A lányt Udo ölte meg

Délelőtt tízre már mindenki tudta a hírt, amit a sarkon lakó kövér öregasszony röpített világgá: a lányt Udo ölte meg. Nem vonta kétségbe senki az állítását, pedig az öregasszony már egy éve nem ment ki az utcára. Akkor hát honnan tudhatta mégis? A szomszédjában lakó, valamelyest fiatalabb, de szintén özvegyasszony tette fel magának ezt a kérdést, éspedig úgy, hogy közben a postás felé fordult. A fiatalember a táskájában matatott, majd elővett egy viseltes borítékot, amit a sovány, hitetlenkedő özvegyasszony úgy vett el tőle, hogy oda se nézett. A gyilkosság foglalkoztatta: a lányt tehát Udo ölte meg, ami önmagában még nem lenne meglepő, ha nem a kövér öregasszony kiabálta volna világgá, a nyitott ablakon keresztül.

A sovány özvegy, akinek férjét tavaly érte utol a jó megérdemelt halál – merev alkoholista volt az istenadta –, úgy nézett a távolodó postás után, mint aki egy kémet enged futni hagyni. Ha ez a fiú most bemegy a fodrászüzletbe, és csak úgy mellékesen elhinti, hogy a lányt Udo ölte meg, a déli harangszóra már erről beszél a fél utca. A hajukat daueroltató nyugdíjasok a fodrásztól tömött sorokban vonulnak át a kifőzdébe, és első dolguk az lesz, hogy a hírt átadják az izzadó homlokú szakácsnőnek, aki a rántott húst krumplipürével nemesíti a hatvanas évek óta használatos tányérokon. Mire a kasszához érnek, a konyhások is tudni fogják, mi történt, rajtuk keresztül pedig a kisegítők és a szemétkihordók, hogy a kifőzde törzsvendégeiről ne is beszéljünk. Ezek a bús képű hivatalnokok úgy tesznek, mintha hidegen hagyná őket Udo gyalázatos tette, de közben majd megvesznek az izgalomtól, hogy a kollégáiknak mielőbb továbbadhassák az információt. Elképesztő, hogy éppen Udo volt, mondogatják, miközben a teakonyhában az ebéd utáni kávéjukat kavarják. Ilyenkor szokott bejönni a főnök, hogy megfőzze magának a speciális ginseng teáját, amelyen cetli hirdeti, hogy a kirúgás terhe alatt tilos hozzányúlni. Értelemszerű, hogy a főnöknek is megmondják, mit hallottak, mert egy ilyen hírrel könnyebb nála bevágódni, vagy ami még ennél is lényegesebb, elterelhetik a figyelmét. Szerencsés esetben az is előfordulhat, hogy a délutáni értekezlet is elmarad, mert a főnök is csak ember, aki éppen úgy megrendül, ahogy az egyszerű, kétkezi beosztott. A jelek mindenesetre erre utalnak, mert a ginseng teával a főnök gyorsan visszavonul az irodájába, és mielőtt behúzná maga mögött az ajtót, odaszól a titkárnőjének, hogy most egy ideig ne zavarják. A számítógép monitorja előtt aztán hosszan bámulja a semmit, majd tétován előveszi a mobilját és gépiesen felhívja a feleségét.

Az asszony egy gimnáziumban tanít, szigorúan tilos csak úgy, lazán felhívni, mert azzal megzavarná az órát, kivéve, haláleset vagy kozmikus katasztrófa esetén. És ez most ilyesmi: haláleset és kozmikus katasztrófa egyszerre. A főnök csak annyit mond: a lányt Udo ölte meg, aztán leteszi a telefont, és kinéz az ablakon. Az utca túlsó felén egy fölállványozott épületen izmos munkások légtornáznak, tudomást sem véve az alattuk tátongó mélységről, és a történtekről. Boldog tudatlanság, motyogja a főnök megbocsátón, majd kivesz a fiókjából egy nyugtatót és kevés vízzel lenyeli.

A tanárnő is kinéz az ablakon, egyenest a kilátást elfedő tűzfalra, amelyre az évek során barna csíkokat szántott az eső. Nem, ezek után képtelen lesz folytatni az órát. Gyorsan kioszt valamilyen feladatot az osztálynak, aztán megy, viszi a hírt a tanáriba. Mindig őgyeleg ott néhány kolléga, újságot olvasnak, kávéznak, esetleg dolgozatot javítanak, de most, hogy megtudják: a lányt Udo ölte meg, minden abbamarad. Megszólalni sem tudnak, hát még közös nevezőre jutni, beleértve az ilyen téren azért jártasabb matektanárokat is. Az órarend ezek után mellékes, mindenki a lehető leggyorsabban távozik, mintha a tanári egy süllyedő Titanic lenne, a kevésnél is kevesebb mentőcsónakkal. A tanárnő egyedül marad, és mert ezzel a teherrel, amit a hátára vett, elviselhetetlenné válik számára az élet, kinyitja az ablakot, nagyot szív a betóduló szmogos levegőből aztán a mélybe veti magát. De csak képzeletben, mert mi van, ha ez a hír csak kacsa? Ha a férje félreértett valamit, elvégre férfi, és ők ugye, az ilyen témákban eléggé járatlanok. Udóról egyébként sem tételezne fel ekkora galádságot, bár Udo is csak férfi, az ösztönei vezetik, meg az a tévképzete, hogy saját sorsának ő az irányítója.

Végül megembereli magát és kimegy a folyosóra, ahol összefut az egyik takarítónővel. Jóban van ezzel az asszonnyal, mert tavaly átengedte a lányát a pótvizsgán, cserébe a nő férje elhárított náluk egy több éve megoldatlan dugulást. Azóta összeköti őket egy láthatatlan, de erős cinkosság. Hallotta, hogy a lányt Udo ölte meg?, kérdi a takarítónőtől, aki ezen annyira meglepődik, hogy kiesik a kezéből a vödör. Nem, nem hallotta, de most, hogy így mondja, nagyon is hihetőnek tűnik. Szörnyűködnek, szomorkodnak egy darabig, aztán a takarítónőnek eszébe jut, hogy ellenőriztetni kéne a hír valódiságát. A mai világban, amikor mindent a közönségi média irányít, ez majdnem lehetetlen, mondja a tanárnő, amire a takarítónő megértően bólogat, pedig még butatelefonja van, és az internetet se használja. Aztán eszébe jut, hogy van egy ismerőse, a sarkon lakó kövér öregasszony, aki ugyan már két éve nem hagyta el a lakását, mindent tud, ami a világban történik. Talán éppen azért, mert nem mászkál össze-vissza, így nem oszlik meg a figyelme a lényeges és a lényegtelen között, filozofál a tanárnő, ám ezt már szinte csak magának, mert a takarítónő siet a portára, hogy vonalason hívhassa a kövér öregasszonyt. Akármilyen szörnyű is az, amit Udo elkövetett, mégsem fog a saját költségére telefonálni.

A nagy testű, rozmárkinézetű portás meglepődik, amikor megtudja, hogy a lányt Udo ölte meg, aztán bólint, hogy ez benne volt a pakliban. Egy fenét volt benne, vitatkozik a takarítónő, és már nyúl is a régimódi telefonért, hogy bepötyöghesse a kövér öregasszony számát. A portás is hallja, ahogy a telefon búgással jelzi a csöngést, majd a takarítónő hadarva beszélni kezd, hogy itt minden attól zeng, hogy a lányt Udo ölte meg. Mi erről a véleménye?

A magányos, kövér öregasszony, aki természetesen nem tud semmit erről az egészről, a meglepődés legcsekélyebb jele nélkül adja elő, hogy igen, ez könnyen előfordulhat, mint ahogy az ellenkezője is. Feszítően kínos érzés ezzel a tudattal létezni, meg is érti ő ezt nagyon, de semmi pánik, aggodalomra nincs ok, sokkal okosabbak lesznek mindannyian, ha estére megnézik a folytatást.