A halál, mint üzlet

Abból a korból származom, amikor az iskolában még azt tanították: a legnagyobb érték az emberi élet. Ez volt minden tevékenység, motiváció és szándék sziklaszilárd alapja, amit nem lehetett megkerülni. Kivéve persze a háborúk idején, de – mint tudjuk – ott nem érvényesek a civilizált életre vonatkozó szabályok.

A kulcs tehát a civilizált élet. Ha nincs meg az a kulturális közeg, amelyben az emberi viszonyrendszerek a józan ész és az erkölcs vonalát követve fejlődhetnek, szabályokról sem nagyon beszélhetünk. Ezek pedig egészen mostanáig mind ugyanabba az irányba haladtak: történjék bármi, az életet tisztelni kell, és minden tőlünk telhetőt meg kell tenni annak érdekében, hogy minél hosszabbra nyújtsuk.

De úgy tűnik, ez már a múlt. Közismert szabály, hogy amiből sok van, annak devalválódik az értéke, és emberi életből sok van, olyannyira, hogy a Föld már szinte nem is képes bennünket eltartani. Ha az élelmiszeripar nem szövetkezett volna a vegyiparral, már ennivalónk sem lenne, de mert ez megtörtént, jószerével dúskálunk a javakban, amelyek bár szépek és ízletesek, valamilyen szinten egytől egyig mérgek.

Talán ez, vagyis a méregfogyasztás vezetett oda, hogy az élet védelméről kialakított, több tízezer éves, mondhatni kőbe vésett elveink is megváltozzanak. Nemrég ugyanis az egyik magyar hetilapban találtam egy cikket, amely azt taglalja, hogy egyes európai országokban, de különösen Svájcban szabályos üzleti fogás lett az eutanázia. Az írás a maga nemében kész horror, ugyanis arról számol be, hogy a liberalizált svájci felfogás szerint erre a szolgáltatásra bárkinek joga van, így az odalátogató külföldieknek is, ezért szó szerint divat lett náluk az „eutanázia turizmus”. A szerző olyan esetekről is beszámol, hogy áruházi parkolókban tömegével segítették át a halálba az erre igényt tartókat, miáltal a hullazsákokban hevenyészve elhelyezett holttesteket ott gyűjtötték a fal mellett, miközben a szállítókat várták.

Képzeljék el ezt a szituációt: mennek a családdal bevásárolni apa, anya, és a  gyerekek, a bejárattól néhány lépésnyire pedig javában zajlik egy tömeggyilkosság. A legvadabb ebben az egészben az, hogy a történet nem egy horrorfilm része, hanem a legszörnyűbb valóság, azon belül pedig az elferdült, kificamodott nyugati típusú civilizáció valósága.

Természetesen az éremnek másik oldala is van, mert az legalábbis elgondolkodtató, hogy a gyógyíthatatlan, sok szenvedéssel járó betegségben szenvedők kínjait a saját elhatározásukból meg lehessen rövidíteni, ám az öngyilkosságok túlnyomó többsége pillanatnyi elhatározásból ered. Ha vissza lehetne forgatni a történéseket, sokan meg is gondolnák a dolgot, csak hát ez egy drámai, visszavonhatatlan döntés, ami miatt a halált üzletté deformáló gyakorlat még inkább elítélendő.

A cikk a fentebb említett hátborzongató példa mellett számos eutanáziával kapcsolatos találmányt is bemutat, egyebek mellett olyan eszközöket, amelyeket gyakorlatilag bárki összerakhat magának házilag is, de a leghajmeresztőbb talán az az elképzelés, amely szerint a demenciában szenvedő betegek testébe halálos mérget tartalmazó kapszulát ültetnének, amelynek aktiválódását egy gombnyomással napi rendszerességgel meg kéne akadályozni. Ha valaki ezt elfelejtené, mert a demencia olyan állapotba sodorná, hogy képtelen volna ezt az alapjában véve rutinműveletet elvégezni, igazoltan is rászolgálna az eutanáziára.

Számomra – és remélem, ebben nem vagyok egyedül – ez olyan veszélyeket rejt magában, amelyek a korábban említett túlnépesedéshez köthetők. Jöhet például egy olyan világrend, hogy már a felnőttkora kezdetén mindenki megkapja a bőre alá ezt a kapszulát, amelyet aztán élete végéig napi rendszerességgel inaktiválnia kéne. Ugyanolyan rutintevékenységgé válik majd mindez, ahogy a reggeli fogmosás, de a kapszula vonatkozásában a feledékenység végzetes lenne. És mivel műszaki berendezésről van szó, a meghibásodás sem kizárt, de talán ez is be lesz majd kalkulálva, mondjuk úgy, hogy néhány százalék a tűréshatár. Aki pedig ezt kitalálta, forgalmazza és kezeli, olyan gazdag lesz a szabadalmi díjból, hogy nem tud mit kezdeni a pénzével.

Jelenleg két terület vetekedik a „legjobb üzlet” titulusért, konkrétan a fegyverkereskedelem és a gyógyszeripar. Pillanatnyilag nem lehet eldönteni, melyik ágazat jövedelmez többet, de hogy a halál közvetítése sem lesz rossz befektetés, azt a svájci gyakorlat népszerűsége bizonyítja. Persze az is megtörténhet, hogy még mielőtt tökélyre fejlesztjük ezeket a morbid önpusztító technikákat, ideözönlik Ázsiából meg Afrikából az élni akaró népesség, és bunkós botokkal simán agyonvernek bennünket. A jólétbe belefáradt és mindentől, de leginkább önmagától megcsömörlött európai népesség legnagyobb örömére.

Az ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel növeli az ön esélyeit a Bányai Tamás-díj megnyerésére.

Ehhez az íráshoz még nem érkezett adományozás.