A csúcson

Majdnem napra pontosan 33 éve – te jóságos ég! – egy fagyos szombat hajnalán a Szpari uszoda előtt várakoztam, vállamon egy sporttáskával. Aznap utaztunk az 1988. évi országos serdülő kötöttfogású birkózóbajnokságra. Kisvártatva begurult a kocsi is az uszoda elé. Egy tűzpiros, vadonatúj 316–os BMW. Az 1980–as moszkvai olimpia legendás bajnoka vezette az autót, amit néhány hónapja nyert új sportágában, egy budapesti kick-box világkupán. Kivágódott a jobb első ajtó, kiszállt valaki, miközben a kocsi belsejéből a bajnok dörmögő hangját hallottam:

– Kicsi! Te húzzál át villámgyorsan a hátsó ülésre, te meg dobd be a benga testedet ide előre! Aztán haladjunk, mert soha a büdös életben nem érek haza.

Bepattantam a kocsiba, és a hajnali sötétben útnak indultunk. Mindig tiszteletet és valami furcsa megilletődöttséget éreztem, valahányszor ennek a legendás birkózónak a közelében voltam. Nyolcévesen a fél országgal együtt néztem végig a tévében a Moszkvában bemutatott menetelését az olimpiai bajnoki címig. Most meg itt ülhetek mellette, ebben a csilivili, szuper járgányban. A bajnok nem volt beszédes kedvében, láthatóan elfáradt, hiszen az egész éjszakát egy híres-hírhedt budai szórakozóhely portáján ácsorogta végig. Egyenesen onnan érkezett, hogy felszedjen a városban mind a négyünket, akiket lefuvarozott a verseny helyszínére.

A hátsó ülésen három klubtársam utazott velünk, ők alsóbb súlycsoportokban versenyeztek. Hármójuk közül kettő már boldog volt, mert a verseny napjára meglett a súlyuk, sőt, sikerült is alámenniük 15–20 dekával. Egyikük kibontott egy félliteres üdítőt, amit szép lassan, egymásnak adogatva kortyolgattak. Mindeközben bőszen froclizgatták negyedik utastársunkat, akinek viszont még 15–20 deka pluszsúlya volt. Üdítőitallal kínálgatták.

– Nem kérsz? Szívesen adunk.

– Vidd már innen a francba! Még két és fél óra a mérlegelésig. Bele fogok dögleni!

– Nem is vagy te szomjas.

– Rohadj meg!

Ezzel a kedves kis jelenet színesítette a Dorog felé vezető út első félóráját. A két szerencsés nevetgélt és tovább zrikálta a fogyasztástól elgyötört negyedik utast, aki már csak néha reagált. Egyrészt tudta, hogy köreinkben az efféle inzultusokat nem szabad mellre szívni, másrészt pedig a beszéd mostanra már igencsak nehezére esett. Ugyanis pár nap óta szinte egyáltalán nem volt nyál a szájában, ezért csupán rövid, egy-két szavas mondatokkal replikázott. Ezekben megpróbálta tömören körülírni az ő kárára jópofizó két srác elmeállapotát, olykor pedig anyukájuk vélt foglalkozására utalgatott félreérthetetlenül. Már kiértünk a városból, mikor a bajnok megunta és hátraszólt.

– Befognátok végre? Szétmegy a fejem. Mennyid van még, kicsi?

– Olyan tizenöt-húsz dekám. De hoztam anorákot. Ha félreállunk egy húsz percre…

– Lófaszt állunk félre! Sietek haza! Nem fogok húsz percig melletted araszolgatni, amíg te a leállósávban futkosol. Mire odaérünk, lesz még egy órád, hogy bemérjél. Azt majd addig a teremben szaladgálsz, vagy ha nem megy, leköpködöd.

Aki jártas a küzdősportok berkeiben, vagy űzte valamelyiket, az többnyire tisztában van azzal, hogy mit is jelent a fogyasztás. Nekem szerencsém volt, hiszen minden korosztályban a nehézsúlyban versenyeztem. Csupán 83 kilónál, majd később, az ifjúsági korosztályban 88 kilónál kellett nehezebbnek lennem, ami már 13 éves korom óta nem okozott gondot. De minél alacsonyabb súlycsoportban versenyzett valaki, a fogyasztás annál megerőltetőbb és gyötrelmesebb volt. A kiinduló állapotot tekintve: volt mondjuk egy 60 kilós birkózó. Ez volt a normál testsúlya úgy, hogy a teste csupa izomból állt, a testzsírszázaléka pedig erősen a nulla felé konvergált. Innen indult neki, hogy belefogyjon az 55 kg-os súlycsoportba. Könnyen kitalálható, hogy az ő esetében ez az öt kiló mínusz csak tartós folyadék- és némi izomtömeg-veszteség árán érhető el. Először csak kevesebbet eszik, aztán már kevesebbet is iszik. Mindezt természetesen úgy, hogy közben a versenyre készülvén rendszeresen és egyre intenzívebben edz. A végén pedig, az utolsó pár napban már csak annyi kalóriát visz be, hogy azért edzeni tudjon és csak annyi folyadékot, hogy ne álljon le a veséje. A fogyasztás hajrájában aztán már mindent bevetnek, hogy megszabaduljanak az utolsó dekáktól. Három réteg melegítőre húzott anorákban futkosás a fülledt edzőteremben, vagy ugyanígy felöltözve ugrálókötelezés egy csutkára feltekert szaunában. És mikor mindezt már nem bírják tovább, akkor alkalmazták néhányan a leköpködést. Ilyenkor a szájuk már teljesen ki volt száradva. Hogy legyen némi nyálelválasztásuk, savanyú cukrot szopogattak és a testükből ily módon kicsikart utolsó néhány cseppnyi folyadékot, azaz a saját nyálukat, kiköpdösték.

Tudom, hogy most néhányan mire gondoltok és igazatok van. Az élsport nem feltétlenül és nem mindig az egészség megőrzésről szól.

Olyan reggel 8 órára érkeztünk meg az addigra már zsúfolásig megtelt sportcsarnokba. Karcsi bácsi és Gyula bácsi, a két korosztályos edzőnk gardírozott bennünket a verseny két napja alatt. Ők ketten a többi szparis versenyzővel együtt másik kocsival érkeztek. Irány az öltöző és bemelegítés! Úgy kilenc óra körül két helyiségben megkezdődött a mérlegelés is. Súlycsoportonként szólították be a versenyzőket. Sorban állva várakoztunk, amikor klubtársunk, Gabika jött kifelé egy szál alsógatyában a mérlegelő helyiségből, mögötte Gyula bácsi bicegett és fenyegetően kiabált utána:

– Gabika! Ha most leesik a lábujjamról a köröm és nem birkózol normálisan, nyakon foglak verni!

Gabika a 70 kg-os kategóriában indult, és igencsak kérdéses volt, hogy tudja-e hozni a súlyát. Ezért mikor felállt a mázsa mérlegre, Gyula bácsi stikában egy rafkós mozdulattal a cipője orrával próbált a mérleg alsó lemezének ellentartani. Ez olyan jól sikerült, hogy amíg Gabika a mérlegen állt, a cipője orra a nagylábujjával együtt beszorult a két alsó lemez közé, de ezt a sok másodperces kínt a lebukás elkerülése miatt muszáj volt rezzenéstelen arccal tűrnie. Mindenesetre Gabika sikeresen bemérlegelt.

Aztán a megnyitóünnepség, majd kezdetét vette a verseny. Több mint 300 serdülőkorú birkózó vetette magát a küzdelembe, akik a különböző megyei versenyekről és a Budapest bajnokságról kvalifikálták magukat. Még az én súlycsoportomban is, a legnehezebbek között is huszonkét induló volt, emiatt minden súlycsoportot felosztottak két további, A és B csoportra. A csoporton belül birkóztunk egymás után a sorsolás által utunkba került ellenfelekkel, és aki kétszer kikapott, az elbúcsúzott a további versengéstől. Az első nap addig tartott, amíg a súlycsoportonkénti A és B csoportokban már csak három-három versenyző maradt talpon. Ez nekem a szombati napon négy meccset jelentett, de az alsóbb kategóriákban, melyekben közel hatvan induló volt, nem egyszer csak tíz mérkőzés után jutott el idáig egy-egy versenyző.

Vasárnap még három meccs várt rám. Kettő a saját csoportban, és utána a helyosztó, a másik csoport azonos helyezettjével. Az elsőn szerencsém volt, pedig egy csepeli versenyzővel álltunk szőnyegre, aki jobb birkózó volt, mint én. Valami kétes helyzetbe keveredtünk egy levitel közben, minek során tett egy számára balszerencsés mozdulatot, amibe beleragadt és két vállra került. A másik csoportmeccsen pedig a későbbi magyar bajnok aránylag simán elvert 6–1 vagy 7–1 arányban. Így csoport másodikként a bronzmeccsre készülődtem a másik csoport második helyezettje ellen.

Időközben befutott a bajnok is, hogy a verseny végén hazavigyen minket. Az 5–6. helyért birkózott két srác, akik után a mi meccsünk következett. Bőszen melegítettem, közben végig azon izgultam, hogy most a példaképem előtt kell majd birkóznom. Egyszer csak odalépett hozzám, átkarolta a vállam, és mint afféle önjelölt, elfuserált motivációs tréner, hevesen gesztikulálva a következőket mondta:

– Látom ám, hogy be vagy szarva. Helyes. Ez egy bronzmeccs. Tudod, mit jelent ez? Vagy felmész, aztán lecsavarod a palit és kapsz egy kibaszott érmet, amit utána majd úgyis napokig nézegetni fogsz, vagy üres kézzel mész haza. És otthon majd csak a pöcsödet nézegetheted és siránkozhatsz, hogy negyedik lettél.

El kell ismernem, hogy nem tévedett. Akkoriban még nekünk, tizenhat évesen az érmeknek és kupáknak fétise volt. Kiraktuk a polcra, felaggattuk a falra, és büszkén, párás szemmel nézegettük őket.

A bronzmeccset végül megnyertem, ráadásul tusgyőzelemmel. Mikor felemelte a bíró a kezemet, az volt életem egyik legmámorosabb pillanata. A döntők utáni eredményhirdetés során az örömöm csak fokozódott. A bronzérem mellé egy kis porcelánkupát is kaptam, jobban mondva inkább egy nem túl míves porcelán korsót, ami nekem akkor és ott a világ legszebb tárgya volt. A zuhanyzást követően Karcsi bácsi toppant be az öltözőbe, kezében két üveg vörösborral. Négy érmet nyertünk azon a hétvégén a Budapesti Spartacus színeiben. Karcsi bácsi szétöntötte a bort a négy porcelánkorsóba, majd kollektív éljenzést vezényelve gratulált nekünk.

– Egészségére, Karcsi bácsi! Úgy érzem, hogy a csúcson kell abbahagyni – mondtam vicceskedve, majd mivel még eléggé ki voltam tikkadva, egy húzásra lehajtottam a korsómban lévő 3-4 deci bort.

Mikor kisétáltunk a csarnok elé, a bajnok már ott várt minket a kocsija mellett ácsorogva. Ahogy boldogságtól sugárzó, kivörösödött arccal közeledtünk felé, vigyorogva megjegyezte:

– Jaj, de nagy az öröm, jaj, de nagy a boldogság! Mint akiket baszni visznek. Te még alig két órája, a bronzmeccsed előtt össze akartad szarni magad – fordult felém az utolsó mondattal.

– Hadd örüljön! – felelt helyettem Karcsi bácsi. – Az imént mondta odabent, hogy felért a csúcsra – tette még hozzá némi epés iróniával.

– Igen? Az anyád szentségit, te nagydarab lapaj! – mondta a bajnok, majd az atyai szeretet egyértelmű jeleként nyitott tenyérrel hátba vágott. A csattanást valószínűleg még Kesztölcön és Esztergomban is hallották. – Azt hiszem, a hétfői edzésre én is levetkőzök és átnézlek egy kicsit. Csak hogy lássam, milyen ott fenn a csúcson. Na, mozgás, be a kocsiba! Indulunk.

Csak sok évvel később tudatosult bennem, hogy ez a jópofának szánt, de nem túl vicces, örömömben elejtett mondatom valósággá vált. Tényleg ott Dorogon, tizenhat évesen értem fel sportolói pályafutásom zenitjére. Máig emlékszem a birkózóterem jellegzetes szagára, a mellettem güriző és izzadó társaimra és a félistenekre, akiket testközelből láthattam. Mindeközben pedig feljutottam a csúcsra. Igaz, hogy akkor azt még csak egy lépcsőfoknak hittem. Nem verdeste az eget és nem ért fel a felhők fölé. Csak egy aprócska homokbucka volt, ami nem magasabb, mint egy dobogó harmadik foka. De ott voltam, körülnéztem, és egy nem túl míves porcelán korsóval a kezemben leballagtam róla.

Az ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel növeli az ön esélyeit a Bányai Tamás-díj megnyerésére.

Ehhez az íráshoz még nem érkezett adományozás.