/

A huhogás természetrajza

224 olvasó

Az egyik holland sztárfocista nemrég azt nyilatkozta, hogy, ha Magyarországon meccs közben csak egy pisszenést is hall a nézőtér felől, ami őt huhogásra emlékezteti, azonnal levonul a pályáról, és keresetet nyújt be a kormány ellen, aminek – ismerve a jelenkori politikai erőviszonyokat – súlyos következményei lesznek. Nem szó szerint ezt mondta, de valahol ez a lényeg: a huhogás, füttyögés, meg a durva bekiabálás ebben a mostani, szép, modern világban emberiség elleni bűntett.

Hiába sztárfocista ez a hollandus, hiába cselezi ki az ellenfél védelmét keresztül és kasul, úgy tűnik, nem látja a fűtől a pályát. Meccsre ugyanis amióta világ a világ azért megyünk ki, hogy huhogjunk, fütyüljünk, óbégassunk, meg durva sértésekkel cukkoljuk az ellenfelet. Arányaiban tekintve ugyan nem ér föl egy válogatott meccshez, de emlékszem, hogy amikor a 70-es években a moravicai Sloboda meccseire jártam, az élmény jelentős részét mindig a szurkolói bekiabálások okozták. Némelyik kifejezetten szellemes volt, és ha nem lennék tekintettel a 18 év alatti olvasókra, akár szó szerint is idézhetném őket, annyira beleégtek az emlékeimbe.

A csapat biztatása nagy buli, de valahogy eltörpül amellett a lehetőség mellett, hogy ilyenkor szabadon, kórusban ócsárolhatjuk azokat, akik a mieink ellen próbálkoznak. Ez a fociban alapjog, mint az a bizonyos Emberjogi Chartra, amelyre mindenki oly szívesen hivatkozik, de még senki sem látta. Ha tehát megvonják tőlünk a jogot, hogy az ellenfelet válogatott szidalmakkal gyalázhassuk, elveszik a bukéját ennek az egésznek.

Persze tudom, hogy a holland sztár kinek, és miért tette ezt a nyilatkozatot. Az ő hazája, a hajdani gyarmatbirodalomból megmaradt kicsiny Hollandia a szabadelvűség Mekkája. Fenyegeti ugyan őket a klímaváltozás miatt emelkedő tengerszint, de úgy vannak vele, majd elúszkálnak a pénz hátán, ahogy eddig is tették. Annak idején kizsákmányolták, kifosztották a fél világot, és az így felhalmozott javak akkora előnyt biztosítottak számukra azokkal szemben, akik eközben élethalálharcot vívtak a keleti, déli hódítókkal, hogy ma gyakorlatilag bármit megengedhetnek maguknak. Tény viszont, hogy focizni is tudnak, de bebizonyítottuk: mi sem vagyunk már gyengék. Ha tehát valaki jól tud driblizni meg passzolni még nem jogosítja fel őt arra, hogy parancsuralmi eréllyel kijelenthesse, milyen hangokat kíván hallani a nézőtér irányából.

És ha már a 70-es évek falusi focimeccseit említettem, nem hallgathatom el azt, hogy ott és akkor a focisták kristálytisztán, jól artikuláltan hallhatták a nekik címzett gorombaságokat. Részint, mert nagyon közel volt a nézőtér, részint, mert a falusi levegőnek jó az akusztikája. Hallották, hogy a felmenőiket szidva hova kívánjuk őket, és azt is, ha egy-két valóban elvetemült drukker leszőröstalpúzta valamelyiküket, de úgy tettek, mintha ez el sem hangzott volna. A legjobb tudásuk szerint oldották meg a rájuk váró feladatot, és amikor a meccs véget ért, a huhogás, meg a szidalmak emléke úgy foszlott széjjel, ahogy a cigaretta füstje. Normális gondolkodású focista ugyanis nem a nézőtérrel foglalkozik, mint ahogy a színész sem áll meg a Shakespeare monológ közben, ha az őt bámulók között valaki elköhinti magát. Ha ezt tenné, szereptévesztésbe kerülne, mert ahogy az előadás illuzórikus világa teljesen elválik a valóságtól, úgy különül el attól a focimeccs. Az igazi, színész és az igazi focista számára a nézőtér nem meghódításra váró terület, hanem háttér, ami vagy nyugtalanít, vagy gyönyörködtet, de tőle mindenképpen független entitás.

Gyanítom, hogy ezek után a holland sztárfocistát már csak azért is kórusban fogják majd huhogni, vagy ha nem, ő mindenünnen ezt fogja hallani. Száradjon a lelke rajta.

Majoros Sándor

A Regénytár alapító- főszerkesztője, aki célul tűzte ki maga elé az igényes (nívós) szórakoztató és a komoly, elhivatott irodalom közötti „északnyugati átjáró” megtalálását. Ez a honlap ennek az útkeresésnek a gyakorlatozó terepe, néha komoly, máskor komolytalan, de mindig egyedien különleges és szórakoztató. Majoros jelenleg Budapesten él, néha dolgozik, máskor csak lóbálja a lábát. Mentségére legyen mondva a régi igazság, amely szerint az író akkor is ír, ha ez olyan nagyon nem is látszik: belsőleg alkot.

Vélemény, hozzászólás?

Your email address will not be published.

0 Ft