A Lúdas Matyi

A katonaság után másfél évig dolgoztam apámék Havanna lakótelepi presszójában. Legendásan rossz hírű helynek számított akkoriban ez a lakótelep, de az ott lakók – mint ahogy ez általában lenni szokott – mégis kötődtek hozzá. Itt nőttek fel, itt érte őket az első szerelem, itt voltak a barátaik.

Amíg a pult mögött álltam, különböző történeteket hallottam tőlük, melyek, a hely szellemének megfelelően legtöbbször az emberi lét árnyékosabb oldaláról fakadtak. Kisebb-nagyobb stiklikről, bunyókról, pénztelenségről és az élet egyéb nehézségeiről szóltak. Az elbeszéléseket azonban mégis áthatotta egyfajta fanyar humor, önirónia és beletörődés. Ahogy Jenő, egy öreg törzsvendég fogalmazott, aki már akkor is itt lakott, amikor a lakótelep helyén még a régi Állami Telep állott: Ez a gyönyörű, rohadt, kurva élet!

Egy nap Áfonya – aki a nevét egy régi orosz vígjáték főhőséről kapta – támasztotta a pultot és be nem állt a szája. Szakmáját tekintve szobafestő-mázoló volt, de ezt mesterségét csak nagyon ritkán gyakorolta. Szerettem őt hallgatni, mert az a fajta mesélő volt, aki a két mondat közti pontot, vagy két tagmondat között a vesszőt egy két-három másodperces harsány röhögéssel jelezte. Miközben Áfonya vidáman fosta a szót, bejött egy másik vendég, aki kért magának egy doboz cigit meg egy kávét. Őt még soha nem láttam, de Áfonya jól ismerte.

– Szevasz, Spígel! Nem tudsz valami melót? – kérdezte a mondat végén egy hangos nevetéssel.

– Kinyalhatod a seggemet – felelte Spígel röviden, majd felhajtotta a feketéjét, fizetett és az ajtó felé vette az irányt.

Áfonya még utánaszólt:

– Jól van már! Nem kell mindent mellre szívni, Lúdas Matyi!

Spígel erre már nem felelt semmit, csak az ajtóból intett vissza búcsúzásképpen egy félreérthetetlen kézmozdulattal. Mikor ketten maradtunk, megkérdeztem:

– Ki volt ez? Honnan ismered?

– Együtt jártunk szakmunkásba és egy helyen voltunk katonák.

– És mi volt ez a beszólogatás, meg lúdasmatyizás?

Ez utóbbi kérdésemre Áfonya két olyan történettel válaszolt, melyek szerves részét képezik a Havanna lakótelepi krónikáknak. Ez még akkor is így van, ha rajtuk és rajtunk kívül feltehetően csak kevesen ismerik, sőt még akkor is, ha netán a fele sem igaz az egésznek.

Miután Áfonya és Spígel leszereltek, elhatározták, hogy addigi léha életükön változtatnak, és megpróbálnak közösen a szobafestő-mázoló szakmában tevékenykedni. A kilencvenes évek elején ez jóval nehezebb volt, mint manapság. Egy nap Spígel örömmel újságolta, hogy szerzett egy pár napos melót, méghozzá egy felújítás alatt álló belvárosi bárban. Másnap reggel ki is mentek a helyszínre, hogy a tulajjal megegyezzenek. A bár egy sötét, szuterén helyiség volt, és amint leballagtak a lépcsőn, Spígel belekezdett – ahogy Áfonya fogalmazott – a „milyen kibaszott nagy szobafestő vagyok” című alakításába, amivel a munkadíjukat szerette volna feljebb srófolni. Még mielőtt bárki egy szót is szólt volna, vagy akárcsak köszönt volna nekik, megtapogatta a falat, gondterhelten csóválta a fejét, majd a jelenet csúcspontján elővett a zsebéből egy spaklit. Felkapart a falról egy darab tapétát, letépte és egy mély sóhajjal a tulaj elé lépett, aki a bárpultnál dohányozva komor pillantásokkal méregette őket.

– Hát, elég nedves a fal, ez így nagyon…

– Te mi a faszt csinálsz? – vágott közbe a tulaj kissé idegesen.

– Csak megnéztem a falat, de ez csupa nedvesség…

– A bárpultot és a székeket kellett volna lekenni, baszd meg! A mintás, bársonytapétát most rakták fel, alig fél napja. Na húzzatok innen a picsába!

A második sztorinak szintén van némi humoros éle, bár azt hiszem, hogy ezt Spígel, mint a történet főhőse, erősen vitatná. Történt ugyanis, hogy pár évvel azelőtt néhány apróbb, nagyobb csínytevés után Spígel kénytelen volt tíz hónapot Tökölön eltölteni a hasonló korú bajkeverők társaságában. Mire kiszabadult, a barátnőjét elcsábította egy korábbi haverja. Spígel ezt nagyon a szívére vette és egy alkalommal, mikor bánatában csatak részegre itta magát, felkereste egykori kedvesét. Ott találta nála a régi haverját is, és ahogy ilyenkor az előfordul, szó szót követett, majd a dolgok a tettlegességig fajultak. A részeg, lábán alig álló Spígelt jó pár irdatlan nagy pofonnal késztette meghátrálásra a lány újdonsült lovagja.

Őt azonban nem olyan fából faragták, hogy egy ilyen blamába könnyen belenyugodjon. Néhány nap múlva, immár teljesen józanul, száz százalékig cselekvőképes állapotban, újra felcsöngetett a lányhoz és az ott időző lovagot a lépcsőház előtt tetemre hívta. Az lement hozzá és pár perc alatt kiderült, hogy nem csak az exbarátnőjénél volt nagyobb sikere, de sokkal jobban is verekedett, mint Spígel.

A második verés már nagyon felzaklatta hősünket. Minden lovagi etikát félredobva új tervet eszelt ki. Végigjárta a telep kocsmáit és italokat fizetgetve összeszedett három erős embert, akikkel együtt majd jól móresre tanítja a gaz csábítót. Egész este keresték, rótták a lakótelep utcáit, mígnem az egyik téren ráakadtak. A dráma itt csúcsosodott ki igazán, hiszen szegény Spígelnek sejtése sem volt arról, hogy az általa felfogadott mindhárom verőembernek az áldozat puszipajtása volt. A dráma tetőfokát követően pedig, mint tudjuk, törvényszerűen jön a katarzis. Ez pedig ott és akkor abban öltött testet, hogy a balszerencsés Spígelt most már négyen verték meg igen alaposan, immár harmadszorra, egy hét leforgása alatt, ugyanabból az ügyből kifolyólag.

– Szóval ezért Lúdas Matyi a Spígel – zárta le a történetet Áfonya.

– Az eredeti mesében azért nem pont így történt – mondtam a történet tanulságain elgondolkozva.

–Na, jó! – felelte Áfonya miközben magyarázón felemelte a mutatóujját. – De ez egy Havanna lakótelepi mese.

Az ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel növeli az ön esélyeit a Bányai Tamás-díj megnyerésére.

Ehhez az íráshoz még nem érkezett adományozás.