A jövendőmondó paripák története

Havanna lakótelepi mesék
2022-10-04
486 olvasó

Aki nem jár rendszeresen kocsmába, el sem tudja képzelni, hogy mennyi de mennyi mindenről marad tájékozatlan a nagyvilág és az élet dolgait illetően. Szerencsére én egy időben kötelező jelleggel látogattam apámék havanna lakótelepi presszóját, ugyanis a 90′-es évek eleje, közepe táján valamivel több mint egy évig dolgoztam ott pultosként. Csakis kizárólag ennek köszönhetem, hogy – amint azt egy előző, A Jelenetek Könyve című írásomban már megörökítettem – az ezredfordulón bekövetkezett világvége nem ért készületlenül. Sőt, én már jóval azelőtt hallottam a nyirkai jóslatról is, mielőtt az a köztudatban, főleg bizonyos hagyományőrző körökben elterjedt volna.

Egy unalmas téli estén a majdnem üres presszóban, a pult mögött ülve az órákat számoltam visszafelé, hogy mikor zárhatok már be végre. A pulttól pár méternyire lévő asztalnál Kolbász ücsörgött, és valami gagyi napilap még gagyibb rovatába mélyedve olvasgatott. Fogalmam sem volt, hogy mi köti le ennyire, de mikor a hamutartó szélén már égő két cigije mellé egy harmadikra is rá akart gyújtani, rászóltam:

– Mi van, Kolbász? Felváltva szereted szívni?

– Ja, köszi szépen! El is felejtettem, hogy már égek.

– Miről olvasol ilyen átéléssel? – kérdeztem.

– Á, semmi. Csak egy baromság. A nyirkai jóslatról írnak. Ezek állítólag előre tudják az egész Magyarország sorsát.

Abban a pillanatban lépett be a presszóba Ragács és sietős léptekkel a pult felé vette az irányt.

– Szia Atti! Adj egy kávét légy szíves! Most végeztem, sietek haza mert kilyukad a belem az éhségtől – hadarta el egy szuszra, majd miután észlelte a pár méterre ücsörgő Kolbászt, kedvesen köszöntötte őt is: – Szia, Kolbász! Te tudsz olvasni?

– Marha vicces – replikázott flegmán Kolbász, majd az asztalra téve az újságot, hitetlenkedő fejcsóválások közepette folytatta: – Ekkora egy hülyeséget! Honnan az anyámból tudna egy ló jósolni!

– Mit olvas ez az agyalágyult? – fordult felém Ragács értetlenkedve.

– A nyirkai jóslatról írnak itt. Lefogadom, Ragács, hogy fingod sincs mi az – vetette oda fölényeskedve Kolbász.

– Eltaláltad, baszd meg! De miféle jósoló lovakról hadoválsz itt?

– Itt áll benne, olvasd el! – lobogtatta meg Kolbász az újságot. – Azt mondja: A táltosok szerint…

– Azok nem lovak, hanem emberek, te nagyon hülye! – magyarázta Ragács már kissé idegesen. – Valamilyen varázslók, vagy tudja a faszom micsodák.

– Mert te ezt biztos jobban tudod – felelte Kolbász – mikor még életedben nem is hallottál a nyirkai jóslatról!

– Jól van, hagyjál engem békén! Eleget idegeskedtem ma már, nincs kedvem a nap végén egy buta fasszal vitatkozni – zárta rövidre a diskurzust Ragács.

A pár percre beállt csend alatt Ragács nagyokat sóhajtva a kávéját kortyolgatta, és az iménti beszélgetés utóhatásaként, a feje egyre csak vörösödött. Kolbász pedig maga elé vette az újságot és a szóban forgó rövid kis cikket tanulmányozta ismét. Én pedig mindeközben azon sajnálkoztam, hogy e rövid kis jelenet ilyen hamar véget ért, pedig oly szívesen elhallgattam volna még. Szerencsére egy kis idő múlva Kolbász újfent megtörte a csendet:

– Én ezt akkor sem értem. Ha lovak, ha nem azok – de szerintem azokról van szó az újságban – akkor is! Mit akarnak ezzel mondani itt a végén? A múltat meg, hogy mi történt eddig azt mindenki tudja.

– Nem tudsz te szart sem – vetette közbe Ragács, de Kolbász ügyet sem vetve rá folytatta:

– Olvasom, figyeljetek! Azt mondja: „A jóslás nem egyéb, mint a múltat a jelennel összekötő egyenes meghosszabbítása által, behatolni az eljövendő szövetébe.” Nagy ügy mi? Arra ugyan ki kíváncsi, hogy mostanáig mi történt? Az már elmúlt, ki nem szarja le?

Ragács lelkében ekkor – az egykor népszerű magyar slágert idézve – hirtelen elpattant egy húr. Az üres kávéscsészéjét lecsapta a bádogpultra, elkérte a tollamat, majd leült Kolbász asztalához.

– Na akkor most te figyelj, elmagyarázom! – mondta Ragács és az újságpapír szélére rajzolni kezdett. – Itt van ez a pont, ez a múlt, ami kb. 10 perce volt. Bejöttem meginni egy kávét, egy kurva hosszú, fárasztó nap után, és amilyen egy szerencsétlen balfasz vagyok, összetalálkoztam veled. Innen húzok egy vonalat, ami az elmúlt tíz perc, és ami alatt az ostobaságaiddal sikerült felbasznod az agyam. Itt vagyunk most, ez a jelen. Ha ezt a vonalat továbbhúzom, akkor itt, vagy itt, vagy itt – magyarázta Ragács miközben pontokat rajzolt a meghosszabbított vonalra – úgy nyakon foglak baszni, hogy beesel az asztal alá! Érted már!!!??? – förmedt rá Kolbászra, aki a nagydarab Ragács haragjától kissé megszeppenve csak némán bólogatott.

Szerencsére Ragács nem váltotta be saját jóslatát. Helyette felpattant az asztaltól, kifizette a kávéját és feldúltan kirohant a kocsmából. A magára maradt Kolbász ijedtében kért még egy Kőbányait és egy kevertet, majd szótlanul, elgondolkodva ücsörgött az asztalánál egészen zárásig.

Utolsó vendégként fizetett, felvette a kabátját, és kifelé menet a presszó ajtajából Columbo felügyelő módjára visszaszólt:

– Szerintem akkor is lovak voltak.

Az ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel növeli az ön esélyeit a Bányai Tamás-díj megnyerésére.

Ehhez az íráshoz még nem érkezett adományozás.

Benkő Attila

1972., Budapest. A közösségi médiában kezdte publikálni a 80-as évek világát bemutató különleges hangulatú visszaemlékezéseit, amelyek a személyes élmény varázsán túl ma már kortörténeti emlékek.

Vélemény, hozzászólás?

FelFEL