Strandügyekben egészen idáig az volt a legnagyobb élményem, amikor a szomszédunkban lakó Nagy Karcsi hétéves koromban először vitt el a moravicai fürdőbe, és rögtön beledobott a mélyvízbe. Az eset messze ható következményeként elég későn tanultam meg úszni, és mindmáig azt hittem, ez lesz a valaha megélt legemlékezetesebb fürdőzéses kalandom. De most, miután megjártam Albániát, kiderült, hogy tévedtem.
Változatosság tekintetében az albán tengerpart elmarad a horváttól meg a montenegróitól, de Durrëstől délre egy hosszú szakaszon homok borítja, ami ideális nyújtózkodó- és napozóhelyet teremt a fürdőzőknek. Az útikönyvek azt mondják, az albán riviéra itt még eléggé szennyezett, aki kényes a tisztaságra, annak délebbre kell mennie. Nekünk nem adatott meg ez a lehetőség, mert Durrëstől, a legnagyobb albán kikötővárostól alig néhány kilométerre volt a szálláshelyünk, egy pineafenyők közé rejtett üdülőközpontban, amelyhez saját strandszakasz is tartozott. A rikító sárgára meszelt egyszintes apartmanok hézagmentesen illeszkedtek ebbe a környezetbe, amelynek meghosszabbításai voltak a strandon felállított, pálmaágakból kialakított napernyők. Elsőre úgy tűnt, az albánok is követik azt a gyakorlatot, amelyet a törökök már régóta alkalmaznak: luxuskörülményeket biztosítanak a külvilágtól szinte hermetikusan elzárt külföldi turistáknak, akik ennek következtében háborítatlan nyugalomban tespedhetnek a vízparton. Majdnem úgy, mintha otthon lennének a saját országukban.
Talán nem mellékes megjegyezni, hogy a durrësi riviérán sosem látott építkezési láz tombol. A zsizsegő színekben pompázó hotelkomplexumok körül új építmények vázai törnek az ég felé, néhol szinte agyonnyomva a néhány évvel korábban, szerényebben építetteket, a tengerparttól pár száz méterre pedig annyi az építési anyag, mintha egyetlen tüzéptelep lenne az egész ország. Az utcai árusok nemegyszer ezekre a tégla- és betonvas halmokra aggatják rá a portékájukat, mert itt Albániában csak így, kiaggatva működik az üzlet. Pénztárgépet vagy nyugtatömböt egyik árus közelében sem lehet fölfedezni, mint ahogy ellenőröket sem. Ez az ország a mikrovállalkozások paradicsoma.
Az útikönyv nem hazudott: a Durrës közeli strand tényleg szutykos, de csak részben a fürdőzők szemete miatt. A sekély, szinte a Balaton illúzióját keltő tenger alját végeláthatatlan messzeségig beborítja a finom homok, ami ugyebár rögtön fölkavaródik, ha a fürdőző megpiszkálja egy kicsit a lábával. Itt pedig sok tízezer ember lubickol egy időben, aminek következtében az Adria vize a part közelében inkább iszapságra, mint zöld, vagy kék, ám ez olyan apróság, amit könnyen elhesseget magától a távoli vidékről ideérkező. Föltéve, hogy nem finnyás, és életében legalább egyszer ivott a moravicai fürdőmedence vizéből.
A strandolási rítus itt is úgy zajlik, ahogy bárhol a világon: az ember jó korán nekivág az árnyékos pinealigetnek, hogy helyet foglaljon a hotel számára fenntartott partszakaszon. Nem árt sietni, mert a környéken szinte kizárólag sokgyerekes albán családok nyaralnak – az apartmanok gyerekszobáiban beszédes módon három ágy van elhelyezve –, főként a tehetősebb tiranai családok töltik itt az évi szabadságukat, így aztán nagy a nyüzsgés. Az európai strandnormákhoz szokott ember arra számít, hogy sörözgetni, újságot olvasni, netán kártyázni fog az árnyékban, és ritmusos időközönként megmártózik a langyostól is melegebb tengerben. Egy kicsit az unalomra is rá van készülve, mert az ilyen, árnyékban ücsörgős, tespedéses állapot még akkor is magában hordozza ennek lehetőségét, ha albán kisgyerekek cikáznak a nyugágyak között. Idefelé jövet a magyar útvezető figyelmeztetett, hogy útlevelet és pénzt kivinni a strandra több mint eszelősség, így csak néhány száz lek (dupla annyit ér, mint a forint) zörög a hátizsákunkban. Más ellopnivaló – egy-egy törülközőt, olcsó napszemüveget leszámítva – nincs velünk, ezért könnyű lélekkel, és kíváncsian haladunk a kiszemelt – egyébként ingyen elfoglalható – nyugágyak felé.
Az európai strandokon edződött ember ezután kényelembe helyezi magát a frissen birtokba vett nyugágyon, és körbenéz, hogy felmérje, hová került, és kik lézengenek körülötte. Rögtön kiszúrja, hogy a férfiak körében itt is a térdig érő, tarka fürdőgatya a divat, amely alatt márkás alsógatyának kell lennie, éspedig úgy hogy a korca határozottan kilátszódjék. A lányok szerencsére megmaradtak az apró bikininél, dacára annak, hogy Albánia szívében vagyunk. Csak az öregebb nénik üldögélnek talpig felöltözve, és ebben a fölszerelésben is mártóznak meg a tengerben.
Az európai strandokhoz szokott turista úgy gondolja, ezzel ki is merültek a tényleges látnivalók, és már majdnem hanyatt vágja magát a nyugágyon, hogy a korántsem UV mentes albán napsugarak a szűzfehér hasát égethessék, amikor észrevesz valami oda nem illőt: egy viseltes ruházatú fiú érkezik, karján félbevágott kartondobozt egyensúlyozva. A dobozban oszlopba rendezve sorakoznak a cigarettafajták, ugyanúgy, ahogy a szupermarketek pénztárgépe fölött. A fiú fennhangon kínálgatja az árut, miközben beszlalomozik a nyugágyak közé. Ezzel egy időben tűnnek föl a strandkellékekkel degeszre pakolt triciklik. Lustán imbolyogva küszködik át magukat a süppedős homokon, amíg meg nem találják a nekik kijelölt helyet. A cigarettát áruló fiú éppen csak elvonul, amikor egy koldus oson be a napernyők alá. Minden nyugágynál megáll, és a heverészők felé tartja a markát, de senki sem törődik vele.
Ezután heves pörgésbe kezdenek az események: jön egy fickó, aki hűtőtáskából árulja a sört, egy másik hamis parfümöket kínál, egy harmadik olvasószemüvegeket, egy negyedik villanyborotvákat, egy ötödik szimplán csak koldul, egy hatodik nejlonzacsóban cipelt fügére keres vevőt, egy hetedik banánra. Mindeközben a strand fövenyén valaki végigvezet egy műanyagládákkal megpakolt albán szamarat. A szamár elegánsan kitér a szembejövő öszvér útjából, amelynek hátán nemcsak műanyagládák, hanem egy gyerek is trónol. Valaki kézzel rajzolt hirdetőtáblát szúr le a homokba, azok a minták vannak rajta, amelyeket itt, helyben magunkra tetováltathatunk, ha föltámad bennünk a vágy. A strandeszközeiket biciklin toló vállalkozók is föltünedeznek. Ők státusilag egy fokkal lejjebb vannak azoknál, akik motoros triciklin cselekszik ugyanezt, viszont jobban állnak az egészen kisvállalkozóknál, mert nekik gyalog kell cepeliük a fölfújt úszógumikat és krokodilokat. Egy ilyen gyalogkereskedő zsinórra kötött papírsárkányt húz maga után. A szerkezet biztosan kínai lehet, mert annyira precíz, hogy ballagva is fönt lehet tartani a levegőben, de a kereskedő egyszer csak megáll, és a sárkány lezuhan. A feje tetejéig fölcuccolt árus nem képes vele foglalkozni, ezért a papírsárkány furcsa, komikus pelikánlépésekkel kocogni kezd a homokban, de csak addig, amíg egy szolgálatkész helybeli föl nem pattan, és fel nem röpteti.
Nem sokkal ezután megjelennek a sültkukorica árusok. Talicskán tolják a cuccot, amely fölött ott inog a hosszú fémlábakkal felszerelt parázstartó. A nekik tetsző helyen egyszerűen csak leveszik a talicskáról ezt a ráccsal fedett, faszénparázzsal működő tepsit, mögéülnek egy kempingszékre, és már nyitva is van a bolt. Számlával, pénztárgéppel senki sem bajlódik, de ami még ennél is furcsább: ezek a kisvállalkozók nem a konkurenciát látják egymásban, hanem a partnert. Ha összetalálkoznak, elcsevegnek egy kicsit az üzlet állásáról, és pénzt váltanak, ha arra van szükség.
Az ittenieket nemcsak, hogy nem zavarja ez a káosz, de úgy tűnik, ez nekik az igazi strandolás. Idegességnek nyomát se látni: a kukoricaárus mosolyogva nézi a tőle alig pár lépésre pattogtatott focilabdát, és a koldusokat sem kergeti el senki, bár az is igaz, hogy nem sokat törődnek velük. Ez a harsány, Emir Kusturica filmjeit idéző világ néhány száz kilométerre északabbra, az unió steril rendszabályai közepette egyszerre lenne visszás és érhetetlen. Ki látott már olyan, hogy egy olasz elitstrandra bemenjen a csacsi,vagy a medvetáncoltató, netán az óriáskígyót cipelő pasas? Itt ez a mindennapok szerves része, és ez a tény az európai körülményekhez szokott utazót is lázas izgalommal tölti el. Ez a kavalkád visszaviszi őt a gyerekkorába, amikor a moravicai strand – még ha ennél összehasonlíthatatlanul csekélyebb mértékben is – de valahogy ugyanígy működött. Gondolkodás nélkül megettük az ottani albán fagyis ki tudja, miből eszkábált portékáját, és sosem lett tőle semmi bajunk. Gyaníthatóan ebben a most felkínált kukoricában, amit a székén türelmesen ücsörgő, csak az üzletre koncentráló kisvállalkozó forgat a parázson, nincs semmiféle vegyszer. Nem valószínű, hogy villát fog építeni ebből az bizniszből, de néhány ezer leket biztosan hoz neki a konyhára, mint ahogy a többieknek is.
A galaktikus léptékben fejlődő Albánia egyik fontos jellemvonása ez a kettősség: miközben a nagyvárosok körül egymás után nőnek ki a földből a csillogó gyárcsarnokok és különféle logisztikai lerakatok, ezeknek a pirinyó vállalkozásoknak is megvan a maguk élettere. Nem nyúzzák őket sem adóval, sem zárjeggyel, mert az itteni politikusok tudják, hogy ebben az esetben nem a meggazdagodásról szól a nóta. És az sem mellékes, hogy ezek az árusok rájuk tukmált szabályok és előírások nélkül is betartják a kereskedelem legfontosabb parancsolatát, ami valahogy így hangzik: a becsület mindenek előtt. Egész nap le föl járkálnak a több kilométer hosszú strandon, cipelik a terheiket a forró napon, és mindezt aprópénzekért. Semmi irigység nincs bennük azok iránt, akik a hűvösben heverésznek, az meg pláne nem jut eszükbe, hogy a külföldinek dupla annyit számoljanak, mint a hazainak. Egy az ország, egy a tarifa.
Az életük java részét kemikáliák között leélő európaiak biztosan húzzák a szájukat a durresi strandon szaporodó hulladék láttán, de ha elfogadjuk ennek a világnak a működési rendjét, akkor ebben sincs semmi botrányos. Estefelé, amikor a szemétből már kisebb-nagyobb kupacok fejlődnek és a strandélet átmegy egyfajta önfeledt karneválba, a guberálók is megjelennek. Van, aki az alumínium dobozokat, van, aki a sörösüvegeket szedegeti, ami szemét pedig megmarad, azt záróra után föllapátolják valami szállító alkalmatosságra.
Mintha a durrësi riviéra egy kissé megrázná magát, hogy lehulljon róla a nap közben rápakolódott sallang. És másnap kezdődik minden elölről.
[info] A riport 2008-ban készült [/info]
A kávéscsésze ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel őt és a szerkesztőségünket egyaránt támogatja.
Ehhez az íráshoz még nem érkezett adományozás.
Kattints a Donate gombra, és egy tetszőleges összeggel segítsd a munkánkat! Köszönjük!
