A konyha számkivetettje

2019-03-20
1K olvasó

Az öreg Sánchez Retardo del Mondo teljesen szokványos módon élte a nagypapák egyhangú életét abban a lakásban, amit a fia bérelt a Lope de Vega sugárúton, alig negyed órára az elnöki palotától. Az ifjú Sánchez Retardo del Mondo a palota karbantartó részlegében dolgozott, és elég tűrhetően keresett, ám az apját ez semmilyen tekintetben nem érintette. Sánchez papa az állam potrohos testén élősködött, és mert nyugdíjazása előtt a hadsereg polgári alkalmazottja volt, öregkori járandósága jócskán meghaladta a perui átlagot. A biztos anyagi háttér nagyképűvé és elbizakodottá tette őt, kiváltképp, amióta beköszöntött a válság, és a biztonsági erők kivételével minden állami alkalmazott bérét csökkentették.

A menye, Ave María Lujza gyakran vitatkozott is vele, ám az ifjabb Sánchez Retardo del Mondo ilyenkor átvette a békebíró szerepét, és elsimította a nézetkülönbségeket. A tizennégy éves Rambolito del Mondo és a nála két évvel fiatalabb Elisio Vicario Anapolis Duarte – Ave María Lujza az előző házasságából hozta – viszont nem törődtek az öreggel. Állandóan a telefonjukat babrálták, vagy meccset néztek a nappaliban elhelyezett, pixelhibás tévékészüléken, amit az ifjú Sánchez Retardo del Mondo stikában hozott haza a munkahelyéről.

Ha a kis összezördüléseket leszámítjuk, szépen, rendezetten és egymást elviselve éltek egy légtérben mind az öten. Hétvégeken az öreg Sánchez kiment a Hatos Számú Nemzeti Köztemetőbe, hogy lesöpörje a port meg a galambürüléket a neje nyugvó helyéről. Eztán a Cripta Miracle nevű italmérésben iszogatott, hogy estefelé egy rozzant csavargót idéző állaponban vánszorogjon haza.

Mindezt leszámítva egészen addig nem volt vele baj, amíg meg nem sértődött. Történetünket akár úgy is elkezdhettük volna, hogy az öreg Sánchez Retardo del Mondo egy napon földúzta az orrát, és bebújt a konyhaasztal alá. Azt gondolta, addig marad ott, amíg mindenki sík ideg lesz miatta. Ekkor nagy kegyesen előmászik, és megbocsát az ellene vétkezőknek.

Szépen kidolgozott terv volt, leszámítva azt az apróságot, hogy nem kereste senki. Már egy órája ült az asztal alatt, ahová tisztán és érthetően behallatszott a külvilág minden megnyilvánulása, ám a körülötte járkálók egy árva megjegyzés nem sok, annyit sem foglalkoztak vele. Az öreg Sánchez Retardo del Mondo egyre idegesebben ült az asztal alatt, de a helyzet mit sem változott. Közben a délutánból este lett, az estéből pedig éjszaka. Az asztal körüli hangok elcsöndesültek, a család aludni tért, és bár a kövezet vészesen hűtötte a hátsóját, az öreg Sáncheznek is szemére jött az álom. Kutyaként összekuporodva vészelte át az éjszakát, de  minden neszre felébredt. Nagyon más volt a helyzetkép onnét, a konyhaasztal alól. A lecsüngő abrosz miatt csak egy keskeny sávot látott a kinti világból, azt is homályosan. Ráadásul az éhség meg a szomjúság is egyre jobban gyötörte. Szerencséjére a gyerekek rendetlenül reggeliztek, így lehullott néhány falat a szendvicseikről, Elisio pedig földöntötte a poharát, és a teája végigcsurgott a viaszosvászon abroszon, le a kövezetre. Sánchez papa éhes farkasként vetette rá magát erre a sovány táplálékra, de tudta, hogy komolyabb és táplálóbb ennivaló után kell néznie, mert ha ez az egész így folytatódik, nagyon gyorsan fölkopik az álla.

Nem tudni, meddig húzta volna, ha nem téved be az asztal alá Cippi, a család házinyula. Az öreg Sánchez Retardo del Mondo sosem szimpatizált vele, de most, szorult helyzetében egyből kitekerte a nyakát. Mivel a zsebkése mindig nála volt, nem okozott gondot az állat megnyúzása sem, és mert a késen volt tűzszerszám is, könnyedén csiholt tüzet – az egyik széket használva fel tűzrevalónak –, hogy a nyulat megsüthesse. A bőrből kucsmát és fekhelyet gyártott magának, a húson pedig eléldegélt egy egész hétig.

Egy napon borzasztó vihar tört ki a környéken, és mert a család nyitva felejtette az ablakot, a konyhát elöltötte az esővíz. Mindenki átkozódott és dühöngött, de az asztal alatt lakó öreg Sánchez Retardo del Mondónak az életét mentette meg a víz. A nyúl bendőjéből kulacsot fabrikált, abba gyűjtötte az éltető nedűt, és mert a vihar néhány párnát és bútordarabot is besodort hozzá, kényelmesebbé tudta varázsolni a lakóhelyét.

Egy hónapig élt így, azokat a gyümölcsöket, ételdarabokat fogyasztva, amelyek lepotyogtak az asztalról. Folyó ügyeit és nagyobb dolgait is el tudta intézni, mert fölfedezett a kövezeten egy repedést, amelyet a bicskájával üreggé, majd lefolyóvá tágíthatott. Ebbe vizelt és kakált bele, tudván, hogy a matéria az alatta lakó, kiállhatatlan ellenzéki újságírót tiszteli meg. Hallotta is, hogy ez az alak feljön és vitatkozik az ifjabb Sánchez Retardo del Mondóval, ám amikor a fia bevezette a fürdőszobába, és megmutatta a makulátlan tisztaságot, a szomszéd beletörődött abba, hogy a mocsok valahonnét fentebbről szivárog hozzá.

Ezek után az öreg Sánchez Retardo del Mondo megadta magát a sorsának. Esténként nosztalgiázva lehasalt a konyhakőre, és az abrosz alatti keskeny hasadékon keresztül leste a látóhatárt, de valójában nem számított arra, hogy összetalálkozik a pillantása a keresésére küldött expedícióéval. Múltak a hetek, a hónapok, és mert az öreg Sánchez világ életében találékony volt, egész kényelmes birodalmat alakított ki magának. Az asztal alá behúzott  bútorokból miniatűr sezolnyt, sifonért és tároló helyet ábdált, és áramot is lopott egy elcsent zsinórral. Ez az élelmezését is megoldotta, mert az ételmaradékokkal együtt lehullott magokat kikelesztette, és mesterséges fénnyel ellátva paradicsommá, paprikává, sőt, marihuána ültetvénnyé növesztette. Néhány év múlva a konyhaasztal alatti világ már egy ügyesen berendezett luxusnyaraló benyomását keltette, ami sokkal szebb, nyugodtabb és kényelmesebb volt az őt körülvevő állapotoktól.

Most, amikor történetünk ezen pontján tartózkodunk, az öreg Sánchez Retardo del Mondo tizenkettedig esztendeje él az asztal alatt. A gyerekek közben megnőttek és el is költöztek, a menye pedig elhagyta az ifjabb Sánchez Retardo del Mondót amiatt a rebellis újságíró miatt, akinek lakásába az öreg Sánchez papa leengedte a fekáliáját, de a jómadarak már nem ott élnek, hanem Mirafloresben, vagy még annál is távolabb. Az ifjabb Sánchez Retardo del Mondo  magányos kísértetként járkál az üres, széljárta szobákban, és nem is sejti, micsoda kánaán rejlik a konyhaasztala alatt. Hagyjuk őt meg ebben a tudatlanságában, mert félő, hogy gutaütést kapna, ha megtudná a számára döbbenetes igazságot.

Maguk pedig, akik ezeket a sorokat olvassák, végső ideje, hogy lehasaljanak és benézzenek saját konyhájuk asztala alá. Sosem lehet tudni, nem rejt-e a  magánynak eme kitüntetett öble egy számkivetetten, remetesorban tengődő nagypapát.

 

(Kovács-Lopez Gedomér fordítása)

Az ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel növeli az ön esélyeit a Bányai Tamás-díj megnyerésére.

Alejandro Banderas

Lima, 1993. Saját bevallása szerint csak névrokona a világsztárnak, bár lehet, hogy ezt csupán azért állítja, mert nem szeretné, ha a szakma elfogultan kezelné az írásait. Jelenleg Limában él, írásait dél-amerikai on-line magazinokban közli, többnyire álnéven. Finom humorú, a mágikus realizmus témavilágát idéző kisprózákban otthonos. Hitvallása szerint a vesztébe rohanó világ már önmagában is elég tragikus hely ahhoz, hogy ne legyen kívánatos irodalmi téma. Az abszurd, túlzásokra épülő, rövid novelláknak talán még van olvasótáboruk.

7 Comments

  1. Ha elementáris erejű lesz az érdeklődés, megveszünk tőle még néhány novellát. 🙂

  2. Kellemes, szórakoztató írás. Valóban kikapcsol, elférne több ilyen is a magyar elektronikus és írott sajtóban.

Vélemény, hozzászólás?

Your email address will not be published.

FelFEL