A könyvek őrzője

2019-08-15
1K olvasó

Valahol itt kell lennie. Emlékszem, hogy itt volt a polcon, a múlt héten láttam. Akkor kellett volna levennem és nem várni vele egy hetet.

Hamarosan indulunk a Balatonra és a könyv sehol. Kezd megőrjíteni a dolog. Megyek, megnézem a hálószobai polcokon is.

– Keresel valamit? – kérdezi feleségem.

– Igen. Egy könyvet.

– Melyiket?

– A Koontz könyvet. Nem láttad?

– Nézted a nappaliban a könyvespolcon?

– Igen, ott már megnéztem.

– Megnézted nem csúszott-e be a könyvek mögé? Mert szokásod nem visszatenni a helyére, hanem csak a tetejükre rakod és állandóan becsúsznak a könyvek.

– Megnéztem ott is. Majdnem a fél polcot lepakoltam.

– Akkor nézd meg a hálóban.

– Azt teszem.

Hoppá! Megvagy. Na nem a Koontz könyv, hanem egy másik, amiért hónapokkal ezelőtt túrtam fel a lakást: Szamurájok. Végre. Ha nem találom meg, akkor ez utóbbit viszem magammal. Még egy lehetőségem van, ahol szerencsével járhatok.

Fiam szobájának nyitott ajtajából hallom, hogy a billentyű-virtuóz már ébren van.

– Hello! Nincs nálad a Koontz könyv?

– Milyen könyv?

– Dean R. Koontz, Rossz hely.

– Nincs – Fel sem néz. Elmélyülten a képernyőn megjelenő chat üzenetekre koncentrál.

– Összepakoltál a Balcsira?

– Aha.

Nem győzött meg. Veszem a bátorságot és beljebb lépek a szobába. A polcaira behányt holmik között kezdek keresgélni.

– Apa!? – fakad ki fiam. – Légyszi, menj már ki!

– Valami titkolnivalód van?

– Nem, csak beszélgetnék.

– Nyugodtan, én csak körülnézek.

– Ne má’!

– Miért? Valamit rejtegetsz?

– Nem, csak szeretnék beszélgetni.

– Oda se nézek, engem a polcod érdekel. – A kezembe akad az egyik könyvem, borítóján szamárfül. – Azért jobban figyelhetnél a könyveimre. Az se nagy baj, ha visszavándorol a polcra. Tudod?! A helyére.

– Jól van már. Kimennél?!

– Figyelj, ha nem tetszik, kaphatsz egyet – felelem egy kicsit megemelve hangomat.

Végzek a polccal, eredmény nélkül. A biztonság kedvéért benézek az ágy alá és a földön heverő mindenféle kupac alá. Ruha, tankönyv és egy, még iskolakezdéskor készülhetett szendvics mumifikálódott darabja.

– Gondolom, hiába kérted, nem ment ki.

– Mi?

– Ez a szendvics maradék.

– Ja. Most már kimész végre?

– Ki, de egy óra múlva indulunk, addigra legyél készen!

– Kész leszek.

Visszatérek a kezdet helyszínére. Újra átnézem a nappali könyvespolcait. A röpke óra az indulásig hamar eltelik, így kénytelen-kelletlen Horváth Tamástól a Szamurájok című könyvet viszem magammal.

 

Végre itthon. Eszméletlen meleg volt az úton, a tinédzser korú autó klímája nem bírt megküzdeni a szaharai hőséggel.
Táskák felhordva, autó bezárva. Irány a fürdő, és egy jó hideg zuhany helyrebillenti keringési rendszeremet. Kilépve a kabinból egyenesen a konyhába megyek. Ideje a mai negyedik kávémat is elfogyasztani.

– Mit csinálsz? – érdeklődik a szobában pihegő feleségem.

– Kávét.

– Most? Este tízkor? – Hitetlenkedése megmosolyogtat.

– Igen, hogy jobban aludjak.

A forró vizet ráöntöm a pohárban lévő kávéra. Elkeverem, majd egy szűrőn át a csészébe töltöm. Cukor, egy kevés tej.

A hálóban már megy a TV. Kedvesem a fürdőben. Kényelmesen elhelyezkedem az ágyon, a nyitott ablakon át a meglepően csendes lakótelepi zajok szűrődnek be. Mennyire élvezem a szabadságolási időszakot, és a hétvégi esteket nyáron.

A kávétól végre megfelelő mennyiségű oxigén jut az agyamba, így hamar elalszom.

Halk neszre ébredek. Körbenézek a szobában, a félhomályban nem látok semmit. Fülelek tovább.  Megint hallom. Mint ha valaki könyvet lapozna. Jobban figyelve a hang határozottan a nappaliból jön.

A fiam nem lehet, mert ő lent maradt a haverjainál. Párom mellettem alszik békésen.

Óvatosan szállok ki az ágyból, vigyázva, minél kevesebb nesszel járjon lopakodásom. Szinte becserkészem a másik szobát, felkészülve az ismeretlen zaj forrásának találkozásával.

Vállammal a falhoz simulva, bekukkantok a nappaliba. A látvány megdöbbent.

Nagyapám karosszékében egy őszes hajú férfi ül. Arcát gondosan nyírt szakáll keretezi, orrán kereklencsés szemüveg. Nem testes, de kellemes méretű pocakkal rendelkezik, nálam alacsonyabbnak vélem. Emlékeztet egy gyermekkoromban látott bábfilm alakjára, de az istennek nem ugrik most be a címe.

A férfit halvány derengés veszi körbe, a kezében egy könyv, amelyet elmélyülten olvas.

– Az az én eltűnt könyvem! – robbanok be a szobába.

Az ismeretlen ijedtében felugrik a székből, mire a szemembe néz, a tekintetében semmi félelem, ijedtség.

– Elnézést, ha megzavartam a nyugodt éjszakáját.

Izgatottan, hadarva buknak ki a mondatok belőlem:

– A könyv. A könyvem, hogy került magához? És ki maga?

– Nem lett volna szabad meglátnia, nem is tudom, hogy lehetséges – töpreng az öreg, körbe-körbe járva a dohányzó asztal körül. – Így alakult. Nincs mit tenni.

– Hozzám beszél?

– Nem.

– Akkor válaszolna?

– A könyvet természetesen visszaadom. Elnézést a kellemetlenségért. Ideje mennem.

– Ne! Ne, menjen! Válaszoljon, mit keresett itt? Ki maga?

– Nem hiszem, hogy az számít is valamit.

– De nekem számít – erősködöm továbbra is.

– Van ideje? Nem akar inkább aludni?

– Már kiment a szememből az álmosság, tehát ráérek.

– Rendben. – Kezeit összekulcsolja maga előtt, ahogy visszaereszkedik a karosszékbe. – Akkor hol is kezdjem.

– Az elején, ha kérhetem. Ki maga?

– Én a Könyvek Őrzője vagyok.

– Az mit jelent?

– Az a feladatom, hogy az emberek ne olvassák idő előtt el a könyveket, amelyek hatással lehetnek rájuk.

– Ne hülyéskedjen már. Azt a könyvet már olvastam tinédzserként. Mi újat mondhat nekem?

– Akkor még nem tapasztalt ennyi mindent. Most már egészen másképp látja majd benne a dolgokat.

– De ez csak egy szimpla thriller.

– Az. Mégis talál benne olyan részeket, amely gondolatokat már megfogalmazta magában, de a válaszokat még nem lelte meg. Ez volt a helyzet a Szamurájok könyvvel is. Igaz?

– Azt is maga tüntette el?

– Persze. Ki más? Abból is sokat tanult, nemde?

– De igen – válaszolok összeroskadva. – Azt mondja a Rossz helyben is vannak számomra sorok, amelyek teljessé teszik a gondolataimat?

– Igen. Ezért kellett eltüntetnem, hogy ezek a gondolatok a megfelelő időben érjenek csak be, és kapja meg rájuk a választ.

– Egyvalamit nem értek. Miért a Könyvek Őrzője a neve?

– Mert védem a könyvekben leírt és jól megfogalmazott gondolatokat a nem megfelelő emberektől.

Elgondolkozom a hallottakon. Az Őrző kifelé néz az ablakon. Vajon milyen gondolatok ébrednek benne? Messze még a hajnal, így csak az utcai lámpák gyér fénye szűrődik be, odakint nem mozdul semmi. Jobban odafigyelve veszem észre, nem a szoba kilátásban gyönyörködik, vagy gondolkozik. Vár valamire.

– Nem valami jól végzi a dolgát.

Hangomra összerezzen. Arcán zavart kifejezés jelenik meg, kijelentésemet nem érti.

– Rengetegen olvasnak könyvet, olyanok is, akik nem értik a bennük lévő gondolatokat.

Sikerül nyugodt egyensúlyából kizökkentenem. Szemei idegesen pillantanak kifelé, vár valamire. Az a valami nem következik be. Felém fordul, mélyen a szemembe néz.

– Amikor az idők kezdetén az emberek elkezdték az írást, sokan voltunk. Bőven elegen, hogy felügyeljük, kihez jutnak el a gondolatok. Mostanra olyan mennyiségű gondolat kerül leírásra, hogy képtelenség ellenőrizni és megvédeni azoktól a lelkektől, amelyek még nem elég érettek a bennük lévő gondolatoktól többé lenni.

Az utolsó mondatot mély sóhajtás közepette mondja el. Ahogy befejezi, körvonalai halványulni kezdenek, majd teljesen eltűnik.
Reggel kedvesem cirógatására ébredek.

– Ideje kelned. Mindjárt fél nyolc.

Próbálom az álmosságot kidörzsölni a szememből, nagyot nyújtózva nyúlok felé. Fejét magamhoz húzom, egy csókkal köszöntöm.

– Jó reggelt!

– Neked is! – néz rám mosolyogva. – Képzeld, megtaláltam a Koontz könyvet. Ott volt a nappaliban a földön. Nagyapád széke mellett.

Az ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel növeli az ön esélyeit a Bányai Tamás-díj megnyerésére.

Wágner Szilárd

Amióta az eszemet tudom, mindig is vonzottak a kitalált történetek. Gyerekként inkább a körülöttem élők szórakoztatására meséltem. Egy nap apám feltette a kérdést: Miért nem írom le őket? Pontosan emlékszem, ezt a 11. születésnapomon kérdezte. Attól a naptól kezdve rendszeresen leírtam mindent, ami eszembe jutott. A sok megírt történetek a sok ide-oda utazgatás közben elvesztek, ahogyan az első számítógépen megírtak is. A szenvedély azonban megmaradt. Elkoptattam tucatnyi barátnőt, két feleséget, de a történetírást sosem hagytam abba. Eddig kizárólag álneveken engedtem publikálni a történeteimet. Viszont újévi fogadalmamat megtartva, 2017-ben már saját nevemen teszem ezt, és elindulok a kezdő, névtelen írók rögös útján.

3 Comments

  1. Kedves easy!

    Mindenképp jelentkezni fogok, ha valamely Koontz könyv ismét „elveszne”. 🙂

  2. Meggyőződésem, hogy számunkra fontos dolgok a megfelelő időben találnak ránk. 🙂
    Tetszett annak története, hogy ez miként történik a könyvekben leírt, nekünk szóló gondolatokkal. Köszönöm! 🙂
    (Megvan a Koontz nekem is…ha netán megint eltűnne – de pár másik is akad még tőle 😉 😀 )

Vélemény, hozzászólás?

Your email address will not be published.

FelFEL