A Koca Nosztra

A 90′-es évek vége felé egy kocsmába jártam egy maffiataggal. Barátok voltunk, és szinte minden áldott este meló után közös szenvedélyünknek, a dartsjátéknak hódoltunk. Ádáz sörmeccseket vívtunk egymással és az ott megjelent többi kétes alakkal, akiket rabul ejtett ez a csodálatos játék. Csabi, három társával együtt egy igen jól működő szervezet tagja volt. A Meddelin kartellről, Pablo Escobarról, az olasz és orosz maffiáról és a yakuzákról már mindenki hallott. Az igazán sikeres bűnszervezetekről azonban senki. Még jó 25 évvel a megszűnése után sem.

Ha a szó szoros értelmében vesszük, Csabiék nem voltak igazi bűnözők. Csupán négy olyan vágóhídi melósról beszélünk, akik a rendszerváltás környékén igyekeztek segíteni magukon és nem túl veretes fizetésüket némi plusz pénzzel megtoldani. Mindannyian még az átkosban léptek be a munka világába. Akkoriban, ha egy kenyérgyári munkás boltban vett kenyeret vagy kiflit, egy ruhagyári dolgozó a divatáru üzletből öltözködött, vagy mondjuk egy sörgyári melós pénzt adott ki akár egyetlen üveg nedűért is, nos akkor az általános vélekedés szerint, teljesen hülyének és életképtelennek volt tekinthető.

A régi, külvárosi vágóhíd öreg portását, Gyurka bácsit, mindenki szerette. Egykor rendőr volt, aki még ötvenéves kora előtt korkedvezménnyel ment nyugdíjba. Az ő feladata volt, hogy az áruval megrakodott kigördülő teherautók fuvarleveleit ellenőrizze, és a műszak végén távozó dolgozók táskájába, szatyrába belenézzen, megakadályozván így az állami tulajdon ellen elkövetett, vagyoni jellegű bűncselekményeket. Gyurka bácsi azonban, az élni és élni hagyni elvét vallotta. Le sem szarta, ha véletlenül egy-két kiló szűzérmét, sertéscombot, vagy pár csomag készárut pillantott meg egy táska vagy egy szatyor alján. Mi több, már jó előre elgondolkodott azokon az időkön, amikor a tényleges nyugdíjkorhatár elérése és egy ledolgozott élet után jól megérdemelt pihenését tölti majd. Békés és gondtalan öregkort szeretett volna magának unokái körében. Ezért Gyurka bácsi még a rendszerváltás előtt két-három évvel, egy délutáni műszak után három kollégáját – akik a megfelelő pozícióban dolgoztak és akiket szeretett és megbízhatónak tartott –, a közeli kocsmába invitálta egy megbeszélésre. Ott volt Tibi, aki a vágóhíd hűtőraktárában volt árukiadó, Lacika, egy áruszállító sofőr és ott volt a még suhanc Csabi, aki kocsikísérő és rakodó volt Lacika mellett. Gyurka bácsi a kocsmában egy félóra alatt előadott egy részletesen kidolgozott műveleti tervet, amely azt volt hivatott elősegíteni, hogy az ő saját, valamint a három másik melós nem túl rózsás anyagi helyzetén javítson valamicskét.

– Így szép csendben, a fizetéssel együtt akár a húsz-huszonöt lepedőt is hazaguríthatjuk havonta – zárta le mondandóját Gyurka bácsi.

A terv valóban zseniálisan egyszerű volt, és néhány évig hibátlanul is működött. Egészen pontosan addig, amíg a rendszerváltás után pár évvel a vágóhidat is utol nem érte a rablóprivatizáció és a közvagyon gátlástalan széthordásának örvénye.

Sok-sok régi, nagy múltú vállalat élére új vezetőség került. Hirtelen a semmiből egyszer csak előtűnt a piaci szemlélet, a magántulajdon és a profitorientált működés szentsége. De mindez akkoriban semmi egyéb nem volt, mint egy jó nagy adag képmutatás. Az új vezetők sokszor csak az irodájukban pózoltak fennhordott orral, tudálékos ábrázattal, és az akkori elcseszett divatnak megfelelő zöld, bordó és lila menedzser zakóikban pompázva. Az ország és a megmaradt állami vállalatok kifosztása már javában zajlott. Vállalkozói igazolvánnyal rohangáló strómanok hada kapott ezektől az állami cégektől irdatlan mennyiségű árut bizományba. Elég volt csak egy bélyegzővel ellátott papírt aláírniuk arról, hogy amint túladtak az árun, majd kiegyenlítik a tartozásukat. Nyilván eszük ágában sem volt, és ezt a színes zakós, újsütetű menedzserek is nagyon jól tudták. Ezért az ilyen ügyletek engedélyezése csak kenőpénzek árán jöhetett létre. A munkásosztály pedig, akik még nem is olyan rég – legalábbis a hivatalos álláspont szerint – hatalmon voltak, egy szép napon azon kapta magát, hogy kisemmizett lett a saját országában, a szülővárosában, szülőfalujában és a munkahelyén is, ahol esetleg már több évtizedet lehúzott.

A vágóhídon sem történt ez másképp. Bár Gyurka bácsi és három tettestársa az elbocsátásokat megúszta, a mellékesen összekapart jövedelmüktől azonban, mind a négyen búcsút kellett vegyenek. Gyurka bácsit érte a legnagyobb sérelem. A portásfülkébe ugyanis egy vagyonőr cég költözött és működésbe helyeztek egy teherautómérleget is, ami kilóra pontosan megmutatta a gépkocsi összsúlyát. Nehogy véletlenül több áru menjen ki a kapun, mint ami a fuvarlevélen szerepel. Miközben a vállalkozói igazolvánnyal rendelkező strómanok tulajdonképpen heti több tonna árut kilophattak büntetlenül, egy ottani dolgozót már akkor is szemrebbenés nélkül kirúgtak, ha tíz deka disznósajt lapult a táskájában. Gyurka bácsit is csak kegyelemből tartották meg, hiszen már csak néhány éve volt a tényleges nyugdíjba vonulásig. Hátralévő idejében különböző, alantasnak számító munkákat bíztak rá. Az üzem udvarát tartotta rendben és a véres, húscafatos műanyag ládákat kellett slaggal tisztára mosnia. Egykori helyén pedig a portásfülke előtt fiatal, pökhendi ficsúrok pöffeszkedtek szigorú arccal, susogós melegítőben, oldalukon egy-egy műanyag tonfával.

Az apátok faszát! Harminc éve fiatal rendőrként a régi Állami Telepen, az ilyen kis gyökereket pofozgattam haza a kocsmából – gondolta magában némi nosztalgiával eltűnődve Gyurka bácsi, majd lógó orral tovább söpörte az udvart.

Az élet azonban olyan, hogy néha elvesz, néha pedig ad. Egy alkalommal összehívták a vágóhíd dolgozóit az udvaron, akikhez először az egyik új főnök, majd utána a szolgálatot teljesítő vagyonőr cég vezetője intézett dörgedelmes szónoklatot. Figyelmeztették az egybegyűlteket, hogy ezentúl még szigorúbban fognak fellépni a lopások megelőzése érdekében, és senkinek eszébe se jusson, különben szörnyű retorziók várnak rá és irgum-burgum. Mikor a biztonsági cég vezetője szót kapott, egy új intézkedést jelentett be:

– Mostantól az összes szállító autó, minden egyes nap elején és minden fuvar után a telepre befelé jövet is rááll a mérlegre. Tudjuk ám ugyanis, hogy a benzin fogy a tankból! Nehogy véletlenül annak hiányzó pár liternyi benzinnek a súlya esetleg pár kilónyi hússal legyen kipótolva! – mondta egy undorítóan művi, kaján, hamiskás mosollyal az arcán.

Ily módon igyekezvén tudatni mindenkivel, hogy ő mennyire dörzsölt és mennyire ismeri minden apró stiklinek a mibenlétét.

– Ó, a kurva anyád, te szerencsétlen! – dünnyögte alig hallhatóan Gyurka bácsi a hallgatóság leghátsó soraiban, majd kissé félrefordulva a hirtelen feltörő röhögőgörcsén próbált úrrá lenni.

– Mi ilyen kibaszottul vicces, Gyurka bácsi? – súgta oda neki a mellette álló Csabi értetlenkedve.

– Majd délután elmondom – felelte Gyurka bácsi a visszafojtott nevetésbe bekönnyező szemeit törölgetve. – Ez a majom nem is tudja, hogy most mekkora ötletet adott. Szólj Lacikának meg Tibinek, hogy meló után a kocsmában találkozunk!

Délután a kocsmában Gyurka bácsi felvázolta az új tervét. Elhűlve hallgatták mind a hárman az öreget és a hallottak után elöntötte a szívüket a boldogság. Tisztában voltak vele ugyanis, hogy ezúttal a négyfős kis bűnszövetkezet, pár hónapnyi kényszerpihenő után szintet lép. Hálás szemekkel néztek Gyurka bácsira és áldották az öreg csavaros észjárását. Pedig a terv, ha lehet még annál is egyszerűbb volt, mint az első alkalommal.

Lacika és Csabi minden áldott reggel és minden fuvar után fegyelmezetten, szabálykövető módon ráállt a hűtődobozos kisteherautóval a mérlegre, majd miután Tibi kiadta nekik az árut, kifelé menet ugyanezt megtették. Az autó összsúlya pedig csak annyival volt több, mint a fuvarlevélben szereplő áru tömege. A susogós mackós, szigorú biztonsági őrök figyelme csak egyvalami felett siklott el rendszeresen. Amíg reggel és befelé jövet a mérlegre álláskor Csabi ott ült az autóban Lacika mellett, kifelé menet már az autó mellett, előtt, mögött sétálgatva, Gyurka bácsival és az őrökkel bratyizva megvárta, amíg lemérik az autót. A kilencvenkilós, benga teste helyén pedig pontosan kilencven kiló szalámi, sertéshús, vagy előrecsomagolt császárszalonna lapult az autó belsejében.

Így nem egészen egy-másfél év alatt, Gyurka bácsi közelebb került azon álmához, hogy élete alkonyát gondtalanabbul élje, Lacika be tudta fejezni a hétvégi telkén lévő kis házát, Tibi pedig havonta körülbelül ötször annyi pénzt szórt bele különböző nyerőgépekbe, mint azelőtt. Csabinak pedig sikerült megvenni a havanna lakótelepi önkormányzati lakásukat, amiben a rokkantnyugdíjas édesanyjával laktak kettesben.

Ezért én azt hiszem, nyugodtan kijelenthetjük, hogy a vágóhídon működő egykori bűnszövetkezet, a Koca Nosztra, a kriminalisztika egyetemes történelmét tekintve is, minden kétséget kizáróan a legsikeresebb szervezetek közé tartozott. És mielőtt a szabad rablásba belerokkanó régi vágóhíddal együtt a múlt homályába veszett, a szerepét, amiért létrehozták, maradéktalanul betöltötte.

Az ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel növeli az ön esélyeit a Bányai Tamás-díj megnyerésére.

Ehhez az íráshoz még nem érkezett adományozás.