A dózni

A dózni

2018-03-07
1.3K olvasó

A kocsmaajtó fölötti kis harangot Janó félre húzta, mert már megbolondította, hogy állandóan gilingalangozik. Erzsóka úgyis bement a városba, nem szól érte. Ha itthon lenne, persze nem vetemedett volna ilyen galád tettre, mert a felesége kardos menyecske volt már vagy negyven éve, meg amúgy is jobb a békesség. Ez a jó házasság titka, mosolyodott el a bajusza alatt, és egy kortynyi pálinkával öblítette le ezt a bölcsességet. Tele volt a kocsma, péntek volt, kora este. A vidéken dolgozók is beugrottak egy felesre, fröccsre, Erzsóka töpörtős pogácsát sütött vagy két vájdlinggal, az is jól fogyott. Persze az ehhez szükséges engedélyt nem kell firtatni, de ez nem is jutott eszébe senki emberfiának. Faluhelyen nem veszik ezt olyan komolyan, mégse lett még soha belőle baj, Erzsóka konyhája olyan, mint a patyolat. Az onnan kikerülő fasírt, gulyásleves, szalagos fánk után mindenki megnyalja a tíz ujját. A pogácsára meg csúszik a kicsit savanykás házi bor, vörös, fehér egyaránt. A legszélső asztalnál Fuvaros ült délcegen, előtte egy kék koperta. Az unokaöccse írt, Amerikás barátai intézték el, hogy kimehessen. Persze nem évekre, pláne nem örökre, csak úgy körül nézni. Jó gyerek, meg ügyes szerelő, amíg itthon voltak az őszapók – mert így hívták magukat –, ő hozta vitte őket a környéken, megcsinálta a kölcsönautó szelepét, meg amúgy is udvarias a kölök, a jég hátán is megél. Három hónapig tanulta azt a fránya angolt, hogy ne legyen teljesen béna kint, bár Dezső megígérte, nem hagyják magára, náluk is alszik. A levelet már elolvasta egy párszor, most csak az érdekesebb részeket idézi a társaságnak. Amerikás mosolyogva hallgatta, Mihály bácsi bólogatott és néha elnevette magát, Balázs bácsi meg, az exharangozó kicsit irigykedve hallgatta a vidám beszámolót. Néha felhorkant, hogy nono, ott sincs ám kolbászból a kerítés, de a többiek lepisszegték.

– Az a lényeg, hogy világot lát a gyerek – mondta Amerikás elégedetten.  – Más ez, mint mikor én mentem ki, de hadd tanuljon, okosodjon. Aztán ha megjön, sok mindent másként gondol, csak a javára válik.

Fuvaros gondosan elrakta a levelet, és nagylelkűen rendelt még egy kört. Pali bácsi meg a Tetkós is megjöttek, a mellettük lévő asztalhoz telepedtek. Az öreg kitette az asztalra a dóznit, benne a kézzel sodort bagarettát. Tudta persze, hogy nem lehet itt bent rágyújtani, nem is volt szándékában, de így szokta meg, s a szokás nagy úr. A Tetkós kihozta a deci fehéret meg a deci szódát, szigorúan külön pohárban, magának meg fél tucat pogácsát a kólája mellé. Balázs bácsit még mindig bosszantotta egy kicsit más ember szerencséje, dúlt-fúlt magában, hogy némelyek csak úgy felülnek a repülőre, aztán már a föld másik feléről írogatják, hogy ezt látták, meg ott voltak, de a Fuvarosba nem akart belekötni. Persze nem volt ő rossz ember, csak néha nem bírt a szájával. Sandán átnézett az asztalon csillogó dóznira, és csak odabökött.

– Pali bátyám nagy becsben tartja azt az ócska cigitartót, hogy mindig a keze ügyében van – és úgy tett,mintha pöfékelni kezdene.

A Tetkós szeme villogni kezdett, mert bár nem nagyon látta át még teljesen a falusi hierarchiát, de Pali bácsit megvédte volna bárki ellenében. Az öreg szelíden rátette karját a színes indákkal díszített karra, és csendesen szólt.

– Nem ócskaság ez, hanem az életem egy darabja. Több mint hatvan éve az enyém. Nagy sora van annak, hogy jutott ez hozzám, és milyen fura helyzetbe sodort, megváltoztatta a sorsomat.

– Hinnye, de nagy szavakat használ! – csattant fel a felpaprikázott Balázs úr, de itt már Amerikás is közbe lépett. Egyszerűen átült a másik asztalhoz, vitte a poharát is, ezzel véglegesítve ezt a lépést. Fuvaros és Mihály bácsi is követték. Csend lett az ivóban, Janó becsukta a kármentő ajtaját, mert már régen fordult elő, hogy baj történt volna, de az ördög nem alszik. Pali bácsi szinte észre se vette a megváltozott helyzetet, úgy mesélt tovább.

– A seregben jó komám lett egy udvardi fiú. Segítettük egymást, megosztoztunk cigarettán, gondon, bajon. Szeptemberben egy eltávról vigyorogva érkezett meg, ujján ott ragyogott a jegygyűrű. Aztán jött az ősz, sárral, köddel, bizonytalansággal, egyik parancs ütötte a másikat. A barátomat nem érdekelte, folyton csak a karácsonyi esküvőről álmodozott. A lány kedvéért még a dohányzásról is letett, nekem adta a dóznit. Egyik nap kivezényeltek bennünket a laktanyából, egy nagy térre kellett vonulnunk, ahol már javában folyt a lövöldözés. Éreztem én itt egy kis ütést a bal oldalamon, de nem volt idő ilyen apróságra figyelni. Mikor meglátták a felsorakozott katonákat, egyszerre elcsendesedett a környék, nékünk fegyvert nem kellett használni. A laktanyába visszamenve vettem elő a dóznit, hát látom, a tetejéről pattant vissza a golyó. Így mentette meg az életemet.

Mikor itt tartott, már a fél kocsma ott ácsorgott az öreg asztala körül, egy pisszenés se hallatszott. A Tetkós közelebb tolta a poharat az eres kezekhez, és nagyot nyelve csak feltette a kérdés, hogy mi történt ezután?

– Az én szegény jó cimborám ott maradt egy utcai csetepatéban. A hadnagyunk lehúzta ujjáról a gyűrűt, nékem adta. Hogy majd vigyem el a lánynak, mikor már lehet menni. A hivatalos értesítést a szülők majd megkapják. Bizony eltelt egy bő hónap, mire odavergődtem. Nagy parasztházban sokan éltek, sáros kuvasz csaholt az udvaron. A lányt kihívattam egy maszatos kisgyerekkel, jött is sietve, kigömbölyödött, nem volt már olyan karcsú, mint a fényképen. Amikor a gyűrűt a kezébe nyomtam, kifutott a vér az arcából. Leültünk a kispadra, szemerkélt az eső, csak annyit mondott, hogy neki már vége. Viselős, ezt nem bocsájtja meg neki az apja, meg a falu se. No, hát milyen az ember, mikor férfi meg fiatal? Megkértem a kezét, ott, helyben. Mondtam, csak polgári lesz, kevés vendéggel, de a nevem megkapja a gyerek. Hát, így is lett. No, nem ilyen egyszerűen, de megcsináltuk. Így született meg nékem a legidősebb, szívbéli fiam. Becsületes, jó ember lett. Tudja persze, hogy történt a dolog, mert hazugságra nem lehet egy életet építeni. A tartót meg megörökli, utána meg az unokám. Ez maradt. Az emlék meg a becsület.

A kocsma egy emberként fújta ki a levegőt, a Tetkós óvatos pillantást vetett a dóznira, ami úgy fénylett a halvány villanykörte fényénél, mintha színezüstből lenne. Lehet persze, hogy abból is van.

A kávéscsésze ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel őt és a szerkesztőségünket egyaránt támogatja.

Ehhez az íráshoz még nem érkezett adományozás.

Kattints a Donate gombra, és egy tetszőleges összeggel segítsd a munkánkat! Köszönjük!

Salánki Anikó

A Regénytár jubileumi novellapályázatának és honlapunk 2015-ös nívódíjának nyertese.

2 Comments Vélemény, hozzászólás?

Vélemény, hozzászólás?

FelFEL