A kétéltű ember

2021-12-12
521 olvasó

Hétéves korom környékén, majd egy éven át meg voltam róla győződve, hogy ha nagy leszek én búvár akarok lenni. Azokban az időkben adták a tévében Jacques Cousteau remekbe szabott ismeretterjesztő filmjeit, melyek a tengerek és óceánok mélyének titkait mutatták be utánozhatatlan módon. Szinte pislogás nélkül néztem végig őket. Ezzel egy időben kinéztem magamnak egy zöld, műanyag békatalpat is. Ott virított a piactéren lévő Triál játékbolt kirakatában. A gondot az jelentette, hogy csillagászati ára volt, egész pontosan ötvenkét forint. A heti zsebpénzem öt forint volt. Matekozni kezdtem. Ha több mint tíz hétig spórolok, úgy, hogy még egy nyamvadt húszfilléres tejport sem veszek magamnak, akkor talán sikerül. Sok reményt nem fűztem hozzá. Annyit már akkor is tudtam magamról, hogy a takarékosság nem az erősségem. Ha az indián hitvilág misztikáján keresztül vizsgáljuk ezt a nemes tulajdonságot, akkor az én totemállatom a tücsök volt La Fontaine meséjéből. Néha ugyan neki-neki rugaszkodtam és összejött tíz, vagy tizenöt forint. De a vége mindig az lett, hogy a békatalpat és vele együtt az álmaimat hatruppós kókuszrudakra váltottam. Egyszerűen képtelen voltam ellenállni ennek az édességnek.

Aztán a tanév végén kedvező fordulatot vett ez a reménytelen ügy. Az iskolai takarékbélyegeimet, melyeket a húsvéti locsolkodás bevételéből, illetve a szülinapomon beérkező komolyabb összegekből vásároltam, a vecsési postán visszaváltottuk. Apu jött el velem, mert kellett egy felnőtt is, hogy a pénzt kiadják. Majdnem háromszáz forintom gyűlt össze. Igaz, hogy ebből mindössze egy ötvenkét forintos békatalpat kaptam, és a fennmaradó összeg sorsát azóta is homály fedi, de ez engem akkor egyáltalán nem érdekelt. Hiszen megtettem az első lépést álmaim felé. Innen már a többi gyerekjáték lesz – gondoltam magamban. Tévedtem.

Mikor leutaztunk az évi kéthetes balatoni nyaralásra már alig vártam, hogy kipróbáljam a békatalpamat. A legnagyobb bánatomra, az első nap fent felejtettük a nyaralóban. A második nap meg cudar, hideg, szeles időre ébredtünk. Ez mondjuk engem soha nem zavart ha vízpart közelében voltunk. Ahogy apu mesélte mindig: Attika akkor is képes volt órákon át seggeseket ugrálni a vízbe a stégről, amikor még Jürgenék is melegítőben cidriztek a parton. Ennek megfelelően szó sem lehetett arról, hogy azon a napon én ne fürödjek a Balatonban az új békatalpammal. Mindhárman lesétáltunk a partra, mackógatya és mackófelső le, fürdőgatya és békatalp fel. Ahogy felraktam magamra, minden megváltozott. Elöntött a mámor és a büszkeség. Úgy éreztem, hogy én vagyok Cousteau kapitány, a kétéltű ember és Mark, Az ember az Atlantiszról című filmsorozatból, így egy személyben. Pár percig ezért fel-alá sétálgattam a szabadstrand gyöngykavicsos útján tipegve, hogy ezt a csodát minden arra járó megbámulhassa. Bánatomra a rossz idő miatt, alig lézengtek páran lent a parton. Sebaj, akkor irány a víz! Lementem a fémlépcsőn és ekkor szembesültem először azzal, hogy a békatalpat nem arra találták ki, hogy a combig érő vízben, aminek iszapos az alja, az ember sétálgasson vele. A második lépésnél úgy estem orra, mint akit hátulról kajakra tarkón rúgtak. Még nem tudtam a tudományos elnevezését de rájöttem, hogy a közegellenállás néha egy rohadt dolog tud lenni. Békatalp a kézbe, irány a mélyebb víz! Beljebb mentem úgy 150-200 métert és ott állt egy apró horgászstég. Rögtön bevillant egy kép, ahogy Cousteau kapitány a csónak széléről hanyatt veti magát a tengerbe. Nyilván ez a stég azért van itt, hogy ezt én is kipróbáljam. Stégre fel, békatalp a felcsatol és zutty! Miközben a fülemből igyekeztem kimosni az iszapot azt követően, hogy kis híján fejjel beleálltam a meder aljába elbizonytalanodtam. Önértékelésem málladozni kezdett és Cousteau kapitány, a kétéltű ember és Mark képe, ezzel együtt halványodott bennem. Jó, mindegy! Akkor csak simán úszkálok vele. Valószínűleg a békatalppal való úszásnak a lábtempójára rá kell érezni. Hát nekem ez nem sikerült. Ahogy kalimpáltam, pár tempó után mindig lecsúszott a lábamról. Na ekkor már felforrt az agyam és felettébb zaklatott lelkiállapotba kerültem.

Nem dicsekvésképp mondom, mert ez tényleg nem büszkeség tárgya, de nekem már 7-8 évesen olyan szókészletem volt felindultságom kifejezésére, amelyről például egy angolszász nyelvterületen élő, meglett ember még csak nem is álmodhatott. Mi tagadás, volt kiktől tanulnom. Nyilván a felnőttek jelenlétében ezt mélyen titkoltam, hisz nem akartam bajba kerülni emiatt. De ott abban a tizennyolc fokos vízben, a látóhatáron belül senki nem volt rajtam kívül. Így hát minden gátlás nélkül szabadjára engedtem bánatomat és fenékig merítettem szókincsem tárházát. Úsztam pár tempót majd utána visszabújtam a békatalpba, megint úsztam, megint lecsúszott és így ment ez vagy másfél órán keresztül. Végül feladtam.

A lelkemben a mérhetetlen csalódottsággal és a hónom alatt az ötvenkét forintos békatalppal kimásztam a vízből. Anyuék egy padon ültek. Mikor odaértem duzzogva ledobtam a békatalpat a földre és lerogytam melléjük. Még mielőtt megszólaltam volna egy sistergős lángos csattant az arcomon, amit édesanyámtól kaptam. Hirtelen köpni-nyelni nem tudtam, annyira meglepődtem. Anyámra néztem kérdőn, de apu válaszolt: – Kisfiam! Tudod, a víz nagyon jól viszi a hangot.

Az ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel növeli az ön esélyeit a Bányai Tamás-díj megnyerésére.

Benkő Attila

1972., Budapest. A közösségi médiában kezdte publikálni a 80-as évek világát bemutató különleges hangulatú visszaemlékezéseit, amelyek a személyes élmény varázsán túl ma már kortörténeti emlékek.

Vélemény, hozzászólás?

Your email address will not be published.

FelFEL