A jakutföldi cápazsír

2023-05-21
520 olvasó

Levittem a szemetet, és visszafelé jövet a lépcsőházban összefutottam Mandzáknéval, a szomszédasszonnyal. Egy vén boszorkány, ránézni is kész hányinger, vagyis érvényes rá mindaz, ami énrám is, tekintve, hogy egykorúak vagyunk. Észrevette, hogy sántítok, és ezt nem állhatta meg szó nélkül.

Látom, húzza a lábát szomszéd, csak nem történt valami baj?, kérdezte. Rosszalkodik a bal térdem, mondtam, és már mentem is volna tovább, de megállított. Jaj, az a mi korunkban már megszokott, mondta. Az öcsém szakasztott így járt, amikor Bécsben jégre lépett. És Mandzákné belekezdett az öccse történetébe.

Onnét indult, hogy kezdetben nem volt más, csak a sötétség. Megadóan hallgattam, hogy a kavargó anyagok és vegyületek tengeréből előbb aminósavak, majd egysejtűek lesznek, aztán, hosszú eseménytelenség után primitív állatok. Közben igyekeztem úgy szortírozni magamat, hogy minél kevesebb terhelés essen a fájós térdemre, Mandzákné pedig a paleozoikumból áttért az őskarbiumra, bár lehet, ez fordítva történt. Már csak néhány milliárd esztendőt kellett letudni, hogy betoppanjunk Bécsbe.

Udvariasan bólogattam, Mandzákné pedig megérkezett a dinoszauruszok korába, és az, ha nem egy lépcsőházban kell az embernek megismernie, tagadhatatlanul érdekes. De tudtam, hogy jönnie kell a Yucatán-félszigetbe vágódó meteornak, amit úgy vártam, mint a messiást, mert emlékeztem, hogy attól a pillanattól fölgyorsultak az események. Megjelentek például a virágok, és az addig nagyjából ürge méretű emlősökből büszke világhódítók lettek.

Fájdalmamra – és ez szó szerint értendő – Mandzákné nem ismerte a sietség fogalmát. Az ősember megjelenéséig pontosan annyi időt töltöttünk el a lépcsőházban, amennyi ehhez a valóságban is kellett. De haladtunk. Az elődeink lemásztak a fákról, és bár még csak kövekkel meg fadarabokkal ügyeskedtek, a történet horizontján már fel-felderengett a szebb jövő ígérete.

Fohászkodtam, hogy jöjjön egy újabb meteor, és nullázza le ezt a beszélgetést, ami ez esetben abszolút jelképes, mert az is elég lett volna, hogy egy másik szomszédasszony tetten ér bennünket.

Közismert, hogy a szomszédasszonyok rivalizálnak egymással. Olyan ez, mint amikor két csúcsragadozó egymásnak esik a zsákmány fölött, miközben a sunyi dögevő ellopja tőlük a húst. Így tettem volna én is, ha egy másik szomszédasszony a piacról hazaérve benyit a kapun: hónom alatt az elcsent szabadsággal, huncut dögevőként azonnal kereket oldok.

Csakhogy ez egy lehetetlen időpont volt, talán dél, talán este hat óra lehetett. Kénytelen voltam továbbhallgatni a szomszédasszonyt, aki Hamurábi törvénykönyveinek tudálékos elemzése után kikötött Mezopotámiában, és végre megérkezett Egyiptomba. Innentől megsokasodtak az események. De más dolog otthon, kávét vagy röviditalt szürcsölve hallgatni a fáraók viselt dolgait, és más egy cúgos lépcsőházban, a fájós térd miatt fogat csikorgatva.

Mandzákné eközben fáradhatatlanul sorolta a fáraódinasztiákat. Szomorúan érzékeltem, hogy míg az ősidőkben évmilliókon át nem történt semmi, itt szinte naponta bukott elő olyan gyalázat, amit nem lehetett szó nélkül hagyni. Háború követett háborút, csak úgy kapkodtam a fejem a nyilak, lándzsák, golyók elől. A csöndesebb periódusokban szórakozottan morzsolgattam hosszúra nőtt szakállamat, ami azért volt furcsa, mert határozottan emlékeztem, hogy a szemét lehozása előtt megborotválkoztam.

Nagyjából a török ostromot áttörő Sobieski Jánossal együtt érkeztünk meg Bécs alá. Elöntött a boldogság: már csak néhány száz év, azt meg akár fél lábon is kibírom!

Amikor már azt fontolgattam, hogy áttérek az osztrák fővárost csodálatos, sokszínű hellyé változtató muzulmán hitre, Mandzákné váratlanul kibökte, hogy az öccse, otthon a konyhában taposott rá egy jégkockára, miután a fagyasztóból kivéve leejtette a földre. Jeges kávét szeretett volna készíteni magának, mondta szomorúan, és elhallgatott.

Nem akartam hinni a fülemnek! Mi ez a csönd?! Isteni ajándék, vagy csak káprázat? Már majdnem elköszöntem, hogy a lépcső felé bicegjek, de Mandzákné megálljt parancsolt. Nem is akarja tudni, mitől jött helyre?, kérdezte rosszallóan. Megadtam magam, mert már úgyis mindegy volt. Ha hiszi, ha nem, a jakutföldi cápazsír gyógyította meg!, suttogta a szomszédasszony bizalmaskodva. Azzal kenegette két álló hétig, és már futni is képes.

Ez annyira meglepett, hogy a térdfájásomról is elfeledkeztem. De hát Jakutföldön nincsenek cápák!, mondtam hitetlenkedve. Úgy viselkedtem, mint mindenki, akinek fájdalmai vannak: ráfordultam a potenciális csodaszerre, és ezt a szomszédasszony rögtön észrevette. Még szép, hogy nincsenek, mondta. Mégis övék a legjobb cápazsír. Hogyan lehetséges ez? kérdeztem meggondolatlanul, mire Mandzákné sejtelmesen mosolyogva annyit válaszolt: Ó, ez egy hosszú történet.

És kezdődött minden elölről.

Az ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel növeli az ön esélyeit a Bányai Tamás-díj megnyerésére.

Ehhez az íráshoz még nem érkezett adományozás.

Majoros Sándor

A Regénytár alapító- főszerkesztője, aki célul tűzte ki maga elé az igényes (nívós) szórakoztató és a komoly, elhivatott irodalom közötti „északnyugati átjáró” megtalálását. Ez a honlap ennek az útkeresésnek a gyakorlatozó terepe, néha komoly, máskor komolytalan, de mindig egyedien különleges és szórakoztató. Majoros jelenleg Budapesten él, néha dolgozik, máskor csak lóbálja a lábát. Mentségére legyen mondva a régi igazság, amely szerint az író akkor is ír, ha ez olyan nagyon nem is látszik: belsőleg alkot.

Vélemény, hozzászólás?

FelFEL