A létező semmi

Éles vita bontakozik ki mostanában a semmiről. Sokan úgy vélik, hogy ennek a tépelődésnek semmi értelme, pedig ha valami nem tartalmaz magában értelmet, akkor bővelkedik értelmetlenségben, és a bőség minden körülmények között valami.

Mások meg odáig mennek, hogy kimondják: a semmi sokkal izgalmasabb, mint a valami, mert az utóbbiból könnyebben lesz semmi, mint fordítva. Gondoljunk csak arra a helyzetre, amikor megkapjuk a havi fizetésünket! A munkáltatónk egyértelműen azt mondja erre, hogy valami, pedig mi tudjuk, hogy szinte semmi. Duzzogunk, fojtott hangon káromkodunk, hogy így alul vagyunk fizetve, pedig tanárként ennek sokszorosát is megkaphatnánk valamelyik állami iskolában, de tudomásul vesszük a helyzetet, mármint, hogy úgy kell kezelnünk ezt a pitriáner összeget, mintha valami lenne. Aztán a velünk hasonló lábbeliben járó és gondolkodó kollégákkal átmegyünk a Szubatomi Részegecskébe, hogy megigyunk egy vagy több búfelejtőt.

Ebben a kiskocsmában nyílt és látványos módon valósítják meg a semmi gyártását, és főként arra a csekély összegre alapozva, amit mi fizetés gyanánt magunkhoz veszünk. Önök most azt kérdik: miért vagyunk ennyire puhák, miért nem állunk ellent a csábításnak? Nos, részint azért, mert könnyű ezt mondani, ha az ember tisztes távolságban helyezkedik el a Szubatomi Részegecskétől, másfelől pedig tudós emberek vagyunk, izgat bennünket minden, ami megválaszolatlan, így a semmi is.

Mi van mögötte, helyette, alatta, felette? Abban bízunk, hogy ha a Szubatomi Részegecskében felhajtunk néhány felest, elérjük azt az állapotot, amelyben a megvilágosodik előttünk a semmi rejtett természete. Józanul ugyanis semmi kedvünk a semmiről beszélgetni, de enyhe szalonspiccben ez a lustaság nyom nélkül megszűnik.

Ahogy múlik az idő, és ahogy szaporodnak előttünk az üres poharak, úgy válik egyre tapinthatóbbá a semmi. Gyakorlatilag nem is beszélgetünk másról, csak a natúr semmiről, pontosabban ezt ragozzuk, bármibe kezdünk is bele. Hiába vesszük elő például az atomfizika meg az irodalom elemi szintű kapcsolódását és azt a sok rejtélyt, ami mindezt beburkolja, hogy hogy nem, mindig a semminél kötünk ki.

Talán azért, mert nem jut eszünkbe semmi komoly, vagy legalább néven nevezhető. Hülyéskedünk, lökdössük egymást, és közben szaporán apasztjuk a fizetésünket. Semmi nem indokolja ezt, és a mentségünkre sem hozható fel semmi, vagyis témánál vagyunk, ha akarjuk, ha nem. Egyszerűen muszáj belevetnünk magunkat a semmibe, mert ott van előttünk, akár a féreglyuk, amelynek titkát az olvasók és az írók egymásnak ugrasztásával az Nagy Hadron Ütköztető Irodalmi Részlegében folyamatosan kutatjuk.

Az viszont letagadhatatlan, hogy a fizetésünkből egy idő után nem marad semmi, és ez több, mint üdvözítő, mert ha a semmi nem marad meg, akkor logikus, hogy átváltozik valamivé, vagyis amikor hajnaltájt a pincér kipaterol bennünket a létesítményéből, a zsebünkben egy huncut vas sincsen, mégis dúsgazdagok vagyunk.

Az ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel növeli az ön esélyeit a Bányai Tamás-díj megnyerésére.

Ehhez az íráshoz még nem érkezett adományozás.