Élt az anatóliai Denizliben egy kisfiú, akit Alinak hívtak. Nem volt se apja, se anyja, csak úgy tengődött, egyedül, ahogy a hozzá hasonló árvák, akiket a nagy éhínség elűzött a Hasszán vulkán lejtőiről, a biztosabb megélhetést ígérő falvakba és városokba. Sokan a forgalmasabb utak mentén vertek tábort, és fügekaktuszt meg szőttest árultak a poros buszokról lekászálódó európai turistáknak. Szűnni nem akaró küzdelem volt az életük, de mégsem olyan, mint ott fent, a hegyek között. A nyüzsgő tarkaság magához vonzotta, leláncolta őket, és elhitette velük, hogy ez a boldogság.
Denizli a történelem kezdete óta fontos közlekedési csomópont, innen ágaznak szét az utak belső Anatólia felé. A város közepén működő, már a hettita időkben is jegyzett piactér a közösségi élet fő színtere, ahol nemcsak az árusok, hanem a mutatványosok is kitesznek magukért. A rikító színek és bódító illatok szédült kavargását vad rikoltozás és fülsértő dudaszó emeli égi magaslatokba, hogy mint egy bősz fergeteg befedje az ábrándozás és vágyakozás ezerféle megtestesülését.
Ali ebben folyton változó, mégis állandónak tűnő kicsiny világmindenségben vizet árult a szomjazóknak. A műfüves focipálya öltözőjének padlásán volt a szálláshelye, onnét vonszolta ki a piacra egy öblös műanyag ballonban a portékáját. Minden nap virradat előtt felkelt, és mire a piacon beindult az élet, már ott ült az árkádos bazársor legszélén. Nem lehet azt mondani, hogy a szomjazók leverték lábról egymást a kissé műanyagízű, klórszagú vizért, de mindig akadt olyan vásárló, aki sajnálta a pénz a palackozott boltiért. Legtöbbször a nomádok mentek oda hozzá, mert ők egyébként is a tócsák vizéhez voltak szokva, de olykor valódi előkelőségek is akadtak a vevői között. Ali gyorsan és szakszerűen kiszolgált mindenkit, gondosan ügyelve, hogy az értékes folyadékból egy csöpp se menjen veszendőbe.
Denizliben a víz mindig nagy kincs volt, ám az éghajlatváltozás miatt az egyébként is gyér hozamú kutak sorra elapadtak, a víztoronyba pedig újabban csak feleannyi pótlás érkezett, mint amennyire szükség volt. A fociöltöző csapja is inkább csöpögött, mint folyt, úgyhogy Alinak már négykor fel kellett kelnie, hogy a kannát piacnyitásig megtölthesse. Nem is ivott soha a saját ballonjából. Túl értékes volt ez a víz ahhoz, hogy a maga silány kis életére pazarolja, nem beszélve arról, hogy minden kurus bevételkieséssel csökkent az ennivalóra váltható jövedelme, ami a gyengülés ördögi spiráljába, onnét meg a biztos halálba kergette volna.
A valaha szebb napokat látott, dús termőföldekkel övezett Denizlit ma már csak a nemzetközi áruforgalom tartja életben. Kamionok végeláthatatlan oszlopa vonul a sárga porral telehintett utakon, amelyek sötétebb tónusú, kopár mezők közt kanyarognak. De amíg használhatók az utak, és a politikai biztosítja a zavartalan jövést-menést, addig nem is olyan nagy baj ez. Bizton állíthatjuk, hogy Denizli a kapu, amelyen át Anatólia belsejébe eljuthatunk, úgyhogy egyáltalán nem közömbös, hogy ezen az Allahtól kitüntetett helyen ki az, aki fogyaszt, és ki az, aki mindenért megfizet. Cseppet sem meglepő, hogy az ország döntéshozói egyre több figyelmet szentelnek ennek a lágy ívű hegyek közé ékelődött városnak, és egyre többször látogatnak ide, nem is mindig tájékozódási célokkal.
Azon a szomorú napon, amikor Ali eladta magát a hatalomnak, egy országosan ismert képviselő érkezett Denizlibe, hogy beszédet intézzen a lakosság azon részéhez, amely a nagy kamionforgalomban nem annyira a fejlődés jelét, mint amennyire a káosz fokozódását vélte felfedezni. Mi sem természetesebb, mint hogy a gyűlés helyszínéül a központi fekvésű, nagy piacteret választották. Az árusokat gyorsan kipaterolták, hogy terepszínű egyenruhás biztonságiak és a rekkenő hőség ellenére is fekete öltönyt meg kravátlit viselő ügynökök érkezhessenek a helyükre. A kíváncsiskodók hamar rájöttek, hogy valójában kelepcébe sétáltak, mert ott pácolódtak saját verejtékükben az izzásig hevült, immár tökéletesen árnyékmentes kőlapokon, amelyek tán még a hettiták idejében sem éltek meg ekkora forróságot.
Azután, hogy a ponyva alól árulók konkurenciája megszűnt, a boltokat pedig bezárták, Ali vize gyorsan elfogyott. Akár haza is mehetett volna, hogy a bevételt odategye a többi mellé, a galambfészek alá, ahol legféltettebb kincseit őrizgette. Ám ahhoz, hogy az útját elzáró sokaságon átküszködje magát, ott kellett volna hagynia az értékes műanyag kannáját, mert a biztonságiak az érkezőktől is meg a távozóktól is elszedték a folyadék tárolására alkalmas edényeket. Nem magyarázták meg, miért, de a közelmúlt történései ismeretében ezt mindenki természetesnek vette.
Ali tehát ott kuporgott a fal tövében, ölébe fektetve a megélhetését biztosító ballont, amit úgy cirógatott, akár a pásztor a koraszülött kecskegidát. A nagy ember pedig késett. A nap már teljesen legyalulta az árnyékokat a házak oldaláról, a mecset tüsketornyát is beleértve, amelynek ugyan maradt egy kevés hűvöse, ám azért valóságos közelharcot vívtak azok, akiket a szerencséjük odavetett. Soha nem volt még ekkora forróság Denizliben, pedig ezen a vulkáni hamuval borított tájon a nyarak mindig rendkívül szárazak. De most mintha a legkomolyabb próbatétel napja köszöntött volna a városra. Ha nincs ez a felhajtás, talán még a piac is elmarad, vagy csak néhány sivataglakó lézeng a sátrak között, hogy az arábiai félszigetről érkező egzotikus szerek árusait ne is emlegessük. A vágásra ítélt nyájként összezsúfolt helyiek minden kezük ügyébe kerülő alkalmatossággal legyezték magukat, miközben hangos szuszogással harapdálták a levegőt. Úgy tűnt, maga a tömeg is hőséget fejleszt, és ez a hő pontosan az izzó köveken guggoló, a szomjúságtól és a napmelegtől káprázó szemű Ali elé sugárzódott. Amikor a nagy ember és szűkebb kísérete megérkezett, már szinte a végét járta. Minden megtakarítását – a galambfészekkel, mint ráadással – odaadta volna egy zsebkendőnyi árnyékért. Csupán abban reménykedhetett, hogy a hőség az egyébként nagy testű, potrohos vendégszónokot ugyanúgy gyötri, ahogy a hallgatóságát, ezért arra fog törekedni, hogy a mondandójának mielőbb végére érjen.
Így aztán csalódottan kellett látnia, hogy a politikus feje fölé a fekete öltönyös biztonságiak – akik meglepő módon egyáltalán nem izzadtak – tág öblű napernyőt tartanak, teljesen mentesítve őt a nap hevének ostromától. Ali valósággal hamuvá omlott, pedig semmilyen tapasztalattal nem rendelkezett a politikai kampánygyűlések természetét illetően. Ha tudta volna, hogy a szónokok valahol a próféta idejében kezdik és a mát megkerülve a jövő felé haladnak, meg is adja magát a sorsának, és holtan esik össze.
De nem azért élt át annyi kínt és gyötrelmet – amivel rövid életéhez képest már-már tiszteletet érdemelt –, hogy ezen a napon csupán a napmeleg és a szomjúság miatt égnek rúgja a saruját, ezért fogcsikorgatva, vinnyogva és nyöszörögve, ám tovább szenvedett.
Ahogy az várható volt, a beszéd hosszúra nyúlt. A nagy embert az ernyő teljesen kivonta környezetének tüzes valóságából, így egy növendék csikót idéző módon engedte szabadjára a képzeletét. Talán a Denizlire váró csodás jövőről, talán az ott lakók nagyszerűségéről, talán e kettő nagy tetteket kiváltó együtteséről beszélt, talán csak a szokásos frázisokat puffogtatta, Ali ezt nem tudta volna megmondani. Ott ült, alig néhány méterre a nagy embertől, és kifelé iparkodott belőle az élet. Egy szutykos kis árnyékcsücsökkel is kiegyezett volna, ám az a csekély kínálat, ami a piactér környékén megmaradt, az utolsó darabkáig foglalt volt, és nem létezett olyan szabályzat, ami a tulajdonosokat onnét kilakoltatta volna.
És ekkor, mintha villám vágta volna meg, észrevette, hogy a terebélyes méretű ember árnyéka is terebélyes. Egy sötét sziget, amelyet még nem vett birtokba a civilizáció. Ez visszaadta neki a reményt. Ha valahogy eljutna odáig, megmenekülne, ám ez csak akkor lehetséges, ha lemond a kannáról, mert azzal képtelenség átcsúszni a biztonságiak között. De ha négykézlábra ereszkedik, talán nem feltételezik róla, hogy rosszat akar. Minden mindegy alapon meg is próbálta: lassan, ahogy a prédára leső anatóliai farkas, közelebb férkőzött a nagy ember árnyékához. Az egyenruhások a tömeg szemmel tartásával voltak elfoglalva, így észre sem vették, hogy egy vézna fiú mászik át a lábuk között, hogy erejének utolsó morzsáit felélve lerogyhasson a nagy ember keltette hűvösbe.
Mintha a Topkapi legféltettebb kertjébe ért volna: a hatalom árnyéka selyemsimaságú volt, és annyira lágy, hogy ha nem tartotta volna illetlenségnek, Ali talán dalra is fakad. Így, ebben a kényelmes helyzetben várta meg, hogy a szónok a beszéde végéhez érjen, majd a karámba kényszerített jószág ezerféle nyögését, jajgatását utánzó tömeget mintegy rendreutasítva, onnét, az árnyékból ő is tisztán, érhetően kiáltotta, hogy az a bizonyos valaki, akiről egész idő alatt szó volt, nagyon, nagyon sokáig éljen.
[Cümek Yermendi fordítása]
A kávéscsésze ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel őt és a szerkesztőségünket egyaránt támogatja.
Ehhez az íráshoz még nem érkezett adományozás.
Kattints a Donate gombra, és egy tetszőleges összeggel segítsd a munkánkat! Köszönjük!
Nem rossz, főleg kecskebőrre. 🙂
A kecskebőrt nem hiszem el, de a precíz helyismeret arra utal, hogy valóban török szerző írta. Várom a folytatást!
Hangulatos és ironikus. Ki ez a szerző?
Ez egy nagyon jó novella. Ugye csak vicc az a kecskebőrös dolog a szerzővel? 🙂
Pedig így van. A fordító kecskebőrön kapta meg a török eredetit. 🙂
De ugye az hogy kecskebőrre ír az csak poén?
Nagyon tetszik. Többértelmű jelentése van.
Jól ír ez a Yiraz.