/

A magyar bíróságok általános és speciális lelkivilága

161 olvasó

Nemrég jelent meg egy új tanulmánykötet, amelynek címe több mint beszédes: A magyar bíróságok általános és speciális lelkivilága. Az ominózusnak is mondható kiadványt az a Sejbeneki Ábris jegyzi, aki már több hasonló tematikájú munkával hívta fel magára a figyelmet. Nevéhez fűződik például A hülyeség mint prediktív tényező a magyar ítélkezésben és A paraszti józan ész kiűzetése a magyar tárgyalótermekből nevű kumulatív kiadvány, amelyek szép ívet futottak be a női magazinok által felállított top-listákon.

A most napvilágot látott Sejbeneki-mű azért is érdekes, mert annak a jelenségnek próbál a mélyére hatolni, amelyet a letargikus unalmasság szintjéig ismerünk. Azokról a tenyérbe mászó esetekről van szó, amikor egy súlyos bűnözőt kommandósok által biztosított utcalezárás keretében szállítanak be a bíróságra, ám onnét a tárgyalás befejeztével szabad lábon, a médiának fityiszt mutatva távozik. Nem egy és nem is kettő az ilyen esetek száma, azoké pedig még több, amikor sokmilliárdos sikkasztás után ejnye-bejnye kíséretében pár év esik csak le a vétkeseknek. Arra is kitérhetnénk, hogy a magyar bíróságok vonakodnak elmarasztalni az olyan gyilkosságok elkövetőit, amelyek esetleírásából hiányzik az áldozat saját kézzel írt tanúvallomása. A bizonyítékok sem oldják fel azt a rettegő félelmet, amit a taláros testület alaprezonancián érez, mert mi van akkor, ha a nyomozati szerv, vagy az áldozat tévedett, és nem úgy, nem ott és nem azt a személy tették hidegre, aki ezt önmagáról olyan határozottan állítja? Inkább szaladgáljon körülöttünk száz gyilkos, mint hogy egy is ártatlanul kuksoljon a rácsok mögött.

A bírók lelkivilágának megértése innentől válik krimiszerűen izgalmassá, mert ugyan mitől kell tartania egy olyan ítélethozónak, aki a munkájáért senkinek nem tartozik felelősséggel? Itt nem fordulhat elő az, hogy a főnök ordítva rúgja be az irodaajtót, és a statisztikában hibát elkövető csinovnyik orra elé dörgöli a téves adatokat. Amelyik ügy végére pont kerül, azt mintha kőbe vésték volna. Mózes tízparancsolatát nehezebb lett volna megváltoztatni, mint azt, amikor a bíró alulméretezi a büntetést, mert azt, hogy fölülméretezze, nemes egyszerűen nem következhet be. Ugyanaz a reflex űzi, hajtja őket is, ami a katasztrófavédelmet. Az emlékezetes augusztus 20-as gigavihar óta, amikor egy kidőlt fa megölt néhány embert, már akkor is piros jelzést kapunk, ha egy süvölvény nyári zivatar fölbukkan a láthatáron.

A bírákat mintha ugyanez a túlzott óvatoskodás motiválná: ha nem dolgozunk, nem is hibázhatunk, vagy ha hibázunk, akkor abból inkább a jóindulat derüljön ki, mint a vasfegyelem, mert az a kormány reszortja. Sejbeneki kötetéből viszont az derül ki, hogy ez az okoskodás tele van belső ellentmondásokkal, hiszen ha a bírók arra játszanak, hogy kormányellenes hangulat kerekedjen a nagy port kavaró esetekből , miért vetik be ezt a csodafegyvert olyan esetekben is, amikor ezt semmi nem indokolja? Miért nem vágják rács mögé azokat a szörnyetegeket, akikről zokogva lerí, hogy ott a helyük? Főként azok után, hogy onnét, ahová kerülnek, kedvükre pumpolhatják az államot olyan milliókért, amelyek aztán addig járnak kézen-közön, amíg a napon felejtett szárazjég sorsára nem jutnak. A szerző mintegy hatszáz sűrűn teleírt oldalon elemzi a bírói gyakorlat különféle aspektusait, és oda lyukad ki, hogy a fene sem képes azt megérteni. Kivételek azért mindig vannak, mert olyan eseteket is megemlít, amikor a Hold árnyékos oldaláról is látszik, hogy a bírónak üzleti vagy politikai érintettsége volt a vád bagatellizálása tekintetében.

A könyv tehát izgalmasan ellentmondásos, és csakúgy, mint az ilyen nagy volumenű vállalkozások többsége, nem ad egyértelmű válaszokat az olvasóinak. Ettől eltekintve érdekes olvasmány lehet mindenkinek, aki a száraz esettanulmányok helyet egy elementáris erejű lórúgásra vágyik, mert abban a felsorakoztatott példák ismeretében mindannyian egyetérthetünk, hogy a magyar bírók lelkivilága bizony az abszurditás melegágya. A szerző is erre a következtetésre jut, mert értekezésért ezzel a bölcs intelemmel zárja: aki ebből a talajból kíván termést szüretelni, az előbb magára vessen.

Kipcsák Jakab

(1976., Budapest) Színi kritikusként debütáló, de több műfajban is magabiztosan mozgolódó újságíró, aki az utóbbi időben novellákkal veteti észre magát. Írásai társhonlapunkon, az Irodalmi Élet virtuális hasábjain is fellelhetők. Jelenleg Pitu Guli ösztöndíjjal a Szkopljei Egyetem vendéghallgatójaként a perzsa-ószláv nyelvemlékek irodalmi vetületeit kutatja, és első novelláskötetének anyagán dolgozik, amelynek címe: Dojráni lakodalom.

Vélemény, hozzászólás?

Your email address will not be published.

0 Ft