A reggel sokunknak egyenértékű a frissen főzött, gőzölgő kávéval. Nem is ébredünk fel rendesen, amíg bele nem kortyolunk a pirinyó csészében illatozó nedűbe, amely azért nem mindig volt számunkra ennyire kedves. Ki ne tudná, hogy a török időkben mit jelentett nekünk, magyaroknak az a bizonyos „fekete leves”, amely baljós fenyegetésként többnyire akkor jelentkezett, amikor vitéz elődeink távozni készültek a félholdas lobogóval díszített sátorból.
De maradjunk a mai napnál, amelynek egyik apropója az, hogy 1799-ben Honoré de Balzac ezen a napon látta meg a napvilágot. Személyében minden idők legtermékenyebb íróját tisztelhetjük, és ez a tisztelet nem csak puszta formalitás, mert aki próbálkozott már az irodalommal, pontosan tudja, mekkora teher az ember vállán a regényírás. Az írók különféle trükkökkel, ajzószerekkel kénytelenek tuningolni magukat, hogy formában maradjanak.
Miközben írt, Goethe állítólag egy rothadó almát szagolgatott, Balzac pedig vedelte a kávét. Nem hat vagy hét csészével – amitől egy átlagosan koffein érzékeny mai ember fejtetőre állna –, hanem több tucattal naponta. Ha hinni lehet a róla fennmaradt szóbeszédnek, előfordult, hogy ötven ibrik feketét is betermelt naponta. Ez az üzemanyag űzte, hajtotta a teljesítési kényszer számtalan buktatóval nehezített útján, amíg végül a szervezete meg nem elégelte a dolgot.
Balzac a mértéket nem ismerő, túlhajszolt életmódja miatt halt meg, saját sorsával támasztva alá azt a tézist, amely szerint semmit sem szabad túlzásba vinni. Még a kávéivást sem. Főként azért, mert nehezen eldönthető, hogy mennyei ajándékról vagy inkább metafizikai talányról van szó. Lehet, hogy mind a kettő egyszerre.