A felkelő nap felemelkedik

335 olvasó

1903. március 22-én Tokio (Yeddo) egyik legmagasabb szállodájának közelében holtan találták Takana Kodzsirot, a japán Külügyminisztérium főtisztviselőjét. Pisztolylövés végzett vele, de a hatóságok még nem tisztázták, milyen indíttatásból ölhették meg a magasrangú hivatalnokot. Még azt sem tudták, mit keresett Tanaka a szállodában.

Tanaka a jó barátom volt, hiszen barátomnak mondhatom azokat az új ismerőseimet, akiket ebben a távoli országban megismertem. Tanaka még fiatal volt, alig töltötte be a harmincat és pályája a legszebb reményekre jogosította fel, akár még a minisztérium vezetője is lehetett volna. Fontos láncszem volt abban a kapcsolatban, amit a Monarchia igyekezett kiépíteni Japánban. A nevelés mellett az én feladatomat magában foglalta ezeknek a számunkra hasznos embereknek a felderítése, és én ebben a munkában egyre nagyobb örömömet leltem. Nem mindennapi élménynek bizonyult már az is, hogy ebben az érdekes kultúrában elmélyülhettem. A szokások mögött pedig felfedezhettem az embereket: a mindig tisztelettudó férfiakat és a derűs, kedves asszonyokat is. Eleinte csetlettem-botlottam az idegen viszonyok között, de aztán egyre inkább kiismertem magam és már meg is tetszett ez a sajátos életmód.

1868. október 18-án reggel fél nyolckor hajózott ki Triesztből az a fregatt, amely kereskedelmi célzattal indult el Japán és Kína felé. A japánokkal kötött kereskedelmi szerződés 1869. május 17-én köttetett meg, Meidzsi császár uralkodásának második évében és az osztrák-magyar kiegyezés után két évvel. Megtaláltam és máig őrzöm a Vasárnapi Újság azon példányát, amelyben a pompás fogadtatásról és a fő ajándékok egyikéről, egy Bösendorfer-zongoráról van szó. „Azon ajándékok közt, melyet ő Felsége a japáni császárnak küldött, egy pompás Bösendorfer-zongora is van… Az expedicziót a mikádó nyilvános kihallgatáson fogadta a császári palotában. A kihallgatási terem tágas, három oldalról mindenféle elszőnyegezett fülkékkel körítve. E fülkék egyikében áll a trón, fekete fényezett fából, arany pántokkal. Ugyanilyenek a terem oszlopai is. A falak világoskék színre vannak festve, a padozat szőnyegekkel borítva. A bútorzat művészi alkotású… Jobbra-balra a tróntól álltak a testőrök fantasztikus nemzeti, s a miniszterek és diplomaták európai öltözetben. A japán zászlós urak vörös bársony öltönyt viseltek.. Az adott jelre R. elkezdte a chromatikus scálát. Ez végtelenül tetszett a japán uraságoknak, s ebben hasonlítanak a törökökhöz: azoknak is a stimmelés tetszik legjobban. Mendelssohn és Strauss iránt nem mutattak kellő méltánylatot. Valami két óra hosszat muzsikáltatott magának a mikádó, akkor azután kijelenté, hogy tökéletesen meg van elégedve.”

A szerződés nagyon kedvező körülményeket teremtett számunkra Japánban, kereskedőink, diplomatáink és utazóink pedig elindultak a távoli sziget felé. Én, Szeghy Ernő 1900-ban érkeztem Japánba, a Monarchia nagykövetének, Ambró Béla úr fiának nevelőjeként. Egyet s mást akkor már hallottam a japánokról, de ezek egy része csak költött mesének tűnt. Úgy láttam azonban, a valóság tényleg igazolja a mendemondákat. Egy csodálatos országba léptünk be. Nem csak a természeti szépségek nyűgöztek le, hanem az is, mennyire lépést tart a modern fejlődéssel a japáni nép. Yeddoban mindenütt építészeti csodák emelkedtek, egy fejlett, magas kultúra hirdette, hogy a legkiválóbb népek sorába kívánnak emelkedni.

A japánok művelt, nyelveket beszélő rétegével hamar megkezdtem az ismerkedést és én is hozzákezdtem nyelvük tanulásához. Ekkortájt már ismertem Tanakát, aki egy befolyásos nagyúr, Nakamura szolgálatában állt. Pontosabban Nakamura volt a főnöke, de helyesebben fordítjuk a japáni viszonyokat a mi nyelvünkre, ha ezt mondjuk. Nakamurától sok függött a minisztériumban, bejáratos volt még a császárhoz is. Tanaka mindenben követte, ő volt a jobbkeze, de nem mondanám egyszerű tisztviselőnek, inkább – a mi szavainkkal – Nakamura hűbéresének, vagy familiárisának. Nyelvtudását úgy szerezte meg, hogy jó eszének köszönhetően a diplomatáknak létesített angol iskolába járhatott. A modernizálódást meghirdető Japánnak szüksége volt ilyen „nyelvekre.”

Yeddobeli sétáinkon, főként a lenyűgöző cseresznyefa-virágzás idején sokat beszélgettünk Tanakával a japán gondolkodásmódról és jellemről. A japán nép megismerésén kívül egyik rejtett célom az volt, hogy információkat gyűjtsek Nakamura nagyúrról. Vele csak egyszer találkoztam, ám az maradandó élménynek bizonyult. Nakamuránál hiába jelentkeztem be a minisztériumban, sosem szánt rám időt, ám mint kiderült, érdemesebb volt őt a gésáknál keresni. Egyszer megkértem Tanakát, vezessen oda.

A teaházat Yeddo külső, „hanamacsi” körzetében találtuk meg, ami nagyvárosaink mondén mulatónegyedeinek felel meg. A szórakozás különféle kulturált formáit űzik itt a japánok, találunk színházakat, találkahelyeket és teaházakat, ahol gésák szórakoztatják a gazdag urakat. Tanaka némi szarkazmussal figyelmeztetett, hogy Nakamura itt is a kötelezettségeit teljesíti, mint a minisztériumban, de nem a politika, hanem a szép gésa, Minako iránt. Ugyanis ő Minako dannája, aki a gésa képzésének költségeit állja, cserébe Minako személyes figyelméért és törődéséért. A gazdag patrónus természetesen nem önzetlenül vállalja az anyagi támogatást… Eszembe jutottak a pesti vállalkozók kedvencei, az orfeumok színésznői és elégedetten állapítottam meg, Japán jó irányba halad a fejlett Európa felé.

Nakamurát a teaház bejárata előtt találtuk, egy gésával nevetgélt. Jöttünkre kissé elkomorodott.

– Engedd meg, uram, hogy bemutassam neked Szeghy sant, Ambró san fő hivatalnokát – hajlongott Tanaka a nagyúr előtt.

– Hallottam már az érdemeiről, Szeghy san és örülök, hogy megismerhetem. Mindazonáltal a pillanat nem alkalmas arra, hogy eldiskuráljunk. Hamarosan kezdődik a teaszertartás.

A teaházba egy kis ajtón, lehajolva kellett becsusszannunk. Nem számítottam arra, hogy az ajtó ilyen kicsi. Később megkérdeztem Tanakát, miért kell a megbecsült vendégnek ilyen szűk bejáraton bemásznia. Ő elmagyarázta, ennek kultikus jelentősége van, ezen a szűk nyíláson, odún keresztül egy egészen más világba lehet átjutni.

– Nem sokat tudok a szertartásról – fordultam Tanakához, miközben azon töprengtem, nem fogom-e megsérteni vendéglátóimat a viselkedésemmel.

– Csak tegyél mindent úgy, mint mi – súgta oda Tanaka.

Azt már tudtam, hogy amikor az ajtót kitárom, mélyen meghajolva kell beköszönnöm a szobába. A cipőmet levettem – hiszen ezt követeli meg az évszázados szokás –, és kint hagytam az eresz alatt. Összegörnyedve, öklünkön vonszolva behúztuk magunkat az ajtón.

Odabent egy más léptékű tér várt ránk. A teaszoba alapterülete nem nagy, talán kétszer két méter, mégis tágasnak tűnik. Az öt földön lévő tatamiból elfoglaltunk hármat. Megfigyeltem, hogy a szoba falában egy alkóv rejti a tekercseket és egyéb felszerelési tárgyakat. A teáscsésze a legfinomabban megmunkált, kézzel festett mestermű volt. Tanaka már mesélte, hogy ezen darabok nem ritkán akár négyszáz évesek lehetnek, tehát vigyázva kell vennem magamhoz.

A mellékajtón egy gésa lépett be, a hagyomány szerint vastag fehér por fedte arcát, hozzá élénkpiros rúzs hívta fel a figyelmet finom ívű, dús ajkára. Szemöldöke fekete tussal volt kihúzva, az egész jelenség rendkívül bájosnak tetszett a szememben. Kimonója élénk színekkel tarkított, fényes hatású ruha volt. Miután vendéglátónk üdvözölt minket, a tűzgyújtáshoz használt szenet elhelyezte és meggyújtotta. Édességeket és szakét szolgált fel nekünk, s a könnyű ételek mellett a szaké gyorsan a fejembe szállt.

Étkezés után újra ki kellett mennünk egy kis szünetre, kisvártatva egy gong jelezte, hogy bemehetünk. A gésa már előkészítette számunkra az erős teát. Átnyújtotta a csészét Nakamurának és kölcsönösen meghajoltak egymás előtt. Nakamura megtörölte az edény szélét és továbbadta Tanakának majd nekem. Megcsodáltam az edényt és visszaadtam vendéglátómnak.

Kényelmes párnát és édességeket kaptunk, miközben a gésa több szenet rakott a tűzre. Ezúttal könnyű teát készített számunkra, s közben egy fiatal lány, egy gésának készülő maiko lépett be samiszenével a szobába. A samiszen egy háromhúros japán hangszer, amit egy bacsinak nevezett pengetővel játszanak. Ő is kényelmesen elhelyezkedett, vendéglátónk pedig felszolgálta a könnyű teát.

Miközben ezt kortyolgattuk, a maiko megszólaltatta a samiszenét. A gésa kibontotta legyezőjét és előkelő tartással, kecses lejtéssel táncolni kezdett. Finom, elegáns, tökéletesen kivitelezett mozdulatai rabul ejtettek. Igazi művészet ez, gondoltam, begyakorlása rengeteg időbe telhetett. Valóban, egy lány öt évet is tanulhat maikoként, míg gésává válik. Ez már egy egyetem elvégzésének megfelelő idő. Amilyen váddal illetik őket, hogy prostituáltak, nos, egy prostituált sem jár odahaza, a Monarchiában efféle egyetemre.

A tánc befejeződött és megittuk a teánkat is. A gésa szakét szolgált fel nekünk és könnyed beszélgetésbe fogtunk. Mivel a csevelyből keveset értettem, megkértem a vendéglátót, hadd vegyem szemügyre a teához előkészített eszközöket. Egytől-egyig műremek volt.

 

*

 

A Tanakához fűződő sok szép élmény és a barátságunk arra indított, hogy Nakamura után szegődjek és kissé utánanézzek. A japán főúr Yeddo egyik külső kerületében egy frakkos, nagykalapos, sétapálcát lengető európaival találkozott. Ahogy közelebb húzódtam a két alakhoz, a kalaposban felismertem az angol nagykövetség egyik katonai attaséját. Diplomatáknak rendezett estéken már találkoztunk, de nem tett rám jó benyomást. Anthony Hayesnak hívták.

Hayesről rebesgették, hogy szintén a gésák művészetének nagy csodálója, de most nem a teaházak felé vették az irányt. Az utca egy félreeső szegletében egy alagsori lejáróba fordultak, ide már nem követtem őket.

Másnap megtudtam, hogy egy Hafanuda nevű kártyajátékot játszanak ebben a barlangban, amelyet szerencsejátékként is lehet űzni. A japánok szépérzékére jellemző, hogy még a szerencsejáték kártyái is művészi élményt tudnak nyújtani az egyszerű szemlélőnek. A kártyacsomagban tizenkét „szín” van, a tizenkét hónapot ábrázolva. Minden hónaphoz tartozik egy virág és egy hónap négy lapból áll. A négy lapból van két sima kártya és két speciális. De micsoda lapok ezek! Január: fenyő, költői szalag és daru, február: szilvafavirágzás, költői szalag és berki poszáta, március: cseresznyefavirágzás, költői szalag, tábor függönye, és így tovább, minden kártyalap kész festmény vagy inkább kész költemény. Mivel a kártya lapjaiban túl sokat gyönyörködtem, aznap én is jelentős összeget veszítettem…

Finoman elkezdtem kérdezősködni az angoloknál Hayesről. Megragadta a figyelmemet ugyanis, hogy az egyik japán szerencsejátékos úgy beszélt Hayesről, mint aki a kártyabarlang régi látogatója. Sőt, kiderült, ő vonta bele a játékba Nakamurát és nem fordítva. A nagykövetség egyik inasa pedig úgy tájékoztatott, hogy Hayes Londonban is ismert szerencsejátékos volt. Itt felfedezte magának a Hafanudát, ami új szenvedélyévé vált.

 

*

 

Megtettem. Kivártam a pillanatot, amikor Hayes távozik és behatoltam a lakásába. Mindent átkutattam, benéztem az ágyneműtartóba, kiszórtam a ruháit a polcokról, feltörtem az asztalfiókot, de semmi. Még a virágföldet is kiborítottam.

Akkor döbbentem rá, mit is tettem. Ebből nagy baj lesz! A rendőrség rá fog jönni, hogy itt voltam. Nem mehetek el innen üres kézzel!

S akkor a szerencse a segítségemre sietett. Leültem egy székre és idegességemben – amolyan minden mindegy alapon – rágyújtottam egy szivarra. A szivar végéről leesett a hamu, rosszkedvűen odább akartam rúgni, de akkor beleakadt a cipőm orra valamibe. A szőnyeg egy kis részen megtört. Jobban megnéztem magamnak és egy rést fedeztem fel a szőnyeg egy részén. Beledugtam az ujjam a résbe és felemeltem a textiliát. A szőnyeg egy titkos ajtót rejtett! Lementem a kis kamrába vezető lépcsőn, a helyiség nem volt nagy, de elfért benne néhány használati tárgy és egy szekrény. Azonnal a szekrény felé vettem az irányt. Kihúztam a fiókokat és… amit láttam, attól elképedtem! Tervrajzok és térképek sorakoztak az egyik fiókban. Akkor még nem tudtam, hogy a japán flotta felvonulási tervét, a japán haditengerészet, a Kaigun flottaépítési tervét és a flotta büszkeségének, a Mikasza csatahajónak a műszaki rajzát fedeztem fel a titkos alagsorban. Honnan szerezte meg ezeket Hayes? – töprengtem, aztán megráztam a fejem, ezzel ráérünk később foglalkozni. Igyekeztem kereket oldani, nehogy az angol tetten érjen egy ilyen helyzetben, mert akkor biztosan nem élem túl a kalandot.

A többi már magától ment. Miután bemutattam a hatóságoknak a megtalált tervrajzokat, a rendőrség rajtaütött Hayesen. Megtalálták nála a gyilkos fegyvert is. Hayes mindent bevallott, Yamashita felügyelő pedig gratulált nekem a hatékony közreműködésért.

– Ön a japán nép igaz barátja – mondta a felügyelő – Egy ideje figyeljük Hayest, de tudja, az angol diplomáciával mindenütt vigyázni kell és ez Japánban sincs másként. Hayes lepaktált az oroszokkal, az ellenségeinkkel, akik mostanában nagy érdeklődéssel fordulnak a térség felé. Nekik nagyon sokat érnek ezek a rajzok. Hayes szándékosan bérelt olyan házat, ahol titkos lejáró van. Mindennel számolt, Nakamurát is jól választotta ki. Pénzre volt szüksége és az oroszoktól megkapta. Tanaka azonban rájöhetett valamire, ezért őt a hotelbe csalta és megölte.

– Tehát minden megoldódott – nyugtáztam örömmel.

– Igen. Mondanom sem kell, az ügyet kezelje bizalmasan. Nakamura szerepéről nem kell tudnia senkinek, ahogy az Ön tevékenységét sem tárjuk a nyilvánosság elé. Tanaka ettől függetlenül a nemzet hőseként halt meg.

Tanaka Kodzsiro temetése a legszebb buddhista szertartás keretében történt meg. A holttestet fehérbe öltöztették, hogy tisztán tartsák a halott lelkét. Az elhunyt ágya mellé helyeztek egy virágokkal, füstölőkkel és gyertyákkal díszített kisasztalt. A holttest fejét észak felé tájolták. A vendégek körülülték az elhunyt Tanakát, akik egy különleges ezüst díszes borítékot szorongattak, mely pénzt tartalmazott, a gyászoló család megsegítésére. A szertartás végén a távozó vendégek ajándékokat kaptak a családtól – viszonzásul.

Mindez méltó volt a halotthoz, aki hősként élt és hősként halt meg.

Paládi Zsolt

1968-ban született, Budapesten. Az ELTE magyar-történelem szakán végzett, majd 1994-től 1998-ig a dunaújvárosi Széchenyi István Gimnáziumban dolgozott. 1998-tól 2012-ig tevékenykedett a Magyar Nemzeti Levéltárban. Irodalmi publikációi mellett számos társadalomtörténeti munkát is jegyez. 2012 augusztusától 2012 karácsonyáig Dániában tartózkodott, európai ösztöndíjjal. 2014-ben a Napsziget a Művészetekért Alapítvány Bólya Péter-díjában részesült. Jelenleg kollégiumi nevelőként dolgozik.

Vélemény, hozzászólás?

Your email address will not be published.

0 Ft