonban hiába tanulmányozta más üzletekben a mesterek szakállvágási technikáját, attól maga még nem volt képes a borotva kezelésére, ezért úgy döntött, hogy gyakorolni fog. Azt is megtehette volna, hogy néhány hipnotizált hipszteren gyakorlatozik, de ezt nem tartotta méltó viselkedésnek, ezért néhány rendkívüli fejszőrzettel rendelkező alanyt szúrt ki magának. Elsőnek konkrétan az állatkert kodiak medvéjét választotta, mert valami hülye FB-oldalon látott róla egy régi képet, amit valami szerencsétlen író töltött fel. Azt a medvét már persze nem találta meg, de egy kései utódjához egy gyors teleportálás segítségével bejutott úgy hajnali fél négy tájt. A medvének akkor se jutott volna eszébe ártani neki, ha történetesen nem alszik, mert Béla óvatosan járt el, és bekapcsolta szelídséggenerátorát mielőtt borotválni kezdte volna a két és fél méter magas fenevadat.

Munkájának eredménye másnap bejárta a teljes világsajtót. Reggelre ugyanis az ápolók döbbenten fedezték fel, hogy kedvenc és ugyanakkor félelmetes gondozottjukon csupán a néhai Ferenc József császár szőrzetének helyén maradt bunda. Már a jobb oldalon, mert a másikon aludt a medve ugye. De másnapra…

Szóval másnapra Béla szerencsével járt, mert közismert tudományos tény, hogy a medvék másodnapra a másik oldalukra dőlnek le szenderegni, így aztán hősünk befejezte első beretválását, bár kissé elcsúszott az a hatalmas császári bajusz, mert miközben alkotott, sajnos nem látta az előző napi munkájának gyümölcsét. Így aztán Morcos, a gyilkos természetű kodiak medve kicsit úgy festett, mint amikor őfelsége 1887-ben féloldali arcüreggyulladást kapott, és olyannyira feldagadt a balfele, hogy azon az oldalon legendás arcszőrzete mintegy öt centiméterrel feljebb húzódott.

A napi híradók persze felkapták az ügyet, és valamilyen fertőző szőrhullást emlegettek, azt persze senki sem tudta megmagyarázni, hogy Morcos szőrzete miért éppen ott maradt meg ahol. Ráadásul harmadnapra valaki egy hatalmas lóhere mintáját borotválta Lajcsi az orángután hasára. Ez a minta is kicsit asszimetrikusra sikeredett. Na, ekkor az állatkert igazgatója bekameráztatta az összes medve- és majomszállást, a negyedik napon azonban Jenci a tapír menetirány szerinti jobb oldalán megjelent az argentin zászló. Ezt színek hiányában a középen virító napocskáról lehetett felismerni. Ekkorra a sajtó már egyértelműen leszögezte, hogy semmiféle szőrhullásról nem lehet szó, mert honnan sejtené bármilyen élősködő, hogy az előző nap az Argentinok nyerték meg a foci vébét.

Béla büszke volt műveire, és elégedetten olvasgatta a kritikákat is, ezért úgy döntött, hogy ideje lesz kipróbálnia tehetségét emberi alanyon is. Már-már véletlenszerűen akart választani a számos arcszőrrel mászkáló állampolgár közül, gondolván egy ingyenes borotválást csak elfogad valaki már majdnem teljesen kész üzletében, azonban a sors közbeszólt. Kétszer.

Először is betérvén egy régiségboltba meglátta az arcszőrzet evolúciójának oktatási céllal készült falitábláját, amelyet azonnal meg is vásárolt potom húszezer forintért. A képen az első Mikulásra hajazó alakot, egy modernebb, de még mindig torzonborz szakállt viselő követte jobbról, majd jött egy ravaszkás, nyírt szőrzetű alak, végül az utolsó már csak bajszot viselt. Persze a tablót egykoron a kommunista vezérek dicsőítésére szánták, és csupán a véletlennek volt betudható, hogy Marx Károly szőrzete terjedelmesebb volt, mint Engels Frigyesé, aki simán lepipálta Lenit, hogy sor végén figyelő Sztálin bajszáról pedig szó se essék.

A képen Bélának a kopasz figura tetszett meg leginkább, és elhatározta, hogy valakinek bizony beretvál egy ilyen csodát. És ekkor következett be a második véletlen. A régiségboltban a tulajdonos tévéjén éppen a parlamenti közvetítést nézte, és ahogy Béla odapillantott, meglátta a tökéletes pácienst: egy méltán híres, liberális politikust, aki leginkább az első figurára hajazott a táblaképről, és éppen lendületesen magyarázott valamit.

A borbély megtudakolta a tulajdonostól, hogyan beszélhetne azzal az emberrel a tévéből, aki azt a tanácsot adta, hogy ajánljon fel egy csomó pénzt adomány gyanánt, és még ma bejut hozzá, majd valamiért a markába röhögött.

Hősünk azonban komolyan vette a tanácsot, kikereste a párt telefonszámát, felajánlott tízezer dollárt, és délután már ott is ült egy nagy zacskó pénzzel a szakáll csodálatos tulajdonosának irodájában. Az adományozáshoz feltételként szabta a beretválást, amit a politikus határozottan megtagadott elsőre, másodjára is, de ekkor ismeretlen oknál fogva berontott két markos frakcióvezető-helyettes, lefogták a párt doayenjét, Béla pedig hozzáfogott mesterművéhez. Ennek azonban lett néhány következménye.

Lehet, hogy a veterán politikus mocorgása miatt történt, de lehet azért, mert Béla népe egyáltalán nem kedvelte a Föld bolygón olyannyira népszerű szimmetriát, de a borbélyunk által nyírt Lenin szakáll kissé balra csúszott, és vízszintesen sem stimmelt, mert jobboldalon legalább egy centivel magasabban végződött. Mindazonáltal Béla elégedetten szemlélte művét, átadta a dollárkötegeket tartalmazó papírzacskót a frakcióvezető-helyetteseknek, akik időközben elengedték az áldozatot.

Végre késznek érezte magát a komolyabb munkára, és azon nyomban üzletébe távozott, amelyre örömmel akasztotta ki a „Nyitva” táblát. Az új külsővel rendelkező politikust azonban azonnal megtalálta a sajtó, és megállapította, hogy szőrzete átszabatásával végre nyíltan felvállalta virtigli kommunista hajlamait, így végül lemondani kényszerült mandátumáról, és visszatért eredeti foglalkozásához az úri szabósághoz.

Közben a bulvársajtó felfedezte az összefüggést a ferdén borotvált medve és a szerencsétlen csálé Lenin-szakállas politikus arcdísze között, és mindenféle mémek borították el az internetet, Béla munkájából pedig egycsapásra divat lett. Miután első kuncsaftjai sikertelenül kergették hősünket a Váci utca forgatagában, sőt egyesek még halefet is hajigáltak utána, a csalódott szakállasok pár nap alatt rádöbbentek, hogy a legdivatosabb arcszőrzetet viselik, így többen közülük visszatérték Béla borbélyüzletébe és mindenféle keleti édességekkel ajándékozták meg. Hamarosan kéthetes várólista alakult ki a nyíratni szándékozók körében. Ennek ellenére a bolt előtt mindig várakozott néhány tucat szőrmók, akik csak arra várakoztak türelmesen, hátha valaki nem jelenik meg az előjegyzett időpontban, mert ilyenkor Béla magához intette a legelől állót. És a borbélyhoz csak úgy dőlt a rengeteg hasznos információ az emberektől, de még milyen elsőrendűek.

Miket tudott meg a magát borbélynak álcázó, és immár népszerű idegen megfigyelő az emberiségről? Hát, például, hogy az emberiség kedvenc tápláléka a kebab és a humusz. No, meg, hogy az igazi kebab, amit girosznak is hívnak egyes eretnekek, leginkább bárányból készül vagy borjúból, de errefelé mindenki csirkét eszik, ezért nehéz igazán jót találni. Ebből Béla megtudta, hogy az emberi kultúra mégsem egységes, és hogy ahány ház annyi szokás. Mindenesetre feljegyezte magának, hogy ebben a városban csirkefalók élnek, máshol meg bárányfalók. Azt is megtudta, hogy az igazán gazdagok legalább ezer birkával rendelkeznek. Egyszer egy jóvágású fiatalember beretválása közben pedig arról is értesülhetett naponta négyszer kell imádkozni, és mindenképpen el kell zarándokolnia egy Mekka nevű helyre, hogy megértse, hogyan is működnek a dolgok.

Aztán egyszer, amikor egy magát hipszterként azonosító figurának varázsolt egy újabb ferde Lenin-szakállt, rájött arra is, hogy a korábban megszerzett információk ugyan mind fontosak, de az ember életcélja, hogy influenszerré váljon azon a primitív kommunikációs hálózaton, amelyet az emberiség naphosszat bámult a zsebében hordott miniszámítógépen, amin mellesleg beszélni is lehetett távoli helyeken lévő ismerősökkel.

Egy tizenöt éves vendégétől, akinek még nem nőtt ki az arcszőrzete, de korábban levágott szakállakból szeretett volna felragasztatni magának minimum egy álbajszot, megtanulta, hogyan kell rövid és teljesen értelmetlen kis videókat készíteni, feliratozni a sok hülyeséget, amit néhány másodperc alatt el tud hadarni. Ez egyáltalán nem okozott neki nehézséget, így hamarosan világszerte ismerté vált a pesti borbély, akiről senki sem tudta, hogy mit is akar mondani, és egyáltalán ki ez a csóka, de mindezek ellenére vagy pont ezért százmilliók követték, és szinte feldolgozhatatlan mennyiségű üzenetet kapott, amelyek rendszerezésével és értelmezésével naponta több órát is eltöltött.

Béla borbély, az idegen megfigyelő, hogy ellenőrizze a sok sületlenséget a kuncsaftok nagy szomorúságára két hónapra bezárta virágzó üzletét, és világkörüli útra indult. Közben szorgalmasan jegyzetelt. Pekingen feljegyezte, hogy ha társai végre megérkeznek a Föld bolygóra, mindenképpen kerüljék el a kínai operát, egyrészt mert négy óra hosszan tart, másrészt mert olyan nyelven adják elő, amit a közönség nem beszél, ezért feliratozni kell, végezetül pedig a művészek időnként fülsértően nyirvákolnak benne. Azt azonban elismerőleg jegyezte fel, hogy a kínaiak heti hét napon át szorgalmasan dolgoznak reggeltől estig, és mindezt jóindulatból teszik, hogy a világot elláthassák az újrahasznosított műanyagpalackokból készített konfekcióruhákkal és vízhatlan cipőkkel. Ráadásul az emberek elégedettek is, mert a napi tizenhat órás munkában kielégítően levezetik felesleges energiájukat, így aztán este nyolckor boldogan kortyolgatják az utcán Csing-Tao sörüket.

Béla, az idegen megfigyelő Peking után átugrott Ausztráliába, nevezetesen Sidney városába. Az ugrást persze szó szerint kell érteni, mert ezúttal is zsebteleportját használta. Felderítő kötelességén túl elsősorban azért választotta ezt a kontinensnyi országot, mert egy plakáton meglátott egy kedves pofájú, nyilvánvalóan beretválásra szoruló koalát.

Sidneyben némileg csalódottan vette tudomásul, hogy jobbára itt is kínaiak élnek, csak itt nem tudják olyan hatékonyan levezetni az energiájukat, mint otthon, ezért naphosszat sütnek-főznek egy egész városnegyedben. Később megnyugodva fedezte fel, hogy laknak itt azért mások is, főleg indiaiak. Az állatkert koalája azonban csalódást okozott neki, mert mint az ápolótól értesült éppen szőrhullás elleni kezelést kap, vigasztalásképp a fiatalember elárulta neki, hogy Canberra mellett a Wild Life Parkban igazi szőrmókokat is láthat.

Ezért aztán a borbélyunk átruccant a főváros mellett található parkba, ahol mindenki a saját autójával járhat körbe a sokhektáros területen, már ha ebbe az összevissza ugrándozó kenguruk is beleegyeznek. Béla bérelt tehát egy autót, és behajtott a parkba. A sok mélán bámuló kenguru között végül eljutott az eukaliptusz erdőbe, ahol nagy nehezen az egyik fa tetején felfedezett egy szőrgombócot. Szelídség generátora segítségével lecsalogatta a koalát, és annak és rendje módja szerint vágott neki egy kiváló Lenin-szakállt. Az állat persze címlapokra került, és még Károly királlyal is fotózták a nyugdíjas férfi horgoló világbajnokság megnyitóján. Béla pedig, mivel ebben az országban semmilyen érdekes megfigyelést nem tett, továbbállt.

A véletlenre bízta következő ugrását, így a zsebteleportja a romániai Ploiestibe vetette, ám miután körbepillantott, és megállapította, hogy itt bizony semmi látnivaló sincs, és baromi hideg van télen, azonnal megnyomta a piros gombot. A következő helyszínt már sokkal kellemesebbnek találta, nem beszélve a januári plusz 17 fokos hőmérsékletről. Azt is észlelte, hogy Kréta szigetének legnyugatibb tartományában igen békés emberek élnek. Kisszamosz polgárai ugyanis az évnek ebben a szakában leginkább kávézással töltik az idejüket, mivel más dolguk nem nagyon van. A napi betevőre valót a turistaszezonban keresik meg, akik meg nem azok épp azon elmélkednek, hogy milyen lesz a következő olívatermés.

Beült tehát egy kávéházba, hogy elvegyüljön a tömegben. Eleinte kicsit csodálkozva nézték a helybéli nyugdíjas veteránharcosok, akik közül a legfiatalabb is kilencvenhárom éves volt, mert Béla nem látszott többnek harmincnál, ám miután tökéletes krétai görög nyelven kért egy kávét, azt hitték, hogy valakinek az unokája, és megtanították ostáblázni. Hát, igen, űrlényünk a nyugdíjas partizán klubba tért be egy kávéra, akiktől mindent megtudott a nyugodt élet titkáról. Miután a világháborúban elüldözték kegyetlen megszálló a németeket, részben megbocsátottak nekik, és háromszoros áron kiszolgálják ki őket nyáron az állítólag helyi főzésű sörből, amit egyébként némethonból importálnak negyedáron.

Béla példaértékűnek ítélte meg a helyi életstílust, bár feljegyezte magának: „Ne ostáblázz görög veterán partizánnal.”

Ezek után megfogadta egykori kliense, Ahmed tanácsát és Konstantinápolyba, aktuális nevén Isztambulba teleportálta magát, méghozzá egyenesen a Nagy Bazárba. Mivel indulás előtt alaposan kitömte zsebeit amerikai dollárokkal, hamarosan igen nagy népszerűségre tett szert az árusok között, mivel mindenféle alkudozás nélkül vásárolt. Ezen ugyan kicsit megsértődtek a derék atyafiak, de valahogy csak elnézték neki az ősi szokások megszegését. Jól mutatta ezt, hogy a turbánárustól kapott ajándékba egy teát, a hamisított órákat áruló Mehmedtől, miután megvette a legdrágább kínai Rolexet, egy igazi plasztikból készült alabástrom sakk készlettet vehetett át, teljesen ingyen. A hosszú és élvezetes vásárlás legvégén, amikor is bíborba, bársonyba és brokátba öltözött, a selyemárus egyszerűen a kezébe nyomta a tevéje kantárját.

Béla mintha csak az Ezeregyéjszaka meséiből lépett volna ki, úgy indult meg igazi kebabot keresni, és elmondhatom, hogy a nép igencsak csodálta, amint az első Döner árus felé haladt. A turisták fényképezkedtek vele, és kéretlenül kitömték a zsebét mindenféle valutákkal. A kebabot is ingyen kapta, amely valóban kivételesen ízletes volt. A bódé tulajdonosa a tevéért cserébe felajánlotta az egyik lányát a nyolc közül feleségnek, ám Béla, miután alaposan megnézte az orra alá dugott fényképet, és hát különben sem volt földi ember, inkább megtartotta a tevét, és elindult megcsodálni a Hagia Sophiát meg a Topkapi palotát. A noteszába pedig feljegyezte: “Igen barátságos emberek ezek, jó sokan csinálnak mindent, el nem tudom képzelni, hogy valaha is ártottak volna valakinek.”

Ezek után következett a talán legfontosabb momentum, amely Föld bolygó jövőjét eldöntötte. A Borbély éppen a Nobel-díjátadó másnapján teleportált a Svéd Királyi Akadémiára, ahol az alábbi írással találkozott, amelynek kinagyított példánya ott virított a nemes intézmény faliújságján. Sajnos a cikk tetejét valaki letépte, de így is elegendő volt hozzá, hogy végső elhatározásra jusson a bolygóriportján illetően. Az írás így szólt:

„Annál is inkább, mert fény derült eddig rejtegetett titkára: ő indította el pályáján a Sziklát, Dwayne Jonsont, és erről legújabb, megjelenés előtt álló novelláskötetében ír, amelyet volt szerencsém letölteni a gépéről, amíg ő domacse kafét kotyvasztott nekem a konyhában.
A történetet olvasva megértettem, hogy a barátomból mindig is áradó szelíd humánum ezúttal az egész emberiséget ajándékozta meg azáltal, hogy a későbbi színész két teljes héten át Sanyi védnöksége alatt állt Moravicán.

Történt ugyanis, hogy 1986-ban a tizenöt éves Dwayne az egykori Jugoszláviába látogatott középiskolai osztályával. Belgrádból busszal indultak a Palicsi tóhoz, hogy ott részt vegyenek egy sárkányhajó versenyen, és hát az útjuk, miután a sofőr eltévedt, Majoros Sándor szülőfaluján át vezetett, ahol is a főút baloldalán lévő benzinkútnál rövid pihenőt tartottak. A Szikla akkoriban egyáltalán nem számított óriásnak, sőt kifejezetten alacsony termetű, nyüzöge srácot kell magunk elé képzelnünk, aki – mint szerzőnk megjegyzi – akkor látott először tehenet. A jószág a töltőállomás mellett legelészett, és alighanem megriadhatott Dwayne fényképezőgépétől, amivel a srác meg akarta örökíteni a szüleinek a csodálatos lényt, ám az menekülőre fogta, de a Szikla nem adta fel. Hát valahogy így keveredhetett a moravicai tehenészet inszemináló állomására, ahol az akkor még elektromos rendszerek kivitelezésével is foglalkozó író éppen tevékenykedett.

A busz közben továbbment, az ifjú Jonson hiányát pedig csak egy hét múlva vették észre, amikor a kísérő tanár kezében egy felesleges repülőjegy maradt.

Sanyi végül vadonatúj, jugoszláv gyártmányú Renault R4-esével bevitte a srácot a rendőrségre, ahol megkérték, hogy vigyázzon már a gyerekre pár óráig, amíg megállapítják a személyazonosságát, és hazajuttatják. Hát, ebből lett az a bizonyos két hét, ami a későbbi világsztárt a filmezés és a testépítés útjára vezette.

„ – Hát milyen frájer lesz így belőled, komám? – kérdeztem tőle, amint hazaértünk. – Na, egyél valamit, hogy legyen erőd – mutattam a konyhaasztalon büszkén remegő füstölt szalonnára meg a kenyérre – aztán meg be kéne pakolni a téli tüzelőt a fészerbe, hogy erősödjél kicsit.”
Többet nem merek idézni a publikálatlan műből, de annyit még elárulok, hogy az ifjú Majoros Sándor éppen ezekben a napokban forgatta a szövetségi amatőr filmfesztiválon később második díjat nyert western paródiáját, és igen, valószínűleg kitaláltátok, kedves olvasók, ez volt Dwayne Jonson első filmszerepe. A Szikla sajnos nem látszik jól a kulcsjelenetben, amiben a banditák, Majoros vezetésével éppen megérkeznek a bácskai szállás teraszán szivarozó pozitív hőshöz, de bizony ott van a négy bandita részleges takarásában. A Szikla később így emlékezett vissza az íróval töltött napokra:

„Ráéreztem a filmezés szépségére Moravicán. Sandortól megtanultam, hogy mennyire fontos a testedzés, és hát látható, hogy a kétheti fatranszportálás nem volt hiábavaló, meg persze később a rendszeres kondizás sem. És hát meg is nőttem ugye közben. De Sanyit mindig örömmel látogatom meg, ha tehetem. Ő a második apám.”

A Szikla egyik filmjét nemrégiben nézte meg egy igazi sztambuli moziban törökül, és elmondhatom igencsak imponált neki a hős nemeslelkűsége. Most pedig, hogy megtudta, ki is vezette a helyes útra kedvencét, hirtelen megvilágosodott. Véget kell vetni ennek az összevisszaságnak ezen az egyébként jobb sorsa érdemes bolygón, és ehhez egy igazi vezér kell az emberi nemből. Márpedig ki lenne más alkalmasabb erre, mint a Szikla második apja? Senki más! Úgyhogy cselekedett is. A primitív de az egész világot behálózó interneten keresztül szuperhipnotikus beszédet tartott, amelyben közölte, hogy Sandor Majoros Nobel-díjas író vezeti ezentúl a teljes emberiséget, egyébként pedig minden politikus vonuljon vissza eredeti foglalkozásához, és kövessék Sandor utasításait. Az írócápa videó csatornájához hozzácsatolt egy digihipnotikus alkalmazást, úgyhogy akár akarták a népek, akár nem, azontúl azontúl az új vezér minden kívánságát és parancsolatát teljesíteni kellett.

Hát így lett jobb hely a világunk, mint tapasztalhatjuk is. A borbély pedig hazatért, és jelentette, hogy a Föld kérdését elrendezte, majd hat évre elment nyaralni egy olyan helyre, amiről még nem is hallottunk.

 

Az ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel növeli az ön esélyeit a Bányai Tamás-díj megnyerésére.

Lovas Lajos

Háromszoros Zsoldos Péter díjas író. Első regénye, az Agydobás 2005-ben jelent meg és 2006-ban Zsoldos Péter-díjat nyert. 2007-ben készült el a folytatás Jó reggelt délben címmel. 2010-ben jelent meg N című sci-fi regénye a Metropolis Media gondozásában a Galaktika Fantasztikus Könyvek sorozatban. 2011-ben Minek nevezzelek? című művével – amely a Galaktika 241. számában (2010. április) jelent meg – novella kategóriában Zsoldos Péter-díjat nyert. Törzsszövetség (Metropolis Media, Galaktika Fantasztikus Könyvek 2016) – regény kategóriában 2017-ben Zsoldos Péter-díjjal jutalmazták. A Galaktika magazinban számos novellát publikált. 2021-ben folytatásokban jelent meg Visszavágó című regénye, amely jövő év elején kötet formájában is napvilágot lát. Legújabb novellája: Az ugye nekem akarjátok adni a Nobel-díjat, 2021. decemberében a GFK 400. című kötetben látott napvilágot.

Vélemény, hozzászólás?

Your email address will not be published.

FelFEL