A ceruza és más történetek

2024-01-06
248 olvasó

Álomirodalom

Brevicsek Ottó szódavízkészítő mester észrevette, hogy hajnaltájt, úgy négy óra körül menetrendszerűen irodalmi gondolatai támadnak. Arra riad fel, hogy a fejében kavarognak a jobbnál jobb ötletek és témák. Ha ilyenkor asztalhoz ülne, és megírná őket, egytől egyig remekművek születnének. Nem is nagyon kéne erőlködnie, mert a mondatok libasorban várakoznak, mint a szódával megtöltött, szállításra kész üvegek. Van közöttük mindenféle a fehértől a halvány zöldön át egészen a ritka kékes színűig. Egyéni döntés kérdése, hogy az ember milyen sorrendben rakja be őket a faládába, és ez az irodalommal sincs másként. Erre gondol, amikor kimegy pisálni, és szinte már kész írónak érzi magát, amikor visszamászik az ágyba. Ránéz az órára, és megállapítja, hogy még másfél óráig húzhatja a lóbőrt, ami egy írói karrier kiépítéséhez nem valami sok, de nem is kevés. Így alszik el, boldogan, megkönnyebbülve, és amikor fél hatkor felkel, már el is fejelti ezt az egészet.

 

Névnaposok

Egy távoli, idegen bolygón valakinek eszébe jutott, hogy meg kéne ünnepelni a névnapot. Az érvelése logikus volt és egyszerű: amikor a naptár a nevünkhöz ér, nagy murit csapunk. Meghívjuk a barátokat, az ismerősöket és a rokonokat, apróbb ajándékokat fogadunk el tőlük, meg mindenféle jókívánságot, amiért cserébe enni és innivalót kínálunk, bő választékban. Akik körülötte álltak, és hallgatták ezt nem értették. De nekünk nincs is nevünk! Egyformák vagyunk, mint két tekegolyó!, mondogatták. Ha valakiről beszélünk, azt mondjuk rá, hogy ő, aki meg hallótávolságon belül tartózkodik, az egyszerűek csak te. És közben mi vagyunk az én. Értem, nagyon is értem, mondogatta az ötletadó, de nem lenne szebb az életünk, ha névvel is rendelkeznénk? Hogy mást ne mondjak, csoportosulhatnánk, például úgy, hogy akiket Jánosnak hívnak, hadat üzenhetnének azoknak, akiket Pistának neveznek el. Nem lenne így szebb és izgalmasabb az élet? Nem!, mondák a körülötte állók. És jól agyonverték.

 

A ceruza

Amikor a falovat fölfelé tolták a domboldalon, Odüsszeusz a lába előtt megpillantott egy rövid ceruzát. Ugyanolyan volt, mint amivel a nyugdíjas orvosok a keresztrejtvényt fejtik. A vége kissé megrágva, a hegye jócskán megkopva, de ceruza volt, nem férkőzhetett hozzá kétség. Odüsszeusz megtorpant, és intett a többieknek, hogy ők is álljanak meg. Jól jött ez a pihenő, mert a ló dög nehéz volt. Nem kerekeken gördült, hanem talpakon csúszott, mint a szán. A kerekekkel nem volt idő bajlódni, meg hát ki is lógott volna a lóláb – hehe! –, ha így szállítják a rendeltetési helyére. Hogy kerül ide egy ceruza?, tűnődött Odüsszeusz, mert tudta, hogy ezt az eszközt még nem találták fel, de rögtön meg is lelte a magyarázatot. Vannak ettől nagyobb csodák is, és mert az istenek ide-oda mászkálhatnak az időben, akár ők is elejthették. A kérdés az, hogy mit csináljon: vegye fel, vagy hagyja itt. Ha felveszi, és zsebre vágja, kisiklatja a történelmet. Ha itt hagyja, elszalaszt egy hatalmas lehetőséget. Mert gondoljuk csak el, mit ér egy ceruza egy tengerész zsebében! Precíz csillagtérképet rajzolhat vele, nem beszélve a hajónaplóról, amit fontos útmutató lehet a későbbi korok emberének. Kár, hogy nem előbb találta meg, mert akkor ezt a tákolmányt is másként tervezi. Nem lett volna például ennyire rozoga, és a szellőzést is jobban megoldja, mert így, ahogy van bizony komoly gondot jelent, ha bent lesznek a ló hasában. De mert a társai kérdőn néztek rá, egyszerűen átlépett a ceruza felett, és úgy tett, mintha nem is látta volna.

Az ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel növeli az ön esélyeit a Bányai Tamás-díj megnyerésére.

Ehhez az íráshoz még nem érkezett adományozás.

Majoros Sándor

A Regénytár alapító- főszerkesztője, aki célul tűzte ki maga elé az igényes (nívós) szórakoztató és a komoly, elhivatott irodalom közötti „északnyugati átjáró” megtalálását. Ez a honlap ennek az útkeresésnek a gyakorlatozó terepe, néha komoly, máskor komolytalan, de mindig egyedien különleges és szórakoztató. Majoros jelenleg Budapesten él, néha dolgozik, máskor csak lóbálja a lábát. Mentségére legyen mondva a régi igazság, amely szerint az író akkor is ír, ha ez olyan nagyon nem is látszik: belsőleg alkot.

Vélemény, hozzászólás?

FelFEL