A kölcsöntest

2023-03-21
382 olvasó

Ne higgye el, hogy itt ácsorgunk a híd előtt, mondja valaki.

Elmosódott alakok lebegnek, mozognak mindenütt, akárha selyempapíron át tanulmányozná az utca forgalmát, de így is fölfedezhető a színek és hangok szédületet okozó mélysége és magassága, amely így együtt és egyszerre nemcsak újszerű, hanem menekülésre késztető módon félelmetes.

Az a hang pedig mintha olvasna a gondolataiban: ne erőlködjön, mondja, ez nem az a valóság, amelyhez hozzászokott, hanem egy másik, átmeneti.

Lassan tisztul a kép: forgalmas nagyvárosi út szélén áll, kicsit távolabb piros-fehér színű, tömzsi villamos billeg. A sínek ívelt hídra futnak, amely széles, nyugodt áramlású folyón túlra vezet. A korlátok mellett mindkét oldalon kovácsoltvas lámpák, és amennyire ez kivehető, középen egy kisebb építmény, talán a híd védőszentjének szobrát magába foglaló beugró, fölötte az eső ellen oltalmat adó keskeny cseréptetővel.

Az a férfi, aki megszólította, viselkedésével, öltözködésével tökéletesen azonosul ezzel a szemfájdítóan tarka, mozgalmas, de számára idegen várossal. Sosem járt itt, és azt sem tudja, milyen módon került ide, de ha ezt firtatná, kiderülne róla, hogy nem méltatta figyelemre ezt a régi, felületes ismerőst, akivel talán együtt szálltak le a villamosról.

A bizonytalansága természetes és magától értetődő azok után, hogy négy évig kómában feküdt, mondja a férfi. Ha pedig azt is hozzátesszük, hogy egy élettel teli, vibráló környezetben tért magához, akkor nem is lehetne nagyobb zavarban.

Ez valami tréfa?, kérdi furcsa, idegen hangon. Emlékeznie kéne erre az alakra, de nem megy. Ne gyötörje magát, mosolyog rá az ismeretlen. Fogadja el ezt a helyzetet olyannak, amilyen: kapott egy kölcsöntestet, de csak annyi időre, amíg átmegy vele a hídon. Bármilyen lassan is, de folyamatosan mozognia kell. Ha megtorpan, három szívdobbanásnyi idő után visszazuhan oda, ahonnét idekerült, és újabb alkalmat már nem fog kapni. Ennyit sikerült kiharcolnom, de ha ügyesen sáfárkodik, ez is kitesz legalább negyed órát.

Akkora képtelenség ez, hogy fölér az égig, de éppen emiatt, hogy ilyen hatalmasra nőtt, mintha az igazság csíráját is magában foglalná. Haloványan és bizonytalanul, de mintha rémlene is, hogy valahol messze innen, és nagyon régen, valami nem úgy alakult, ahogy szerette volna. Nem tudni, mi okból, de hanyatt feküdt, és az eget nézte, amikor a szeme sarkába finom remegéssel befészkelődött egy vékony, sötét csík, és mint a dagályhullám maga alá gyűrte a világosságot. Onnantól nem emlékezett semmire.

Négy éve történt? kérdezi szinte önmagától, és a férfi azonnal rábólint. Az állapotát stabilnak mondják, de ez azt jelenti, hogy nincs remény a gyógyulásra. A központi idegrendszere visszafordíthatatlanul károsodott, és bár a szíve még évekig fenntarthatja a keringését, semmi sem garantálja, hogy nem áll le néhány perc múlva.

De én itt állok a magam teljes valóságában!, tárja szét a karját abban bízva, hogy a mozgás majd helyreigazítja. Így is történik, mert az a baleset, amire a férfi célozgatott most már elődereng: a kocsi elé kiugrott egy őz, ő pedig félrerántotta a kormányt. Mintha hullámvasútra került volna: pörgött, forgott vele minden, és amikor a forgás abbamaradt csak az eget látta maga fölött, amíg be nem sötétedett.

Ne várjon tőlem magyarázatot, fogadja el, hogy ez egy ajándék, mert másoknak még ennyi sem jutott, mondja a férfi, és int, hogy induljon el.

Előtte ott feszül a híd, rajta felszabadult, vidám sokaság ballag mind a két irányba. Anyukák gyerekeikkel, egymást ölelő, a vízbe érmét hajító szerelmespárok, szürke öltönyös, aktatáskás fiatalok, fényképezőképeket babráló turisták tűnnek ki a tömegből.

Megálljunk, mondja és a férfihez fordult, mi ez az egész? Valami bűvész trükk vagy csak átverés? Egyik sem, mondja a kísérője. Egyedül magán múlik, hogy elhiszi-e, amit lát, és amit hall. Nincs tükröm, hogy megmutassam a képmását, pedig akkor megértené, hogy kölcsöntestben mozog. Többet nem árulhatok el. Teljesen egyéni döntés kérdése az, hogy megindul, vagy itt marad, és miután én távoztam, három másodperc múlva visszakerül oda, ahol eddig volt.

És mi lesz velem, ha átérek a túloldalra?

Meghal.

Csak így, egyszerűen?!

Nem egészen. Ez sokkal bonyolultabb, mert mondhatnám azt is, hogy visszakerül a kómába, de onnét már nem lesz újabb alkalma a kiruccanásra.

Rendben van, tegyük fel, hogy elfogadom, vagy inkább elhiszem ezt az abszurd históriát, mert mintha nem úgy viselkednének az izmaim, meg az ízületeim, ahogy az tőlük elvárható, és arra is emlékszem már, hogy karamboloztam, ami után jött egy furcsa, homályos állapot. Ebből a kalandból nem keveredhettem ki sértetlenül, makkegészségesen, abban biztos vagyok.

Jó az irány. Mi ellenvetése van mégis?

Az, hogy csak negyed órát kapok! Ez olyan, mint valami gonosz tréfa! Miért nem hosszabbítják meg a sétámat határozatlan ideig?!

Negyed órába sok minden belefér. Az idő csodálatos, sehol egy felhő, és nincs se túl meleg, se túl hideg. Gond és teher nélkül nézelődhet, átérezve azt az örömöt, amit egy példa nélküli, különleges ajándék nyújthat.

Negyed óra akkor is kevés! Rengeteg mindenem maradt függőben! Ügyeket kell lezárnom, és üzenni is szeretnék azoknak, akik fontosak nekem!

Megteheti. Csak ne álljon meg, mert akkor vége. Haladjon lassan, de folyamatosan. A mozgás és az idő olyanok, mint az ok meg az okozat: ha az egyik lelassul, a másik fölgyorsul, és ha valamelyikük megszűnik, a másik is megsemmisül. Ezt ne feledje el!

Megindul a híd felé, de visszanéz, hogy a férfi követi-e. Nincs ott senki, és ez mintha természetes volna, mert senki sem sikolt föl, hogy uramisten, egy ember itt köddé vált. A piros-fehér villamos csikorogva megáll, az ajtók kinyílnak, hogy a bent lévők kiléphessenek az új utasok pedig beszállhassanak. Aztán a kép elhomályosul, mint amikor hozzá nem értő kéz tekergeti a fényképezőgép lencséjét. Három másodperc, jut eszébe az intés, ennél hosszabb időre nem szabad megállnom.

Már az első lépéseknél megérzi a járás rég elfeledteti varázsát. A kölcsöntest rugalmas lépésekkel viszi előre, olyan határozott és erős iránytartással, amilyet azelőtt sosem érzett. Egy sportoló izmait kaphatta kölcsön? Mi tagadás, az övéi a kóma előtt sem voltak alkalmasak a dicsekvésre. Ha föl kellett mennie a másodikra, már lihegett, így került minden erőkifejtést, cipekedést.

Ehhez képest ez a két láb valósággal röpíti. Úgy kell visszafognia magát, hogy ne kezdjen szaladni, vagy, mert ez ebben a sokadalomban nem éppen könnyű, legalább kocogni. A cipője azt jelzi, hogy a kölcsöntestben is férfi maradt, és ez megnyugtató. Kész őrület lenne, ha ezt a nagy nehezen megszerzett negyed órát arra kéne fecsérelnie, hogy az érdeklődő hímeket elhessegesse az útjából. Meg kell tanulnia a mozgást ezzel az új vázzal, bár a gyaloglás sem lehet bonyolultabb egy idegen kocsi vezetésénél. Ott is csak másodpercek kérdése, hogy az ember ráérezzen, hol kezd fogni a fék és hol enged föl a kuplung.

Akkor most negyed óra a világ, lassú, lézengős menetben. Rendesen körül sem nézhet, máris átér a túlsó partra, de ha találkozna egy ismerőssel, vele talán üzenhetne azoknak, akiknek muszáj. Bár ki tudja, mi minden történt négy év alatt, és ha szembe jönne egy ismerős, vajon mit gondolna, ha csak úgy elébe toppanna, és azt mondaná: üzenni szeretne az anyjának, mert most a valóságos testével kómában fekszik, ennek a kölcsönkapottnak pedig negyed óra múlva lejár a bérlete. Az ismerős úgy nézne rá, mint az őrültre, nem beszélve arról, hogy neki is éppen olyan taszító lenne ez a zavarodott idegen, mint ő ezeknek körülötte tobzódó embereknek.

Egyáltalán: milyen város ez? Mert, hogy nem az övé, az a napnál is világosabb. Vegyük például a folyót, a híddal. Sosem járt Prágában, de a róla látott képek alapján ez talán a Károly híd. A Moldva viszont nem ennyire széles, szakasztott olyan, mint a Quadalquivir Córdobánál, mert ott viszont járt. Az öreg vízimalomra is emlékszik, a hídtól feljebb, folyásirányt akasztotta meg a folyót, szinte csak jelképesen. De ott nem ívelt a híd, és a túloldalon nem szövevényes utcák látszanak, hanem egy tér, aminek sarkán ott a híres nagymecset. Ez nem Córdoba, az már biztos, mint ahogy az is, hogy külföldön van, legalábbis önmagához, a kórházban öntudatlanul fekvő önmagához képest. Egy idegen férfi testében lépked, mert ideiglenesen átvette fölötte a hatalmat, bár az is lehet, hogy csak egy kis részt kapott, és ha olyasmire gondolna, ami meghaladja ennek a sétának a kereteit, rögtön beleütközne a furcsa, átmeneti létezésnek a korlátjaiba.

Már megtette az út harmadát, és még midig csak barátkozik a helyzettel. A szembejövő arcokat tanulmányozza, hátha mégsem a külföld, hanem a hosszú kóma következménye, hogy nem ismeri fel senkit, de ahogy múlik az idő, ahogy fogynak a másodpercek, úgy lesz egyre kristálytisztább ez a készen kapott valóság. Az lesz a legjobb, ha nem foglalkozik a helyszínnel, csak arra ügyel, hogy ne haladjon túl gyorsan.

A fény és az arcát simogató langyos melegség is érdekes tapasztalat. Egészen elszokott tőle, és most jólesik az is, ami máskor bosszantotta. Valamikor régen olvasott egy novellát, ami már akkor elgondolkodtatta, utólag pedig kiderült, hogy mély nyomot hagyott benne. Számtalanszor eszébe jutott, és most is előjött, mint valami papi szentencia, amely a halált hivatott elviselhetőbbé tenni. A novellában egy balesetet szenvedett fiú belső világa tágult ki a végtelenséggé, mégpedig olyan módon, hogy a nyaktörés, amit elszenvedett megakasztotta abban az egyetlen utolsó világos és éber balesetet megelőző pillanatában. Egyetlen másodperc, egyetlen szemhéjrezdülés, de benne van az egész univerzum: az ágyában bábuként fekvő, a külvilággal kapcsolatot teremteni képtelen fiú ebbe a csöppnyi időzárványba szorulva látja végtelennek a világot. Érzékeli a levelek erezetét, a levegőben szálló por millió apró bolygóját, a bogarak szárnyát mesebeli térképpé magasztosító napfény különleges szimfóniáját, meg mindent, amit az emberi szem egyébként nem vesz és nem is vehet észre. Ugyanezt az utat kell követnie, belekapaszkodni ebbe a néhány pillanatba, és kibontani, kitágítani, fölhozni a teljesség, a tökéletesség szintjére. El kell feledni azt, hogy a híd túloldalán véget ér ez a rövid, illuzórikus élet, mert addig számtalan csoda és meglepetés veszi majd körül, megannyi tanulmányozásra és töltekezésre érdemes részlet, sőt, ha úgy vesszük, nem is az, hanem maga a teljesség. Élvezni és értékelni kell minden lépést, azt, hogy dolgoznak az izmai, hogy nyikorog a cipő a talpa alatt, és közben kopog is, ami beleolvad a közlekedés zajába, hogy rajta utazhasson, akár a dióhéj csónakocska a rohanó patakon, kihangsúlyozva, hogy bár hatalmas erők zúgnak és zakatolnak körülötte, ő is része ennek a szerkezetnek, amely működési elv, cél és értelem nélkül robotol, látszólag megállíthatatlanul.

Kikerüli egy fényképezkedő csoportot, aztán megáll, mert ott húzódik előtte az a hasadék, amit a mérnökök a híd tágulásának készítettek. A vájatot fémlemez rejti el, így nem is látható, de éppen az álcázás bizonyítja, hogy számolni kell vele. Amikor ezt a határt átlépi, már nem a hídon, hanem a hídról lefelé fog lépkedni, ha tehát most megáll, és kivárja a három másodpercet, ugyanúgy visszazuhan a kómába, mintha bejárná a maradék utat.

Naponta több ezer ember halad át ezen a hídon, és mindannyian természetesnek veszik, hogy a túloldalon ugyanabba a világba érkeznek, amelyikből elindultak. Aligha létezhet ennél ostobább tévedés. Teljesen mindegy, hogy a másik világ abból a nézőpontból, ahonnét a közömbös és tudatlan emberek szemlélik, minden atomjában illeszkedik ahhoz, amit maguk mögött hagytak, a jelzések és az utalások szintjén nagyon is jelentős az eltérés. A magyarázat végtelenül egyszerű, és magától értetődő: minden folyóban benne van a Sztüx, így minden átkelőnél ott téblábol a révész. Van, akinek megsúgja az igazságot, hogy honnét jött és hová juthat, de van, akit tudatlanságban hagyva egyszerűen továbbenged. Velük nem érdemes foglalkozni, ám aki megtudja, hogy minden egyes átkelés során esélyt kapunk az újrakezdésre, már nem lesz többé önmaga.

Amikor a révész elmulasztja fölfedni a sors kegyetlen igazságát, úgy közeledünk a végzetünk felé, hogy esélyünk sem lesz arra a negyed órára, amelyben semmissé tehetnénk a bajt. Ennyi idő alatt megihatunk egy kávét a benzinkúton, és máris nem találkozunk össze azzal az őzzel, amely miatt félrerántjuk a kormányt, vagy megállhatunk friss levegőt szívni azon a pihenőhelyen, amely mellett közömbösen elszáguldottunk. Negyed óra séta, egy kávé elfogyasztása vagy egy újságcikk elolvasása elég ahhoz, hogy azt az őzikét sohase lássuk, vagy ha már megtörtént az, ami elindította ezt hídra vezető folyamatot, ezzel az intervallummal esélyt kapunk arra, hogy újraindítsuk a rendszert.

A hídon ezt vagy észre sem vesszük, vagy beleborzongunk abba, hogy ok nélkül zsibbadt el a kezünk meg a lábunk. De a rengeteg látnivaló eltereli a figyelmünket, és mialatt lazán, könnyedén lépkedünk, már magunkénak is érezzük az új burkot. Forgolódunk, helyezkedünk benne, akár az új ruhában, és közben a mellettünk haladók beszédéből egyre több ismerős kifejezést hámozunk ki. Nem kétséges, otthon vagyunk, bár az a gondolat, hogy az elmúlt négy évet kómában fekve töltöttük el, és csak negyed órát kaptunk a visszatérésre, eléggé hátborzongató. Az idegenekre jellemző zavarodottságot az átkelést megelőző izgalom hatása írjuk, és reménykedünk, hogy ha lelépünk a hídról, már minden otthonosabb lesz. Azt még nem tudjuk, hogy melyik utcában haladunk tovább, de majd ez is kiderül, ha eljön az ideje.

Még van néhány lépés a dilatációs csíking, aztán minden a régi lesz, nem is érti, honnét támadt ez a képzelgése a révészről. Lehet, hogy újságban olvasta ezt az őzes históriát? Bárhogy is volt, semmi sem biztosabb a jövőnél, ami itt fényesedik előtte, és akár a nap, megvakítja.

Öröm lesz elmerülni benne.

Az ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel növeli az ön esélyeit a Bányai Tamás-díj megnyerésére.

Tóth Cakan

(1991., Budapest) Többféle prózai műfajban, de kizárólag internetes portálokon publikál, különféle álneveken. Anyakönyvezett nevét először honlapunkon használta, elsősorban az Irodalmi Élet főszerkesztője, Benői Sztipán biztatására. Meggyőződéssel vallja, hogy a nyomtatott irodalom ideje leáldozóban van, mert könyvet már alig olvas valaki. Ezért a netes irodalomnak rövidnek, humorosnak és lényegretörőnek kell lennie.

1 Comment

Vélemény, hozzászólás?

Your email address will not be published.

FelFEL