/

A harcos

316 olvasó

Mikor általános iskola ötödik osztályában elkezdtünk megismerkedni az orosz nyelvvel, nagyon lelkes voltam. Akkoriban még remek érzékem volt az idegen nyelvekhez, az oroszt is szinte játszi könnyedséggel szívtam magamba. Egyszer valami rövid olvasmány volt feladva házi feladatnak, ami egy termelőszövetkezetről szólt. Órákon át olvasgattam, egymás után vagy százszor. A cirill betűk dekódolása és az egyszerű szöveg megértése olyan eufóriát okozott, mintha valami természetfeletti képességre tettem volna szert. Megkérdeztem aput is, hogy ő tanult-e oroszul az iskolában, és ha igen, emlékszik-e valamire belőle. Emlékezett.

Amikor ő iskolába járt, akkor még közel sem volt annyi pedagógus végzettséggel bíró orosz nyelvtanár az iskolákban, mint ahányra szükség lett volna. Őket is egy olyan ötven év körüli tanár bácsi oktatta, aki nem saját akaratából sajátította el az orosz nyelv alapjait. A második világháborúban harcolt, és miután az egysége megadta magát, fogságba került. A szerencsések közé sorolta magát, mert négy-öt esztendő után hazaengedték. Ennek megfelelően a nyelvismerete is egészen speciális jelleget öltött. Az alapszavakat, kifejezéseket ismerte, a cirill betűk majd mindegyikét, de a nyelvtanban nem volt alkalma elmélyedni. Az órákon ezért néhány alapmondatot írt fel a táblára és tanultatott meg apámékkal. Ezek közül is csak egyre emlékezett apu, ami a későbbi orosz nyelvoktatásban már nem feltétlenül kapott helyet: Csaszuvüje nocsju pokrivalo razdavali. Lefordítva: Az őrök az éjszaka pokrócot osztottak.

1996-ban egy biztosító irodában kaptam munkát a Hegedűs Gyula utcában, mint ügyfélszolgálatos munkatárs. Szép emlékű négy esztendő volt, jól éreztem magam. Köszönhető volt ez annak, hogy néhány kollégával nagyon jóban voltunk, és az utolsó főnökömnek, aki végtelen türelemmel kezelte azokat a dolgaimat is, amelyek szerinte helytelenek voltak. Csak később eszmélt rá, hogy nálam elkötelezettebb és engedelmesebb beosztottja sem azelőtt, sem azután nem volt és nem lesz.

Ez a munkakör egyébként olyan, hogy ha bárki, aki korábban türelmesnek, emberbarátnak gondolta magát, ezeket a nemes tulajdonságait hamar kénytelen lesz újraértékelni. Voltak visszajáró ügyfelek, a legtöbbje az a típus, akinek egy külön programot jelentett, ha kéthetente, havonta bejött az irodába és megmondhatta a magáét. Akadt köztük azonban néhány olyan is, akiket kimondottan megkedveltem.

Egy nyolcvan körüli, életerős, fitt öregúr minden félévben megjelent, óraműszerűen március végén és szeptember utolsó napjaiban. Egy Wartburgja volt, amit mindig október 1-jétől ideiglenesen kivonatott a forgalomból, és amikor jött a jó idő, újra forgalomba helyeztette. Mint mondotta, muszáj így is spórolnia. Valahol a környéken lakhatott, mert gyakran láttam az iroda ablakából is az utcán. Egy idő után az öltözete tűnt fel. Mindig hosszú szövetnadrág, félcipő és egy flaneling, állig begombolva. Ez volt rajta akkor is, ha plusz harminc fok volt, és ugyanezt hordta, ha odakint mínusz tíz fokot mértünk. Egyszer már pont zárás előtt voltam, mikor betért, és személyesebb hangot megengedve megkérdeztem: hogy nem fázik télen egy szál ingben. Hiszen a legtöbb idősebb ember inkább fázós szokott lenni. Ebből aztán egy majdnem félórás beszélgetés kerekedett, aminek jóval irodazárás után lett vége.

Megtudtam, hogy ez az idős úr is hadifogoly volt a Szovjetunióban. Olyan helyre került, ahol a nulla fok már kánikulának számított. Kilenc évig tartott a fogság, nem sokan élték túl, de akik hazajöttek, azok közül néhányukkal különös dolog történt. Valahogy úgy magyarázta, hogy az agya kikapcsolta a hőérzetért felelős részét, mintegy önvédelemképpen. Lehetséges, hogy ez a bácsi saját teóriája volt, de mint mondta, a hadifogságot követően itthon már soha többé nem fázott, és soha nem érezte úgy, hogy melege lenne. Ezt önmagában is érdekesnek találtam, de amit ezután a bátyjáról kezdett el mesélni – aki ez idő tájt már nem élt –, az egyenesen megrendített.

A bátyja valamikor a századforduló előtt született. Részt vett az első világháborúban, és mivel jó fizikumú sportoló volt, felderítőnek képezték ki, akik az ellenséges front mögött tevékenykedve szereztek hadi információkat, és ha kellett, gyilkoltak. Az első világháborút követően csatlakozott a Rongyos Gárda néven elhíresült irreguláris egységhez, akik a nyugati határnál harcoltak az osztrák karhatalommal, és állítólag ők kényszerítették ki a soproni népszavazást. Később harcoltak Csehszlovákiában, majd Kun Béláék idejében a magyar vörös hadsereg ellen. (Amikor Sopronban, talán 1990-ben egy diákmunka keretében a Kisalföld című napilap előfizetőit látogattam meg valami kérdőívvel, egy idősebb néni is mesélt erről, aki meg volt győződve afelől, hogy ha a Gárda nincs a városban és nem „győzködi” a lakosság német nyelvű részét, akkor Ödenburg ma Ausztriához tartozna.)

A két világháború között hivatásos katona lett belőle a Magyar Királyi Honvédség kötelékében. A második világháborúban a második magyar hadsereggel a Don folyónál jóval a magyar frontvonal előtt járva információt kellett gyűjteniük. Ekkor érte egy életét meghatározó sokkoló élmény, amit az öccsének elmesélt. Egy előretolt szovjet állásban két, még szinte gyerekkorú katonával végzett egy bajonettel. Az egyikük nem halt meg azonnal, és haldoklás közben a mamáját emlegetve sírt félelmében.

Azon kevesek közé tartozott, aki túlélte a Don-kanyarban történt tragédiát. A háború után azonban nem volt hajlandó a Magyar Néphadseregben szolgálni, ezért mint horthysta tisztet az 50-es években börtönbe csukták. Miután 1956 októberében sok fogolytársával együtt kiszabadították, az első dolga az volt, hogy egy felkelő csoportnál jelentkezett fegyveres harcra.

A forradalom után ismét börtön, az ítélet életfogytiglan, akkoriban ez néhány évtizedet jelentett, ha megúszta a kivégzést.

Mikor rehabilitálták, már bőven a nyugdíjkorhatár felett volt, csak éppen nyugdíj nélkül, valami piti kis segéllyel. Tulajdonképpen az öccse – aki mindezt elmesélte – tartotta el.

Már majdnem kilencvenéves volt, amikor a 80-as évek elején egy trolibuszon utazott és szemtanúja volt annak, hogy fiatalok egy idősebb hölggyel szemtelenkedtek. A nő védelmére kelt és szóvá tette a viselkedésüket. Amikor leszállt, a suhancok utánamentek, és az egyikük úgy megütötte, hogy elesett. Beverte a fejét, és a kórházban meghalt.

Sokszor eszembe jut ez a történet. Jó párszor nekiálltam, hogy megörökítsem, de mindig kudarcot vallottam. Az egész élettörténetben van valami kimondhatatlan, megnevezhetetlen, sorsszerű, szomorú, magasztos, bűnös érzés. Gyakran elképzeltem magamban ennek az egykori katonának a trolibuszmegállóban történt utolsó perceit.

A fiatal suhancok talán valami koncertről jöttek, talán egy videodiszkóból, ahol egy gagyi kung-fu filmet láthattak, vagy a Rambo első részét. Valószínűleg részegek voltak, és ettől erősnek érezték magukat. Körbeállták az öreget, és aki megütötte, lehet, hogy előtte hangosan szidalmazta, esetleg fenyegette is őt.

– Velem szórakozol, tata? Meguntad az életedet, baszd meg? Én egy harcos vagyok, érted? Egy igazi fighter!

Az öreg meg csak állt, és valószínűleg nem értette az egészet. Azon már rég túl volt, hogy féljen tőlük, de ha talán védekezik, akkor sem engedelmeskedett volna a meggyötört test. Azt hiszem, amikor a támadója szemébe nézett, azt a fiatal orosz katonát látta maga előtt, aki haldokolva az édesanyjáért sírt.

Benkő Attila

1972., Budapest. A közösségi médiában kezdte publikálni a 80-as évek világát bemutató különleges hangulatú visszaemlékezéseit, amelyek a személyes élmény varázsán túl ma már kortörténeti emlékek.

1 Comment

  1. Megtörténtek ilyen dolgok. Hallomásból tudom. Sajnos ma is a fiatalabb generáció fölényes az idősekkel . Tisztelet a kivételnek.

Vélemény, hozzászólás?

Your email address will not be published.

0 Ft