A chupakabra látogatása

2019-03-18
707 olvasó

Rusnerékhez teljesen váratlanul állított be az a vendég, akit őszinte bevallással, kezüket a szívükre téve a pokolba kívántak. Rusnerné éppen teregetett, Rusner úr meg a galambdúcot takarította, amikor megállt a ház előtt egy limuzin, és kiszállt belőle a rég látott jövevény. Rusner úr rosszat sejtve tette le a kislapátot, aztán kinézett a galambröptető nyíláson. A szemüvegét lent hagyta a konyhában, de az így is látta, hogy nem egy Jehova tanúja és még csak nem is porszívóügynök, hanem az öccse az, aki a háza elé érkezett.

Rusnerné a ruháskosarat ledobva, nedves kezét a kötényébe törölve futott kaput nyitni. Erre már Rusner úr is lemászott a grádicson, és a galambszaros munkásnadrágját porolgatva kiballagott az utcára. Mire odaért, a neje és az öcskös már javában ölelkeztek.

– Hát már meg sem ismersz? – fordult oda hozzá az öcskös, miután kihámozta magát Rusnerné párnás karjaiból.

– Dehogynem… – mormogta Rusner úr az öröm legcsekélyebb jele nélkül. Kezet nyújtott, aztán kinyitotta a kaput az öcskös előtt.

– Mostanában nagy itt a rendetlenség – mondta Rusnerné mentegetőzve, mert a ház környéke olyan volt, mint egy romhalmaz. Nyakig voltak a felújításban. A tornácot befalazták, a házat pedig meghosszabbították, hogy legyen hely az unokáknak, ha eljönnek látogatóba. Két fiú és három lányunokájuk volt, mindannyian kisiskolások. Rusnerné mindezt egy szuszra el is mondta a vendégnek, akit láthatóan nem érdekelt a téma. Mosolyogva nézett körül az udvaron, ami tele volt ócskasággal. A félig kész, cementszagú tornácon ültek le, egy műanyag kerti asztal mellé azokra a székekre, amelyeket Rusner úr a szobából varázsolt elő. A hatvanas évek divatját idézték, és mert ez a stílus kezd ismét divatba jönni, mondhatni trendinek számítottak.

– Ez a jó, falusi levegő mindennél többet ér! – szippantott bele az öcskös a trágyaszagú ájerbe, miközben a pillantását az elébe táruló látványon nyugtatta.

– Hozhatok egy kávét? – kérdezte Rusnerné.

Az öcskös bólintott, hogy igen, az jó lenne. Még mindig emlékszik azokra a finom kávékra, amiket Manci mama főzött. Hány éve is, hogy meghalt az öreglány?

– Tavaly volt kereken tíz – mondta Rusner úr mereven maga elé nézve. Eszébe jutottak azok az idők, amikor az öcskös még itthon volt, és rengeteg mindennel próbálkozott, de semmi sem jött neki össze. Így aztán, amikor Manci mama meghalt, úgy vetette rá magát az örökségre, mint valami chupakabra. A földön, a házon csúnyán össze is vesztek, aztán meg pereskedtek is, mert Rusner úr nem volt hajlandó lemondani arról, ami az anyjuk gondozása után őt illette meg. A bíróság végül neki adott igazat. Az öcskös eztán döntött úgy, hogy elhagyja az országot. Bár az évek múlásával enyhült köztük a feszültség, a kapcsolatuk egészen mostanáig csak arra szorítkozott, hogy sátoros ünnepeken üdvözölték egymást a közösségi médiában.

Most, hogy az öcskös személyesen is megjelent, az Rusner úr számára több volt, mint baljós előjel. Amíg Rusnerné a kávét kotyvasztotta, meg is próbálta kiugrasztani a nyulat a bokorból:

– Aztán minek köszönhetjük ezt a nagy megtiszteltetést? – kérdezte olyan kényelmetlenül fészkelődve, mintha szög ment volna a hátsójába.

– Hazatelepülök – mondta az öcskös, és rágyújtott egy cigarettára. – Eljött az ideje annak, hogy a tíz év alatt szerzett tudásomat és vagyonomat kamatoztassam. Kecskéket fogok tenyészteni.

Rusner nagyon is jól tudta, mit jelent mindez: ez a chupakabra meg fogja vásárolni azt a földet, amit az örökségért folytatott perben elveszített. Akkor a négy hold még sokat ért, mert tele volt az ország perspektívával, de most válság van, a béka segge alatt tartózkodik az egész nemzetgazdaság. Alig tudja kifizetni a műveltetést, meg az adót, úgy hogy kénytelen lesz megszabadulni a földtől. Az is az öcskös vételi esélyeit növeli, hogy a felújításba is belefáradt: az istennek se jön össze az a pénz, ami még hiányzik hozzá. Így ér hát véget az a hosszú, kemény és embert próbáló közdelem, aminek következtében gyomorideget, magas vérnyomást és nem utolsó sorban cukorbetegséget szerzett. Ez mind a stressz következménye, az orvosok is megmondták. Csak annak köszönheti az életét, hogy az öcskös még azelőtt lelépett, hogy a sok nyavalya következtében Rusner úrnak elfakadt volna az epéje.

– A kecske helyigényes jószág – kezdte a puhatolózást, remélve, hogy a nyúl most aztán tényleg kiugrik a bozótból.

– Bizony az, de ezek, amikkel én foglalkozni akarok, nemes vérű kőszáliak. Nem járkálnak össze-vissza, hanem fölmásznak valami póznára, és onnét nézelődnek. Kis helyen elfér belőlük rengeteg. A szénát is úgy kell elébük hordani, mint a tehenekhez. Ezért aztán nagyüzemi módon fogom őket tenyészteni. Már meg is egyeztem a szövetkezettel.

– A szövetkezettel? – nyelte félre a kávéját Rusner úr. – Hát nem kell a föld?!

– Az a szikes parlag? – nevezett az öcskös. – Nem jó az semmire. Még bogáncs se’ terem rajta. A szövetkezet régi legelője százszor jobb. Az önkormányzattól aprópénzért kivettem árendába. Na de – nézett a karórájára hirtelen – mennem is kell, mert mindjárt megérkeznek a betonoszlopok.

– Betonoszlopok? – értetlenkedett Rusner úr. Még mindig vörös volt a félrenyelt feketétől.

– Ezeken fognak ácsorogni a kecskéim. No, köszönöm a kávét meg a kedves vendéglátást! – mondta az öcskös és távozott.

Rusner úr nem bírta kikísérni. Még sosem alázták meg ennyire, pedig átélt már egyet, s mást. Idejött ez a senkiházi, és látta: annyira meg van szorulva, hogy a lehető legnyomottabb áron is azonnal eladná a földet, erre bedobja neki ezt a mesét a kőszáli kecskékről. Persze amilyen kalandor, még az is lehet, hogy belevág ebbe az őrültségbe. Ő meg itt marad a galambszaros gatyájában, és egyre nagyobb keserűséggel nézi majd, hogy a félig kész felújítást lassan hatalmába keríti az enyészet. Rusner úr szeme kidülledt és minden korábbinál gyilkosabb gondolatai támadtak. De mivel ez az indulat nem találta meg a kivezető utat, hogy egy földhöz vágott csésze formájában megsemmisüljön, mi sem természetesebb, mint hogy a létrehozója ellen fordult.

Amikor Rusnerné visszajött, hogy a vendég után rendet tegyen, úgy találta Rusner urat az asztalra borulva, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. Megütötte a guta.

Az ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel növeli az ön esélyeit a Bányai Tamás-díj megnyerésére.

Tóth Cakan

(1991., Budapest) Többféle prózai műfajban, de kizárólag internetes portálokon publikál, különféle álneveken. Anyakönyvezett nevét először honlapunkon használta, elsősorban az Irodalmi Élet főszerkesztője, Benői Sztipán biztatására. Meggyőződéssel vallja, hogy a nyomtatott irodalom ideje leáldozóban van, mert könyvet már alig olvas valaki. Ezért a netes irodalomnak rövidnek, humorosnak és lényegretörőnek kell lennie.

1 Comment

Vélemény, hozzászólás?

Your email address will not be published.

FelFEL