A kötözködő Petőfi

2021-03-12
719 olvasó

Közismert, hogy lánglelkű költőnk könnyen és sokat írt, csak úgy harsogott a tolla alatt a papír, de ha megszólalt, három mondat után már véleménykülönbség támadt közte és beszélgetőpartnere között. Ez az összeférhetetlenség a természetéből fakadt, amit a saját szavaival így magyarázott: „Születésemkor a sors az őszinteséget bölcsőmbe tette pólyának s én elviszem magammal a koporsóba szemfedőnek. A képmutatás könnyű mesterség, minden bitang ért hozzá; de nyíltan, őszintén, a lélek mélyéből szólni csak a nemesebb szívek tudnak és mernek. Talán magam felőli ítéletem helytelen s ekkor nevessenek ki; de azért ismét becsülést érdemlek, hogy amit éreztem, kimondtam szabadon, leplezetlenül.”

Mai szemmel nézve olyan ember volt, aki villámsebesen odaszúrt egyet, aztán visszalépett, ami azért is találó rá nézvést, mert kiválóan vívott. De voltak egészen vad esetei is, amikor szó sem volt visszavonulásról. Egyszerűen csak belelovalta magát a helyzetbe, és kitartott téves, túlzó, elhibázott döntése mellett az idők végezetéig.

A nevezetes misztótfalusi szekérbaleset, amiről még a középiskolás tankönyvek is beszámolnak, tökéletesen példázza a fentieket. A malőr lezajlása és körülményei ismertek, ám azt, hogy minek következtében tört ripityára az a bizonyos kerék, mostanáig senki sem tudta. Nem győzzük áldani a szerencsénket, hogy az eset egyik szemtanúja, az akkoriban Koltón útkaparóként tevékenykedő Szilaj Sebestyén egyik ük-ük-ükonokája végre lerántotta a leplet az esettel kapcsolatos setét titokról.

Kezdjük a legelején: Petőfi Sándor és Szendrey Júlia ugyebár 1847. szeptember 8-án pitymallatkor az erdődi vár kápolnájában kimondta a boldogító igent, majd rögtön szekérre ült, és Koltó felé vette az irányt. Az idő csodálatos volt, a gerlicék dudukkoltak, az ifjú pár pedig mosolygott. Júlia visszafogottan bánt az érzelmeivel, de Petőfi most sem bírt magával. Ahogy az ifjú férjek többsége, ő is el akarta kápráztatni aráját, ám egy ilyen unalmas szekérúton erre csekély lehetőség adódik. Kifejezetten rossz néven vette például azt, hogy az út szélén kaszával a vállukon ballagó parasztok éppen csak megemelik a süvegeiket, ahelyett, hogy virágot szórnának elébük az útra. Júlia mégis kedvesen odaintegetett nekik, és ettől Petőfi zsebében kipattant a bicska. A mosoly lehervadt a szája szegletéről, és fonnyadt szeptemberi virágszirmokként hullott az út porába, ahol a szekér kereke azonnal miszlikbe aprította. Lánglelkű költőnket maga alá temette a dühös keserűség. A jármű tempóját elviselhetetlenül lassúnak, a kocsis magatartását pedig, ahogy a gyeplőt szánt szándékkal visszafogta, tűrhetetlennek vélte.

De mit tehet egy ifjú férj abban a kényes pillanatban, amikor föltárul előtte leendő házaséletének minden búbánata? Csakis azt, hogy kitör helyzetének nyomasztó börtönéből, és a tettek mezejére lépve bizonyítja: ő az úr a háznál, vagyis jelen esetben a kocsiderékban.

Petőfi ennek szellemében fölállt az ülésről, és megálljt parancsolt a kocsisnak. Az meglepetten, de alázattal engedelmeskedett. Tudnak ezek a gebék valami figurát is, vagy csak verickéznek?, kérdezte a költő csípőre tett kézzel, és Júliára kacsintott. Tudni ugyan tudnak, de ezen a kaparatlan úton az veszélyes lenne, mondta a kocsis, akit Zab Sámsonnak hívtak – ezt azért tudjuk, mert később, a baleseti jegyzőkönyvbe az ő neve is bekerült.

No, majd én megmutatom, mi az igazi virtus!, kiáltotta ekkor Petőfi, és az útszéli parasztok ovációja közepette magához ragadta az ustort meg a gyeplőt. Szavahihető tanúk állítása szerint olyan eleganciával csapott a lovak közé, hogy az festményért kiáltott. A lovak értettek a noszogatásból, és azonnal második, majd pedig harmadik fokozatba kapcsoltak. Automata váltós volt a szekér ugyanis. Zab Sámson és Szendrey Júlia eleinte az elismerés mosolyával nyugtázták költőfejedelmünk gyeplőbűvölő tehetségét, de amikor a kerekek szikrát vetve csikorogni kezdtek, már komolyan aggódtak. Ro-ro-rossz vé-vé-ge le-lesz ennek, dadogta a kocsis, és mintha a próféta szólt volna belőle: a következő pillanatban egy nagy reccsenés hallatszott, és a jármű kacsázva, csikorogva, bukdácsolva csúszott a szakadék felé! Alig centiméterekre állt meg a meredély szélétől.

Petőfi ekkor leugrott a bakról, kicsit odébb ment, és olyan cifrát kutyapicsázott, hogy a fákon sziesztázó varjak sorra leszédültek az ágakról. Amikor valamelyest megnyugodott, a kocsishoz fordult: azonnal ki kell hívni az útkaparót, mondta határozottan. Én nem akarok vitatkozni a nagyságos úrral, de ez a jármű tegnap simán átment a műszakin…, kezdte volna a kocsis, ám Petőfi beléfojtotta a szót. Maga hívja ki a misztótfalui gyorsszolgálatot, mi pedig a nejemmel menedéket lelünk a nagybányai fogadóban. Azt nem ajánlanám, vakargatta a fejét a kocsis, elég rossz híre van annak az intézménynek, már ami a higiániát(sic!) illeti. Petőfi ekkor már olyan szigorúan nézett rá, hogy Zab Sámson mégis kifogta a lovakat, és az egyikre fölpattanva, a másikat meg szálon vezetve elnyargalt. Mennyi idő lesz, amíg az útkaparó ideér?, kérdezte ekkor Júlia bágyadtan. Potomság, reagált Petőfi. Legfeljebb egy-két nap, ha a diszpécser fogadóképes.

Így adódott, hogy a fiatalok egy másik szekérre fölkéredzkedve bezötyögtek Nagybányára, és abban a fogadóban töltötték a nászéjszakájukat, amelyről Zab Sámsonnak nem éppen alaptalanul volt rossz véleménye. Másnap itt kereste fel őket Szilaj Sebestyén, az útkaparó, és miután egy ánizsgyökérrel megszondázta Petőfit, fölvette a részletes jegyzőkönyvet. Volt abban minden: sebességtúllépés, elsőbbség meg nem adás, túlzott ustorhasználat, nem beszélve a permanens kivagyiságról. Petőfi természetesen az útkaparóval is vitába szállt, de a fogadói ellátás silány voltát legalább annyira nehezményezte. A bírságot végül mégis kifizette, pontosabban: azt Júlia rendezte, mert a költő akkoriban is kisebb pénzzavarral küszködött. Ez viszont Szendrey Júliának nyújtott betekintést majdani házaséletük nüánszaiba, ám ez már egy másik történet. Bogozza ki, akinek kedve van hozzá.

Az ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel növeli az ön esélyeit a Bányai Tamás-díj megnyerésére.

Majoros Sándor

A Regénytár alapító- főszerkesztője, aki célul tűzte ki maga elé az igényes (nívós) szórakoztató és a komoly, elhivatott irodalom közötti „északnyugati átjáró” megtalálását. Ez a honlap ennek az útkeresésnek a gyakorlatozó terepe, néha komoly, máskor komolytalan, de mindig egyedien különleges és szórakoztató. Majoros jelenleg Budapesten él, néha dolgozik, máskor csak lóbálja a lábát. Mentségére legyen mondva a régi igazság, amely szerint az író akkor is ír, ha ez olyan nagyon nem is látszik: belsőleg alkot.

Vélemény, hozzászólás?

Your email address will not be published.

FelFEL