Kipcsák JakabMár nem is emlékezett rá, mikor vette észre, hogy ha megálmodik egy balszerencsét, csak úgy védekezhet ellene, ha a megtörténte előtt beszámol róla valakinek. Mert az álmaiban valamilyen módon mindig ott reszketett a jövő, de kiszolgáltatottan és bizonytalanul, ahogy az ázott kutya didereg az eresz alatt.
Tudomása szerint senki más nem hajolt oda ehhez a reszkető kiskutyához, hogy a szemébe nézve kifürkéssze egy bokaficam, egy eltört kerékpár vagy valami más, baljós esemény előképét. Mert mindig ilyesmire számíthatott, és kizárólag utólag, amikor sajgó bokával, vagy a tropára ment bicaj fölött keseregve hirtelen eszébe jutott, hogy az előző éjjel mit álmodott. Persze okosabb volt annál, hogy ezt bárkinek elmondja. A kihúzott lottószámok között is bárki képes meglelni a logikát, ha pedig a történések mögött vagyunk, könnyen összerakhatjuk azt a szétzilált képet, amit az álmok elénk terítenek.
De bárhogy erőlködött, a natúr álomból soha nem tudta akár csak egy halovány sejtés szintjén is meglátni a jövőt. Ha például azt álmodta, hogy megcsípte egy méhecske, egészen addig nem találta meg az összefüggést a valóság és a vízió között, amíg valóban meg nem csípte egy méhecske, vagy ha az nem, akkor egy szúnyog.
Az ilyen apróságokkal persze megbékélt, elvégre mindegy, hogy az embert megcsípi-e a szúnyog vagy békén hagyja, az életét ez még nem teszi tönkre, de ha azt álmodja, hogy kigyullad a konyhája, mindent megtesz annak érdekében, hogy ezt elkerülje. És amikor a konyha tényleg kigyullad, már olyan értelemben, hogy a lábasban pirított zsír egy elhúzódó telefonbeszélgetés miatt lángra kap, jön a határtalan eufória, hogy ő ezt megálmodta.
Egészen véletlenül jött rá arra, hogy ha valakinek elmeséli az álmait, a hatásuk megsemmisül. Mint amikor kihúzzuk a dugót a pezsgőből, és az üveget ott hagyjuk az asztalon. Nem kell hozzá sok idő, és az italnak elmegy az ereje, ihatatlan lötty válik belőle. Amikor például azt álmodta, hogy a busz, amelyen utazik, neki fog ütközni egy rönkszállító kamionnak, és mert ez annyira bizarr volt, hogy elmesélte az anyjának is, az ütközésből nem lett semmi. Baj nélkül célhoz ért, éspedig úgy, hogy a rönkszállító kamionnak a hírét sem látta. A másik ilyen eset az árvíz volt: azt álmodta, hogy a sok eső miatt kilépett a medréből a közeli patak, és a vízszint egészen az ablakig emelkedett. Ezt is elmesélte, aminek az lett a következménye, hogy három hónapon keresztül egy csepp eső sem esett az országban.
De azok a jelentéktelen apróságok, amelyek nem fenyegettek ekkora katasztrófával, sorra megvalósultak: lehorzsolta a bőrt a hüvelykujjáról, ellopták a kabátját az uszodában, megdöglött a szomszéd bácsi kutyája, meg még vagy egy tucat ilyen horderejű, ugyancsak megálmodott esemény, ami neki csak kellemetlenséget okozott, másoknak viszont alkalmanként akár szenvedést is. Mindebből arra a következtetésre jutott, hogy az lesz a legjobb, ha az álmairól minden esetben beszámol, mert sosem lehet tudni, melyikből terebélyesedik ki egy valódi katasztrófa.
Csak hát az álmaink másoknak legfeljebb annyira érdekesek, mint idegen ember unokáját bámulni fényképen. Ő is hamar észrevette, hogy nincs, akinek ezekről a jövendölésekről beszéljen. Ha felhívta az anyját, és az álmáról kezdett neki mesélni, a mama rögtön átvette a szót, hogy az semmi fiam, képzeld, én mit álmodtam a múlt éjjel. A szomszédok ebben a tekintetben még kevésbé voltak hadra foghatók. Főként annak tudatában, hogy az emlékezetes eset óta, amikor a szomszéd bácsi kutyája lezuhant az emeletről és megdöglött, és erről ő utólag azt állította, hogy előre látta, az isten se mosta le róla annak gyanúját, hogy benne volt a dologban.
A kollégái pedig egyenlők voltak a totális érdektelenséggel, mert ugye, egy modern munkahely nem alkalmas arra, hogy az álmainkról fecsegjünk. A szünetben belökjük a kávét, elpöfékelünk egy cigit és már rohanunk is vissza igát húzni. A barátoknak pedig az ember nem beszél ilyesmiről. Azt feltételeznék róla, valami baj van az elmeállapotával. Pláne, ha előjönne azzal, hogy a megálmodott kellemetlenségek méregfogát úgy rángatja ki, hogy a megtörténtük előtt beszámol róluk.
Ahogy múlt az idő, egyre szomorúbb lett, mert hát valljuk be, ez nem akármilyen teher. Tudni egy fenyegetésről, ami csak akkor válik semmissé, ha másokkal is megosztjuk, felér egy sorscsapással.
Arra jutott, szüksége van egy olyan társra, aki nem menekül el, és nem is inti csöndre, ha megszólal. Erre egyetlen megoldás létezett: a nősülés. Egy társkereső oldalon megismerkedett hát egy önmagát érzékeny, spirituális témák iránt fogékonynak mondó hölggyel, és rövid udvarlás után el is vette. De amikor a nászéjszaka után bevallotta ezt a dolgot az álmaival, meglepve tapasztalta, hogy süket fülekre talált. A feleségét egyáltalán nem nyűgözték le ezek a lelki ügyek, és mert a házasságkötésük óta minden joga megvolt hozzá, hogy belé fojtsa a szót, élt is ezzel a lehetőségével.
A férjének pedig ha eddig szomorú volt a helyzete, mostantól kétségbeejtőre változott. A legjobban persze az bosszantotta, hogy ezt is megálmodta.
Az ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel növeli az ön esélyeit a Bányai Tamás-díj megnyerésére.
Ehhez az íráshoz még nem érkezett adományozás.
