Az agyfalók
Az agyfalók valójában különleges felépítésű agyférgek, s amikor az emberek épp csak felfedezték ezeket a veszedelmes ragadozókat, mivel a belső tér befalása volt a legnagyobb vétkük, agyfalóknak nevezték el őket. Mikroszkopikus kutatások során derült fény arra, hogy az agyférgek alakja megegyezik a mesebeli trollokéval, mégpedig nem a klasszikus trollformát veszik fel – lásd Ata troll – hanem a Harry Potterből ismert, modernizált és mutálódott trollformát.
Először arra gyanakodtak, hogy egy számítógépes játékból szöktek ki, az elővigyázatlan felhasználók mélységes bánatára. Később egy éles szemű kocka felfigyelt arra, hogy nem a játékok területéről szabadult el a vírus, hanem a fórumok és híroldalak környékéről. A kutatást egy elismert informatikus irányította, aki megállapította, hogy a számítógépes tolvajnyelven trolloknak nevezett vírusok testesültek meg. A troll olyan rosszindulatú jelenség, amelynek gyűlöletkiáradása messze túlnő a weboldalak keretein, ezért teljesen érthető volt, hogy manifesztálódott. A trollféreg, kilépve a virtuális térből, befészkeli magát az agyba és az agysejtek fokozatos belakmározásával előbb-utóbb megbénítja a gazdatestet. A tünetek közé tartozik a heveny dühroham, a logika nélküli cselekvés, a határtalan agresszió és az irracionális gondolkodás. A trollok gyülekezőhelyét, a különösen veszélyes politikai és közéleti fórumokat trollfészkeknek nevezték el, a megfertőződött egyéneket pedig trollface-eknek. Zuckerberg a károsultaknak létrehozott egy alternatív Facebookot, a Trollfacebookot. Itt szabadon tobzódhattak az elférgesedett elmék. A gyűlöletet mérő műszerek valósággal felrobbantak a trollfészkek környezetében. A falánk férgek több millió áldozatnak okoztak elviselhetetlen szenvedést.
A világkormány határozott intézkedéseket ígért, csakhogy bebizonyosodott, maga a politika éltette a trollokat. Csak amikor a fertőzés elérte az elitet, köztük Soros Györgyöt, akkor eszméltek a világ nagyrabecsült vezetői. Bár Soros betegségének felfedezése nem ment könnyen, hisz ő már előtte is úgy viselkedett, mint akinek férgek pusztítják az agyát, a tőzsdeguru legvadabb ötletei világszerte forrongásokat, helyi háborúkat váltottak ki. Ennek megakadályozására háttérbe szorították az akkor már klónozott Sorost, korlátozták a netet, kivonták a pénzt tömegmédiából, és folyamatos igény teremtettek a kultúrára, az emberek tudatos művelésével és mentális fejlesztésével. Na de ez már nagyobb mese, mint a Harry Potterben garázdálkodó trollok története. Valójában az történt, hogy a zombivá vált, agyféreggel fertőzött emberiség polgárháborút kezdett az emberiség másik fele ellen. Ennek történetét azonban hülye lennék elmondani, a kalandos részekért nézzétek a Walking Deadet vagy az Éhezők viadalát, a hoolywoody forgatókönyvírók egy hónap alatt többet keresnek, mint én húsz év alatt, ráadásul írással. Ennek a kisabszurdnak most itt van a vége, ha a magyar író nem folyton taslit és fügét kapna, az én mesém is tovább tartott volna.
A drága kis kutyus
Pengeéles szájú, kórószerűen filigrán nő volt. Vele szemben a piknikus alkatú, de azért erős munkásember és egy hozzá hasonlóan hízásra hajlamos gömbölyded asszony ült. A köztük zajló beszélgetés láthatóan holtpontra jutott. A beállt csönd tovább növelte a feszültséget, végül a rövid szünetet a férfi karcos hangja törte meg.
— Azt hiszem, Berkes asszony…
— Kisasszony – helyesbített a tanárnő.
— Kisasszony – javította ki magát a szülő – azt hiszem, nem értett meg minket. Marcinak fizikából és matematikából is szüksége van az ötösre. Mindkettőt ön tanítja. Nem elég ezekből a négyes, mert úgy nem juthat állami ösztöndíjhoz és nem lehet belőle orvos. Nekünk nincs félévenként egymillió forintunk, hogy bejuttassuk a térítéses helyre. Igazság szerint semennyink sincs. Ezeken a tantárgyakon kívül mindenből ötöse van, csak ön osztályozta négyesre. De nekünk színötös bizonyítványra van szükségünk, csak akkor finanszírozza az állam a fiúnk tanulmányait.
— Értem, csakhogy az év végi záródolgozata egyik tárgyból sem éri el megfelelő pontszámot. A feleletei jók, de amikor nagy anyagrészeket kell átlátni, arra kevésbé képes. Ez adottság kérdése, ezért nem lehet hibáztatni, ez készség dolga. Én viszont nem változtathatom meg a játékszabályokat.
— Mi pedig arra kérjük, hogy legyen engedékenyebb vele szemben – nézett rá jelentőségteljesen az apa.
— Talán tegyek vele kivételt?
— Nyomós okunk van rá, hogy erre kérjük.
— Igen, és mi lenne az? – dőlt hátra székében az igazgatóhelyettes. Nem először kérték ilyen kis szívességre szülők, de mindig rutinosan elkerülte, hogy ígérjen, majd udvariasan elutasította a kérést.
— Csak egy nevet mondok: Bacchus.
— Mit jelentsen ez? – hökkent meg a tanárnő.
— Mindazt, ami kedves Önnek – válaszolta a férfi – cserébe azért, ami kedves nekünk.
A mellette ülő asszony ijedten nézett az igazgatóhelyettesre.
— Ezt most nem értem – hitetlenkedett a tanárnő – kérem, hogy beszéljen világosabban.
— Ha találtunk volna más megoldást, azt választottuk volna. De sajnos tudtuk, hogyan fog reagálni, ezért minden lehetőséget mérlegeltünk. Ha elkerülhettük volna ezt a radikális eszközt, akkor megtettük volna.
— Most már tényleg meg kell kérnem Önöket, beszéljenek nyíltan, mit kellene értenem ezen a furcsa beszéden.
— Nálunk van valami, ami nagyon értékes Önnek. Számunkra kevésbé, de ez mellékes.
— Ez elképesztő! – habogott a tanerő. – Folytassa!
— Lényegre térek: az aranyos, szőrmók Bacchus nálunk van. Tudjuk, hogy kerestette őt, láttuk a hirdetést. De hiába adta fel, nem fogja megtalálni senki.
— Mit csináltak a kutyámmal? – sikkantott fel a nő.
— Ne aggódjon, egyelőre semmit. Megfelelő ellátást kap, csakúgy, mintha otthon lenne, nem tagadunk meg tőle semmit. Ám magán múlik, mi lesz a sorsa.
— Vagyis, ha nem teljesítem a feltételeiket, halálnak halálával hal – mondta a nő, aki pikírtségét még ebben a drámai pillanatban sem veszítette el.
— Valahogy így – tette hozzá a férfi a humor minden árnyalata nélkül. – De visszakaphatja őt, teljes épségben, a feltételeinket ismeri, most már csak teljesítenie kell őket. Nekünk a fiúnk eredményei ugyanolyan fontosak, mint magának Bacchus. Kell az az ötös matematikából és fizikából.
Nagyon mélyen a nő szemébe nézett.
— Ugye tudja, hogy ez zsarolás? – nézett vissza keményen amaz.
— Nincs más választásunk. És önnek sem.
Természetesen mindkét fél tisztában volt a kutyahívők fanatizmusával. Bár a tanárnőnek macskahívőként sem lett volna könnyebb dolga. Feláldozni egy ártatlan életet… nem, ezt nem lehet. Á, egyszer úgyis elérkezik a pillanat, amikor meg kell szegni az elveit.
A tanárnő bólintott.
— Higgye el, jól döntött – nyugtatta meg az apa, s azzal a jóleső tudattal tápászkodott fel a székből, hogy gyermeke jövőjét egyszer és mindenkorra elrendezte.
Megyünk a Paradicsomba
A csöves szemében félőrült csillogás égett, ahogy felhangon ordibálva mutogatott, és felemelt ujjával megfenyegette a kocsma népét:
– Még azt mondjátok, hogy nem szép az arcom! A te arcod csak egy fokkal szebb egy buzi seggénél!
Dacosan vizslatott körbe, ápolatlan szakállát simogatva rázta a fejét:
– Mit nézel? Igen, csöves vagyok, de legalább nem vagyok cigány!
Ezek után rövid énekbe fogott, „Ha cigány vagy, ne tagaadd!” kezdetűbe. A pultos unott, méla undort tükröző arccal törölgette az asztalt. Hatvan felé közeledő, kopaszodó, szikár alak volt.
Karesz bá és Polip egymásra néztek, Karesz bá a pultoshoz fordult.
– Sokadik ilyen megnyilvánulása ez! Maga szerint ez valami neonáci?
– Nem. Neonáci az én vagyok, de én lennék az első, aki a bányába küldeném, hogy ott dögöljön meg a munkába. Ez szimplán csak hülye.
Karesz bá vállat vont, s mikor a kocsmáros elvonult, Poliphoz fordult:
– Én se szeretek idejárni, de ez a legolcsóbb hely a környéken, másrészt meg ez az egyetlen, ahonnan nem néznek ki.
– Jól van, tudom, mi a fő szempont. – mondta Polip, aki nevét egy korábbi gyári balesetnek köszönhette. Csak egy karja volt, de máskülönben egy teljesen átlagos ötvenes fickónak tűnt. – Inkább azt mondd, hogy áll a lakókocsid helyzete?
– Hát, jó lenne, ha csak egy lakókocsi lenne, akkor nem lenne rajta annyi adósság. De ez csak egy lyuk.
– Mégis, mennyi adósság van rajta?
– Nyolcmillió. A lakás pedig jelenlegi állás szerint hétmilliót ér.
– Az baj. Vagyis legfeljebb nullára tudod hozni az üzletet.
– Legfeljebb. És még az sincs, hogy magánszemélynek tartoznék, hiszen akkor bárki az itteni ismeretségi körből – mutatott körbe a kocsmában – néhány százezerért kinyírná az illetőt. A többit pedig megspórolhatnánk. De a bank, az egy személytelen valami, a bankot nem lehet kinyírni, csak a bank nyírhat ki téged, fordítva nem működik.
Hallgattak egy sort. Erre nem lehetett mit mondani.
– No és mi lenne a véleményed arról, – törte meg a csöndet Polip – ha másutt keresnénk a boldogulást?
– Hogy érted ezt, Polip?
– Úgy, hogy egy kis turistaútra vállalkozva, körülnéznénk a szomszédban.
– De ugyan hol lenne ránk szükség?
– Sehol. Ötvenen felüli emberekre sehol sincs szükség – vallotta be Polip – ám ettől még ráerőltethetjük magunkat a paradicsom őreire. A paradicsom őrei rendkívül naivak.
– S hol van a paradicsom?
– Majd meglátod, hol van. Csak bízd rám magad, én majd megmutatom.
Polip javaslatára tehát megvették a jegyet a paradicsomba. Olcsón, kedvezményesen, és elutaztak vele oda, ahol szeretnek.
Nem árulok el nagy titkot azzal, hogy az a hely Nyugaton van. No de nem oda mentek, ahol a turisták tátott szájjal csodálkoznak és nem is oda, ahol a kultúrát ápolják, hanem oda, ahol egy kicsi enyhet és megnyugvást remélhetnek. Ez a hely legközelebb Bécsben van. A császárváros irigyelt nyugalma és jóléte mindig is hívogatta Karcsi bácsiék nemzedékét, akárcsak a későbbi korosztályokat London. Most végre kiköthettek itt, hiszen semmi veszítenivalójuk nem volt, mindössze tíz percre, öt percre voltak a hajléktalanságtól. Nem Schönbrunn vagy a belváros felé vették az irányt, hanem a külváros egyik kerületébe igyekeztek. Ott találhatták meg a számukra legfontosabb épületet. Első látásra négycsillagos szállodának látszott a többemeletes tömbház modern épülete. A csodálkozást odabenn folytatták. Némi magyarázkodás után, amit Karcsi bácsi rossz németséggel adott elő, kerítettek egy magyar munkást, aki a házban dolgozott, ő segített a magyar látogatóknak eligazodni.
– Miért jöttek ide? Miért nem inkább a Kartnerstrassén vásárolgatnak? – kérdezte a magyar karbantartó.
– Jó okunk van rá – válaszolta Karcsi bá – Nézze, felettünk minden nap ott lebeg a bárd, hogy elveszíthetjük a fedelet a fejünk felől. Budapesten ez egyet jelent a halálos ítéletünkkel. Az itteni hajléktalanéletről viszont jókat hallottunk. Körbevezetne minket?
A magyar munkás megtette ezt a szívességet. Hamar kiderült, hogy ami kívül szállodának látszott, az belül is kimerítette a követelményeket. Sőt, annál többet is teljesített. Ízlésesen modern, minden ízében XXI. századi épület volt ez. Hófehér és nyugtatózöld válaszfalak, tágas közösségi terek, otthonos lakószobák, tisztaság és világosság mindenütt. Nem hámlott a vakolat, mert nem is volt vakolat, a kerámia és faborítások pontosan illeszkedtek, a szaniter felszerelések fehéren csillogtak. A lakótérben egy nagy ágy, egy fiókos asztal és két szék állt rendelkezésre. A közösségi térbe nagy képernyős LCD tévét és billiárdasztalt is helyeztek. Az épülethez tartozott egy kisebb kert is, ahol a fáradt hajléktalanok kipihenhették magukat. Az álom-hajléktalanszállón állandó, 24 órás orvosi ügyelet és fogorvosi rendelő gondoskodott a kevésbé szerencsések mindennapi egészségéről.
– Polip, én itt akarok hajléktalan lenni! – sóhajtott hangosan Karcsi bácsi.
A kávéscsésze ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel őt és a szerkesztőségünket egyaránt támogatja.
Ehhez az íráshoz még nem érkezett adományozás.