Pribák annyira kis főnök volt, hogy kisebb már szinte nem is lehetett. Jobb helyeken tán nem is aggatták volna rá ezt a titulust, mert mindössze két rutinfeladatokat ellátó embernek parancsolt – és ugyanabban az irodában, ugyanazt a levegőt szívta velük –, mégis elsőrangú főnöknek tartotta magát, és eszerint is cselekedett.
Minden porcikájával élvezte azt, hogy két számkivetett ember munkahelyi előmenetele összpontosul a markában, és ezt lépten-nyomon ki is mutatta. Ha valamilyen baki történt, azonnal röpgyűlést hívott össze, és nagy komolyan megfeddte mind a kettőjüket, ha meg nem volt mibe belekötnie, csak úgy, rutinból kellemetlenkedett. Nem létezett olyan téma, amihez ne értett volna, és ha egyszer hallatta a hangját, megfellebbezhetetlen volna véleménye.
Az ötvenes évei elején járó Matajsz a röpgyűléseket utálta a legjobban. Ilyenkor mindig úgy tűnt neki, a főnök meg az ifjú Sebeskövi összefogtak, és őrajta próbálják elverni a port. Az ifjú Sebeskövi nemcsak hogy egy húron pendült Pribákkal, hanem valamilyen primitív, őslényi szinten a barátja is volt, ami abban nyilvánult meg, hogy együtt járt vele ebédelni a sarki büfébe, ahonnét rendszerint jó kedvvel, heccelődve tértek vissza.
De nincs olyan helyzet vagy állapot, ami egy munkahelyen örökké tartana. Egyik reggel a kicsiny, háromszemélyes irodát is meglegyintette a változás szélfuvallata. Azzal kezdődött, hogy Pribák tetemes késés után sem ért be az irodába. Sebeskövi már rég lefőzte és megitta a kávéját, de Pribáknak nem volt se híre, se hamva. Úgy tíz óra körül aztán kivágódott az ajtó, és berontott egy fakó, vékony hölgyecske a csomagoló osztályról. Matajsz csak látásból ismerte ezt a kísértetszerű nőcskét, aki most, a pillanat tört része alatt megalapozta a cégen belüli katasztrófaturizmust. Azt mondta, hogy Pribákot reggel, munkába jövet súlyos baleset érte, és jelen pillanatban élet és halál között lebeg a Szent Jeromos kórház intenzív osztályán.
Matajsz sután fölállt, és kinyitotta az ablakot. Hallotta, hogy a háta mögött Sebeskövi fojtott hangon megkérdezi a nőtől, lehet-e valami konkrétat is tudni az esetről, mire azt a választ kapta, hogy Pribák kocsija megkacsázott a macskaköveken, és nekirohant egy útszéli póznának. Sebeskövi erre már nem mondott semmit, de még ha mondott is volna, akkor sem hallatszik el az ablakig, mert a nyitva hagyott ajtón hirtelen beözönlött a teljes igazgatóság.
Másfél tucat ember egymás szavába vágva, egymástól alaposan eltérő módon kommentálta történteket, ám abban mindenki egyetértett, hogy Pribák ideje leáldozott. Még ha ki is kecmereg ebből a kelepcéből, akkor sem ússza meg maradandó károsodás nélkül. Nyomorék lesz, vagy ha a feje is megsérült, akkor egyenesen félnótás. Lapos pillantásokkal méregették azt a széket, amelyen nem is olyan régen még az ereje teljében lévő Pribák nyugtatta kisportolt fenekét, és nagyokat sóhajtva gondoltak arra, hogy íme, véget ért egy korszak, és az bármilyen volt, legalább monoton volt és jól kiszámítható. Most viszont elölről kezdődik a gusztustalan versengés a kisfőnöki székért, és ez pont olyan, mint a vesekő kipisálása után a semmiből keletkező szellemfájások.
Aznap senki nem dolgozott egy centit sem. A dohányosok kuckójától a menzáig mindenütt Pribákról ment a beszélgetés. Matajsz néha becsatlakozott egyik-másik csoportba, és azt vette észre, hogy egy kicsit mindenki meg van könnyebbülve ettől a több mint biztos kimenetelű balesettől, bár arra azért senki sem vetemedett, hogy viccbe foglalja az érzéseit. A cég szintjén olyasféle megnyilvánulása volt ennek az ügynek, mintha valaki kihúzta volna a palackból a dugót, hogy a benne vicsorgó szellem végre elhúzhasson a búsba. Nem félt senki, hogy vissza talál jönni és bosszút áll a fogva tartóin, mert a bezártság volt az eddigi lételeme. A körülötte lévőket azzal terrorizálta, hogy a zöld üvegen át bármikor rájuk vicsoroghatott, de most, hogy ennek vége lett, hogy megszűnt az üveg, magának a vicsorgásnak se lett semmi értelme.
Matajsz legszívesebben dalra fakadt volna a folyosón, ahol kollégái a klikkesedés kockázatát nyíltan fölvállalva pusmogtak a szerencsétlenségről, de ezzel részint hullagyalázást követett volna el, részint maga ellen hangolja a részvétteljesség meg a kajánság mezsgyéjén egyensúlyozó közhangulatot. Igazából nem vágyott ő arra, hogy Pribák elpatkoljon, tökéletesen elég volt neki az is, hogy tudta: tetőtől-talpig befáslizva fekszik a kórház intenzív osztályán, és mindenünnen csövek lógnak ki belőle, talán még a pöcséből is.
Másnap reggel Matajsz megnyugodva tapasztalta, hogy Pribák széke még mindig üresen áll, ékes bizonyítékot szolgáltatva arra, hogy a tegnap történtek a valóság talaján mentek végbe, nem pedig a kerge és megbízhatatlan álomén. Délelőtt néha benézett hozzájuk valaki, hogy van-e új hírük a főnökükről, de mivel nem volt, az illető rögtön továbbment a dolgára. Matajsznak meg Sebeskövinek ezektől az egyre ritkuló közjátékoktól eltekintve sosem volt még nyugalmasabb napja a cégnél. Elmélyülten bogarászgattak az inerneten, ki-ki a maga monitorját nézegetve, és csak nagyritkán intéztek egymáshoz valamilyen semleges megjegyzést. Pribák nevét, balesetének tényét még véletlenségből se vették a szájukra. Délben Sebeskövi megkérdezte Matajsztól, hogy volna-e kedve együtt ebédelni vele a sarki büfében. Matajsznak volt kedve. Dupla adag giroszt rendeltek, alaposan megvadítva csípős mártással, ami nemcsak az emésztésüket, hanem a hangulatukat is valóságos tisztítótűznek vetette alá. Jókedvűen, heccelődve tértek vissza az irodába.
A hivatali élet ezt követően emberbaráti tempójúra lassult. Matajsz semmivel nem háborgatta Sebeskövit, és viszont. Mint a ketten begubóztak a látszatmunka és a látszattevékenység jól feszülő, de alapvetően áttetsző sztrecsruhájába, amelyet egyébként körülöttük mindenki előszeretettel hordott. Rászoktak a rágicsálásra is, aminek következtében a Pribák nélküli másfél hónapban mind a ketten jól láthatóan kigömbölyödtek és kipirosodtak. Mivel a főnökség egyelőre nem foglalkozott Pribák pótlásával – akiről egyébként olyan hírek érkezte, hogy továbbra sincs meglátogatható állapotban –, egy idő után a saját képük és ízlésük szerint kezdték formázni az irodát. Pribák asztalát és irodaszereit félig kabalából, félig tapintatból nem bántották, de az ablak elé mindenféle kaspókat meg virágládákat halmoztak, valóságos botanikus kertet alakítva ki az otthonról behozogatott növényekből. Felváltva cicomázgatták ezt a kis virágkertészetet, ami, úgy tetszett, még inkább kiteljesíti a Pribák távolléte miatt támadt csöndet és nyugalmat. Matajsz némely pillanatokban már úgy érzete, ez az a bizonyos Kánaán, ahol a lelki béke tökéletes egyensúlyban van a munkavégzésből adódó, kíváncsiságteljes izgalommal. De a Pribák karambolozásától számított második hónap idusán – az ilyesmi egyébként sem kecsegtet semmi jóval – eljött az igazság és a kijózanodás pillanata.
Aznap reggel Matajsz előbb ért be, mint Sebeskövi, és rögtön hozzáfogott a reggelije elkészítéséhez. Testestől, lelkestől átadta magát ennek az egyébként gépies munkának, így nemcsak a meglepetés, hanem a letaglózás erejével is hatott rá, amikor kinyílt az ajtó, és üdén, frissen, no meg makkegészségesen belépett Pribák.
Matajsz egy pillanatig azt hitte, káprázik a szeme, de mert fölvilágosult szellemben nevelkedett, gyorsan lekapta a főnök asztaláról a reggeli alkatrészeit, és áttette őket a sajátjára. Aztán, szinte csak reflexből visszaölelte az őt hevesen átnyaláboló, alaposan meglapogató Pribákot, aki mit sem hallott abból a fülsértő csörömpölésből, amivel a Matajszot kitöltő világmindenség egy szempillantás alatt összeomlott.
Pribák ezt követően bepöccintette hosszú idő óta néma számítógépét, Matajsz meg arra gondolt, hogy ha most belemártaná a zsemleszeletelő kisbicskáját, és beletuszkolná az iratmegsemmisítőbe, talán elejét lehetne venni az újrakezdődő kellemetlenségeknek, de részint gyáva volt az ilyen megoldásokhoz, részint Sebeskövi is megérkezett, és őrajta remekül meg lehetett mérni a csoda hatását.
Az ifjú Sebeskövi arca megnyúlt, mint a horizont felé törekvő napkorong, és úgy is maradt hosszú időn keresztül, mert Pribák ugyanabban a stílusban folytatta, ahol másfél hónappal korábban abbahagyta. Rövid szakmai utasítások kíséretében szétporciózta a munkát, aztán élcelődni kezdett velük, hogy mind a ketten kövérek, akár a disznók. Máskor talán Sebeskövi vele együtt röhicsélt volna, de most csak egy ajakbiggyesztésre futotta az erejéből. Matajsz meg kitántorgott a vécébe, és vadul beleöklendezett a frissen tisztított, kiszagosított kagylóba. Mire nagy nehezen összeszedte magát, és visszajött a folyosóra, már mindenki Pribák megtestesüléséről beszélt. Előbukkantak olyan, eladdig rejtve maradt információk is, amelyek szerint Pribák hosszabb ideig volt kómában, és hogy kétszer is újra kellett éleszteni. Már csak ezért sem értette senki, miként jöhetett vissza úgy, hogy még egy karcolás sem látszik rajta. Nemcsak misztérium volt ez, hanem első osztályú őrület.
A letargikus monitorbámulásban menedéket kereső Matajsz délutánra megtudta, hogy nagyon sokan vannak a cégnél, akik nem hiszik el ezt a szeplőtelen feltámadást. A cigarettázóban, a csomagolóban, sőt még a belső e-mail hálózaton is, valóságos kis érdekcsoportok alakultak, akik a maguk módján és nézőpontjából arra próbáltak bizonyítékokat keresni, vajon Pribáknak miféle rejtett defektusai lehetnek.
Matajsz fájdalommal konstatálta, hogy semmilyenek. A főnök hajszálpontosan olyan volt, mint a balesetét megelőző, legszebb fénykorában: kicsinyeskedett, kiállhatatlankodott és tréfálkozott, fölváltva és vegyesen, mikor és hogyan kívánta meg a helyzet. Délben ellentmondást nem tűrő hangon utasította Sebeskövit, hogy menjen ki vele ebédelni, aki lompos kutya módjára követte. Matajsz nemcsak elárulva, hanem megbecstelenítve és megszodomizálva érzete magát. Megint csak ki kellett mennie a vécébe egy rövidebb lefolyású, ám annál intenzívebb öklendezésre.
Alig várta, hogy vége legyen ennek a lidércnyomásos napnak, de otthon sem tudott megszabadulni a gondolattól, hogy itt nem csak Pribák föltámadásáról van szó, hanem arról, hogy a világ valamiképpen letérült a tengelyéről és úgy pörög össze-vissza, akár egy horpadt búgócsiga. Azon sem csodálkozott volna, ha a rég halott apja egyszer csak kilép a szekrényből és kér tőle egy stampedli pálinkát. Az ilyen és még ennél is vadabb víziók miatt egész éjjel égette a villanyt.
A rákövetkező napon bűntudattal somfordált be az irodába. Kínozta a gondolat, hogy a felhőtlen öröm másfél hónapig tartó periódusában Pribákkal kapcsolatban tán olyasmi is kiszaladhatott a száján, ami most, a visszarendeződés nehéz napjaiban kompromittáló lehet, de bárhogy erőltette magát semmi nem jutott az eszébe. A folyosón meg a dohányzóban viszont továbbra is intenzíven folytak a találgatások Pribák egészségi állapotáról meg a sérülés külső és belső jeleiről. Mivel Sebeskövi teljesen visszavette magára a régi jármot, ebben a nyomozati munkában egyedül Matajszra lehetett volna számítani, ám őt annyira leárnyékolta a fásultság, hogy a monitor bámulásán kívül semmi másra nem volt képes. Nem merte bevallani, hogy olyan lelkiismeret-furdalása van, amely mellékágon egy önmagát gerjesztő vezeklési igénybe torkollik. Úgy érezte, valamilyen úton-módon jóvá kell tennie azt, hogy volt idő, amikor Pribákot illetően szabadkőmíves gondolatokat táplált, ezért, amikor a főnök kijelentette, hogy túlórázással kénytelen helyrehozni azt, amit ők ketten összekuszáltak, önként vállalta vele a sorsközösséget.
Az éppenséggel nem lehet tudni, hogy Pribák mire gondolt, de összeráncolt szemöldökkel ült a gépe előtt, és fontoskodva tologatta az asztalon az egeret. Matajsz mindenben igyekezett követni a főnökét, aki most, hogy ketten maradtak – nemcsak az irodában, hanem az egész épületben is –, nem bizonyult túl bőbeszédűnek. Néha hátradőlve nyújtózkodott egyet, aztán visszagörnyedt a monitorra és folytatta előbbi tevékenységét. Este hat körül, amikor Matajsz már nyakig süppedt a céltalan egértologatás meg az esetleges netszörfözés rutinjába, Pribák hirtelen fölállt, és odasétált az ablakhoz, amely előtt még mindig ott díszelgett a szabadság rövid periódusában kialakított miniatűr virágkertészet. Matajsz ügyet se vetett volna erre a politikai és szakmai szempontból egyaránt semleges epizódra, ha nem hall meg hirtelen egy furcsa, csorgatásszerű hangot, ami első hallásra és felületes odafigyelésre is a főnöke irányából eredezett.
Matajsz szíve akkorát ütött, hogy az ereiben szétszórtan kóválygó adrenalint egyetlen ütemmel fölpumpálta a szájába. A fémes íz szétfolyt a nyelvén, és szirupként lefolydogált a torkába, ahol rövid időre megakasztotta a levegőt. Ez lehugyozta a virágokat! – állapította meg minden kétséget kizáróan, mert Pribák jobb kezével rázogató mozdulatokat tett, amit egy érdes zipzárhang követett, aztán, mintha csak a világ legtermészetesebb dolga lenne, visszasétált és leült az íróasztalához.
Nagyon, nagyon régen, amikor Matajsz még kisgyerek volt, az apja elvitte látogatóba a zárt osztályon kezelt nagyapjához. Az öreg nem volt közveszélyes, csak valami félrecsúszott benne, amit a tudomány megpróbált helyreállítani. Természetesen eredmény nélkül, de ezt a gyerek Matajsz nem tudhatta, ő csak azt látta, hogy nagydarab, kékre borotvált arcú bácsik imbolyognak körülötte, mint valami szárítókötél nélküli lepedők. Ott történt meg az, hogy az egyik nagydarab, kékre borotvált arcú bácsi behugyozott a sarokba, miközben az apja meg a nagyapja valami titkos és homályos semmiségről beszélgettek.
Matajsz tiltakozása és rosszallása jeléül megrángatta az apja kabátjának ujját, és a sarok felé mutatott, ahol a kék arcú bácsi ugyanazokat a huzigáló mozdulatokat végezte, amelyet most Pribák. Ne törődj vele, kicsit megkopott benne a nyolcvannyolcas rolni, mondta az apja. Matajsz csak később tudta meg, hogy a nyolcvannyolcas rolni a kerékpár hátulsó agyában helyezkedik el és az a megbízatása, hogy a pedál csak a rátaposáskor adjon át nyomatékot a keréknek. Ha a nyolcvannyolcas megkopik, akkor a gép szalajtani kezd. Valahogy így van ez az emberrel is, csak nyolcvannyolcas rolni nélkül.
Ez a régi érzés most gátlástalanul visszajött, és kéz a kézben vezette a bizonyosságot, hogy Pribáknak valamilyen defektje van. Matajsz még merevebben bámulta a monitort, ádázul mímelve a nem létező munkát, pedig nem kellett semmilyen kelepcétől tartania, vagy legalábbis nem olyasmitől, hogy Pribákból hirtelen kibuggyan a nevetés. A viráglehugyozás a lehető legkérlelhetetlenebb része volt a főnök megroggyant, de még így, roggyantságában is stabilan álló univerzumának, és ez az eddigieket messze meghaladó, fölülmúló és újjáteremtő keserűséggel töltötte el Matajszot. Elképzelni sem tudott ennél vadabb és gusztustalanabb perverziót. Alig várta, hogy a tette után ismét teljesen közömbössé lett Pribák kikapcsolja a gépét, jelt adva, hogy a túlóra véget ért, haza lehet menni, de amikor ez a perc végre elérkezett, Matajszot szinte helyhez kötötte a tanácstalanság. Egy nagyfőnököt játszó Pribákkal még elboldogult valahogy, de ezzel a nyilvánvaló őrülttel, aki csak egy vékony, csípős szagú vízsugárral tör ki saját őrületének kelepcéjéből, már nem igazán volt mit kezdeni.
Matajsz akkornap éjjel megint virrasztott. Most nem a ruhásszekrényből kilépő apja miatt égette a villanyt, hanem mert nem tudta eldönteni, mihez kezdjen ezzel a súlyos ismeretanyaggal. Mivel úgy látta, hogy Pribák szakmailag ugyanazokon a magas, hófödte csúcsokon áll, amelyeken a sérülését megelőzően, ez a pitiáner ügy aligha lett volna elég a megbuktatásához. Meg aztán: hogyan is állhatott volna oda az igazgatótanács elé azzal, hogy Pribák bepössentett az irodába? Mire megvirradt, arra az állás-, vagy inkább fekvés-, de még inkább hánykódáspontra jutott, hogy egy eset még nem eset. Ha a dolognak nem lesz folytatása, bármilyen nehezére is esik, megpróbálja elfelejteni az egészet.
Ezek után mi sem természetesebb, minthogy másnap jó alaposan elkésett. Párnavirágos arccal bukott be az irodába, ahol Sebeskövi meg Pribák már nyakig merültek az igazgatóságtól frissen kapott, vadonatúj kávéfőző masina tanulmányozásába. Ügyet se vetettek Matajszra, aki igyekezett minél gyorsabban és minél feltűnésmentesebben beslisszanni a helyére. Egész délelőtt a nagyon fontos munka látszatát keltve csuszatolta az egeret, rá se nézett a másik kettőre, akik föltűnően jó hangulatban, szinte végig viccelődtek egymással. Matajsz néha lapos oldalpillantást vetett a virágokra, de nem fedezett fel rajtuk semmi különöset. Még csak meg sem kunkorodtak a leveleik, és ez tűnődésre, mi több, aggodalomra szolgáltatott okot.
Az ebédszünet magányát arra használta fel, hogy alaposabban is megvizsgálja a károsult területet. Mivel nem kellett attól tartania, hogy Pribákék rajta ütnek, letérdelt a virágkertészet elé, és mintha régi szerelmének az illatát keresgélné rajtuk, végigszimatolta az egészet. Ebben a kényes pillanatban rontott be az ajtón az a nő, aki annak idején Pribák balesetének hírét hozta. Most csak valami csomagféleség volt a kezében, amit kis tétovázás után letett Sebeskövi asztalára, majd távozott, de a zavartan föltápászkodó, nadrágját porolgató Matajsz még látta arcán azt a jól ismert megrökönyödést, ami a kisgyerek önmagára is ráköszönt a zárt osztály ablaküvegéből.
Ezek után, még ha eddig latolgatta is volna, akkor sem lehetett szó Pribák erőszakos leleplezéséről. A nő biztosan elmondja a csomagoló osztályon, milyen pozitúrában látta őt a virágok előtt, amelyhez ha bármit is hozzátenne, csak mélyítené az önmaga számára ásott árkot. Abban reménykedett, hogy tegnap csak egy elszigetelt, soha meg nem ismétlődő jelenségnek volt szem és fültanúja, mert ha Pribákot a munka iránti elkötelezettsége és odaadása tréfálta meg, akkor a virágvizelésből nem lesz tendencia, következésképpen, ha nehezen is, ám ad actára lehet majd tenni.
Aznap Pribák nem szándékozott túlórázni, mert péntek volt, és családi kötelességei adódtak. Vidáman kívánt jó hétvégét mind a kettőjüknek, hosszasan rázogatta a kezüket – Matajsz szerint talán egy kicsit hosszabban is, mint kellett volna –, aztán elpattogott, mint egy túl keményre fújt strandlabda. Sebeskövi még előadott egy homályos mesét a rá váró hétvégi nagytakarításról, de Matajsz nem figyelt oda. Azt füllentette, hogy föl kell adnia egy levelet a postán még a korai zárás előtt, és nekilendült, hogy hivatalos magyarázatot keressen a tegnap megtapasztalt jelenségre. Volt rá két teljes napja, hogy kiderítse, mi a tudomány álláspontja erről a Pribák-féle bizonytalansági tényezőről, ami a maga pitiáner mivoltában túlnő minden arányon.
Először arra gondolt, hogy beiratkozik valamelyik könyvtárba, de mert ilyen helyen gyerekkorában járt utoljára, ezt a lehetőséget elhessegette magától. Az utóbbi húsz, de inkább harminc évben olyan keveset foglalkozott a könyvtárak belső, inkább csak vizionált világával, hogy jobbára dohos szagú, rossz helyeknek képzelte mindegyiket, ahol eleve reménytelen előkurkászni bármilyen információt. Hasonlóan kevés meggyőződéssel tért be a város legnagyobb és legpazarabban könyváruházába, és rövid, tétova kísérletet tett az orvosi kiadványokkal, de az Urológiai panaszok és húgyuti anomáliák kivételével semmi érdemlegeset nem talált. Némi tépelődés után úgy döntött, nem veszi meg ezt a könyvet, inkább hazamegy és a titkos pálinkakészletéből alaposan leissza magát.
A szombat meg a vasárnap ennek szellemében múlt el fölötte, mondhatni eseménytelenül. Pribákkal meg a levizelt virágokkal jóformán nem is foglalkozott, mert a piacon, őstermelőtől vett pálinkáról menet közben kiderült, hogy egy cukrozott lőre. Megfájdult tőle a feje, a hasa, meg mindene, ami néven nevezhető. Hol félájultan, hol teljesen elalélva hevert az ágyán egészen hétfő reggelig, mert ekkor olyasféle javulás állt be az állapotában, mint amikor a javasasszony leveszi a tehénről a rontást. Kábán tántorgott be a hivatalba, és természetesen elkésett, de Pribák nem tett neki szemrehányást, mert Sebeskövinek meg a dereka csípődött be, olyannyira hogy be sem tudott jönni dolgozni. Pribák elpoénkodott egy ideig ezzel a balesettel, aztán lefőzte a kávéját, és letelepedett a számítógépéhez.
Matajsz a monitorja mögül leste a főnökét. Ahogy múltak a percek, úgy hatalmasodott el rajta az idegesség. Izzadt, akár a gyöngyöző páfrány, de nemcsak a homlokát kellett törölgetnie a fiókban vésztartalékként őrzött papír zsebkendővel, hanem a nyakát meg a tarkóját is. Később az ingét is kigombolta, és benyúlt a hóna alá, meg amennyire tudott a háta közepére. Nem ért semmit: ha egy kevés izzadságot el is távolított, rögtön új hadtestek érkeztek a helyébe, hogy megszállják és birtokba vegyék a szaporodásukra kiszemelt területet.
Déltájban Matajsz már kezdett reménykedni, hogy ezzel az izzadságtörléses, munkamímeléses technikával az egész napot megúszhatja, ám ekkor Pribák hirtelen fölpattant, és odasétált az ablakhoz, amely előtt még mindig ott díszelgett a szabadság rövid periódusában kialakított miniatűr virágkertészet. Matajsz visszafojtott lélegzettel figyelte ezt a politikai és szakmai szempontból egyaránt mellékes epizódot, amelytől most az egész univerzum sorsa függött. Aztán meghallotta az immár cseppet sem furcsa, és még kevésbé idegen, csorgatásszerű hangot, ami felületes odafigyelésre is a főnöke irányából eredezett.
Egy pillanatig savanykás ízt érzett a szájában, amelyet, ha józan ítélőképességénél lett volna, biztosan annak tulajdonít, hogy az ereiben szétszórtan kóválygó adrenalint a szíve egyetlen ütemmel fölpumpálta a szájába. A fémes íz, mint valami szirup lefolydogált a torkába, és rövid időre megakasztotta benne a levegőt. Ha lett volna elég ereje, talán fölpattan, és lehajítja az asztalról a monitort, vagy fölkapja a billentyűzetet, és szétveri vele az irodát, mint az az amerikai pacák, akinek ilyen jellegű produkcióját valamelyik videomegosztón látta. De ami megy Amerikában, az nem biztos, hogy menni fog itt, Európában. Matajsz még ebben a lázas, lüktetéses állapotában is tudta, hogy ha innét kipenderül – irodaszétverésért, vagy csak szimpla világnézeti összeférhetetlenségért –, a hátralévő életében még egyszer aligha fog ilyen helyzetbe kerülni. Nemcsak hogy megbukna az első állásinterjún, de a portánál beljebb sem igen engednék. Iskolai végzettsége nulla, idegennyelv-tudása nulla, életkora végtelen. Az utóbbi fájdalom, nem annyira, hogy belenyúljon a nyugdíj korhatárba, mert ez még a végtelennél is messzebb van. Azt már a balesetet megelőző nyűgös időkben is tudta, hogy neki ez a fölfuvalkodott pojáca jelenti a siralmas jövő még siralmasabb zálogát, de most, hogy le is hugyozza a virágokat, olyan próbatétel elé állította őt, ami túlnő és túlhanyatlik minden korábbinál.
Ebben a szikrákat hányóan agyonélezett pillanatban Matajsznak nem jutott eszébe más, csak egy ordenáré vaskos közhely, ami valahogy úgy hangzik, hogy néha a pillanat tört része alatt kell olyan döntést hoznunk, amely egész életünket meg fogja határozni. Nem kifejezetten arra vonatkozik ez, hogy félreugrunk-e a felénk száguldó lövedék útjából, hanem hogy meghúzzuk-e a ravaszát annak a revolvernek, amelynek csöve a halántékunkhoz nyomódik. Mindezt szem előtt tartva, nehézkesen föltápászkodott és odasétált a virágok előtt enyhén szétterpesztett lábbal álló főnökéhez. Ugyanezt a pozíciót vette föl ő is, majd a zipzárját lehúzva átengedte magát a vizeléssel járó, sóhajtásszerű megkönnyebbülésnek. Sokkal kellemesebb volt, mint gondolta.
A kávéscsésze ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel őt és a szerkesztőségünket egyaránt támogatja.
Ehhez az íráshoz még nem érkezett adományozás.
Kattints a Donate gombra, és egy tetszőleges összeggel segítsd a munkánkat! Köszönjük!