A főnökök főnöke

Anyám 48 évet töltött el a vendéglátó szakmában, méghozzá egyetlen helyen, a Kispesti Halásztanya Étterem dolgozójaként. Egyszerű irodistaként kezdte, majd üzletvezető helyettes, végül üzletvezető lett belőle. A régi, nagyhírű vendéglő egykor a Dél-pesti Vendéglátóipari Vállalat üzlete volt, majd ráköszöntöttek a gebines idők, aztán a rendszerváltást követően, oly sok egyéb köztulajdonnal egyetemben, fél- és negyedáron összevásárolt kárpótlási jegyekkel fizetve, egy élelmes üzletember tulajdonába került. Rendszerek és korszakok váltották egymást az országban, tulajdonosok és bérlők az étterem élén. Csak anyám maradt az egyetlen, aki az állandóságot jelentette. A százéves ház második 50 évében ugyanúgy részévé vált ennek a helynek, mint a nagyterem mennyezetén lévő vastag fagerendák, az azokat tartó facölöpök és az épület tetejére épített tornyocska. A következő négy írásomban, négy kis történetet fogok elmesélni, melyeket tőle hallottam. Négy emberről négy, a teljességet nélkülöző portré, akik által a vendéglátó szakmába nyerhet az olvasó egy csekélyke bepillantást.

Anyám 1970-ben kezdett dolgozni a Kispesti Halásztanya Étteremben. Ez az időszak, az általános vélekedés szerint, a gulyáskommunizmus fénykorának a kezdete volt. Az ország nagyvárosaiban, de főleg Budapesten egymást érték a különböző éttermek, presszók, bárok, zenés-táncos szórakozóhelyek, melyek minden szombat este megteltek a szórakozni vágyó sokasággal. A korabeli hangulatot felidéző elbeszélések szerint a Nagykörút majd minden szakaszára jutott egy-egy olyan hely, ahonnan élőzenével kísért mulatozás hangjai szűrődtek ki a budapesti éjszakába.

A Kispesti Halásztanya Étteremben az üzletvezető akkoriban egy minden hájjal megkent öreg róka volt, aki anyám szerint az egyik, ha nem a legnagyobb tanára volt ennek a szakmának. Béla bácsi a vállalati, szoros elszámoltatású üzletek irányításának nagy tudója volt. A rendes fizetése, amit a vállalattól kapott, csupán jelképes összeg volt ahhoz képest, amit havonta pluszban megcsinált magának. Mindezt úgy, hogy közben hagyta a pincéreket, a szakácsokat is keresni, anyám pedig az akkori 1.800 forintos fizetése mellé minden hónapban kapott egy borítékot Béla bácsitól, melyben 3-5.000 forint lapult. Végtére is ő volt az, aki Béla bácsi instrukcióit követve, naphosszat görnyedt a különböző áruelszámolási ívek, felírótömbök és standívek fölött az étterem irodájában. Az étterem mindemellett a Dél-pesti Vendéglátóipari Vállalat kiemelkedő egysége volt, mondhatni az egyik büszkesége.

Béla bácsinak ugyanis valóban a kisujjában volt a szakma. Kínosan ügyelt mindenre. Az ételek és a kiszolgálás minőségére, a pincérek megjelenésére, modorára és minden olyan apró részletre, ami a betérő vendégek elégedettségét növelni volt hivatott. A saját jól felfogott érdeke is ezt diktálta. Anyám elmondása szerint Béla bácsi olyan 40-50.000 forintot szorított ki magának havonta az üzlet forgalmából. Erősebb nyári időszakban viszont – szintén anyu becslése szerint – ez a 100.000 forintot közelítette. Ha ehhez hozzávesszük, hogy abban az időben egy 3-4.000 forintos fizetés már egész kiválónak számított, akkor könnyen belátható, hogy Béla bácsi nem aprópénzért bocsátotta áruba kivételes szakértelmét.

1971 telén új vezetés került a vendéglátó vállalat élére. Az új igazgató és Béla bácsi útjai már is korábban keresztezték egymást egy városligeti étteremben. Béla bácsi ott is üzletvezető volt, az újdonsült igazgató pedig csaposként dolgozott. Béla bácsi emlékezete szerint az akkor még csak a húszas évei végén járó fiatalember nem igazán érzett rá erre a szakmára. Sőt, az öreg szavait idézve: csapnivalóan rossz pincér volt. Ezért egy napon Béla bácsi behívatta magához, és a következő szavak kíséretében kötött útilaput a talpára:

– Kisfiam! – kezdte Béla bácsi a kedvenc megszólításával, melyet majd mindegyik, nála fiatalabb beosztottja esetében használt. – Ezt a szakmát csak komédiázva, jó modorral lehet eredményesen művelni, éspedig úgy, hogy közben a titkaid mindenki más előtt rejtve maradnak. Ez neked nem megy. Tanult, jó családból származó fiatalember vagy. Biztos találsz egyéb utat magadnak, akár a vendéglátón belül is! Mert hidd el, hogy valamirevaló csálinger soha nem lesz belőled!

Béla bácsi nagyon jól emlékezett erre a 12-13 évvel azelőtti beszélgetésre, ezért amint értesült az új kinevezésről, beadta a felmondását. Legnagyobb meglepetésére az új igazgató ezt nem fogadta el. Mindegy – gondolta magában –, a jobb nyári hónapokat még végigcsinálja, aztán ha törik, ha szakad, felmond és otthagyja a vállalatot. A nyár közepén egy újabb levelet küldött, amire még válasz sem érkezett. Ezért szeptember elején elküldte a harmadikat. Ebben igen határozottan kérte a felmentését, korára és egészségi állapotára hivatkozva. Valamint tisztelettudóan, de félreérthetetlenül közölte: függetlenül attól, hogy milyen választ kap, és egyáltalán kap-e választ a levelére, ő október elsejétől nem fog bejönni a munkahelyére.

Csodák csodájára a harmadik levél elküldése után egy-két héttel, egy sötétkék vállalati autó gurult be a Kispesti Halásztanya Étterem elé. Az autó hátsó üléséről az igazgató és a titkárnője szállt ki. Béla bácsi üdvözölte őket, majd az étterem első részében lévő különteremben leültek beszélgetni. Az igazgató úr kérlelte, győzködte Béla bácsit, hogy maradjon, mondván, hogy a szakértelme és a tapasztalata pótolhatatlan, a kispesti étterem a vállalat egyik gyöngyszeme, mindenki tudja, hogy milyen kiváló munkát végez, és hasonló, ilyenkor szokásos szóvirágokkal győzködte. Béla bácsi türelmesen végighallgatta, majd egy kimért, udvarias válasszal zárta le a beszélgetést:

– Kisfiam! – kezdte ismét a szokásos megszólításával, minek hallatán a titkárnő kezéből majdnem kiesett a toll és a jegyzetfüzet. – Tudod, tavaly december óta, van egy minduntalan visszatérő álmom. És nem szeretném, hogy ez az álmom valóra váljon! – mondta Béla bácsi, majd így folytatta:

– Egy napsütéses, nyári szombat délután van, és én itt a Tanyán éppen két esküvőt csinálok. Egyiket frankóba, ahogy kell, a másikat meg magamnak. Te meg álmomban egyszer csak beállítasz egy revizorral vagy egy népi ellenőrrel, felforgattok mindent, átnyálazzátok a blokkokat meg a felírótömböket, majd miután némi anomáliát észleltek, a számok tengeréből előbukkanva elém állsz és elégedett arccal csak annyit mondasz: tudja, Béla bácsi, ezt a szakmát csak komédiázva, jó modorral lehet eredményesen művelni, éspedig úgy, hogy a titkai mindenki más előtt rejtve maradnak.

Az ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel növeli az ön esélyeit a Bányai Tamás-díj megnyerésére.

Ehhez az íráshoz még nem érkezett adományozás.