Anyámnak mindig az volt a vesszőparipája, hogy történjen velünk bármi, csak menekülni ne kelljen, soha. Kislány korában látta a front elől vonuló oltalomkeresők végeláthatatlan áradatát, és ez olyan mély nyomot hagyott benne, mint a legszörnyűbb lidércálom.
Azzal szembesült, amivel a legnehezebb: néha megesik, hogy valamilyen megmagyarázhatatlan kényszer hatására az embernek ott kell hagynia mindenét, és egy batyuval a vállán megindulni előre, bele a sorsával szemben tökéletes közönyt mutató vakvilágba. A menekülés innentől olyan, mint a leprások vonulata: akinek van hová behúzódnia és az ajtót magára zárva abban reménykednie, hogy a veszély sárkánykígyója elszáll a feje fölött, ránézni sem mer azokra a szerencsétlenekre, akiket ez a sárkánykígyó már élőhalottakká változtatott.
Anyám joggal tartott attól, hogy ez a betegség ragályos, sőt, azt is megérezte, hogy az emberi lét alapformája nem is a városokba, településekbe koncentrálódott civilizáció, hanem a menekülés. Előbb vagy utóbb mindenki menekülni fog, és nem is csak képletesen, mondjuk a múltja vagy a tettei elől, hanem mert fölfordul körülötte a világ.
Sokáig nem értettem meg, miért nyomasztja ez az ősi, atavisztikus félelem, de aztán úgy hozta az élet, hogy 1991 őszén magam is gyakorló menekültté váltam. Egy olyan országból kellett távoznom, amely szó szerint halálra ítélte önmagát. Öt kemény perc alatt kellett meghoznom a döntést: megyek, vagy maradok, de mert az ember ezer szállal kötődik ahhoz a helyhez, ahová születésekor hozzárendeli az élet, ez a választás nem lehet más, mint egy furcsa, metafizikai értelemben vett halál: akkor is meghalunk egy kicsit, ha elindulunk és akkor is, ha maradunk. Utóbbi esetben az is bekövetkezhet, hogy nem kicsit, hanem nagyon – ahogy azt egy ismert magyar politikus mondta más összefüggésben.
A menekülésről tehát megvannak azok a személyes tapasztalataim, hogy beszélni merjek róla, abban reménykedve, hogy ezek a tapasztalatok hasznosak lehetnek azoknak, akik éppen most menekülnek, vagy a menekülést, mint leendő életperspektívájukat fontolgatják.
Nem elhanyagolandó megállapítás, hogy aki ismerősök, barátok vagy rokonok oltalmazására számítva indul útnak, nem igazi menekült. A valódi meneküléshez éppen úgy nélkülözhetetlen az országút pora, ahogy a földön alvás. Lényeges az is, hogy honnan, hová menekülünk.
Tévedés azt hinni, hogy az út bárhová vezethet, mert a menekülésnek van egy bizonyos aurája, amit a menekült magával hordoz, és ami őt azzá teszi, ami. Anyám nem nézet volna azzal a rémült tekintettel az utcán vánszorgókra, ha nem hallja a távolban az ágyúzást. Ha mindez egy másik, békében pihenő kontinensen, mondjuk Ausztrália kengurunyomoktól barázdált mezőségein történik, csak a furcsa látnivalót fedezi föl, de mert, hogy tudta, kik ezek és honnét jönnek, és hogy az a szörnyű rontás megállíthatatlanul hömpölyög a nyomukban, legbelül maga is menekült lett, és egész életére az is maradt.
Tapasztalatból tudom, hogy a menekültnek megértésre is éppen annyira szüksége van, mint enni- és innivalóra. Ezt pedig csak ott kapja meg, ahol még látszik a felperzselt otthonának füstje. Az a menekült, aki ennél távolabbra bóklászik, már a jobb élet reményében mérlegel és számítgat. A menekülésnek csak egy célja van: az élet. Az, hogy jobb, kényelmesebb legyen, már más kategória.
Aki erre számít, kivonja magát a felelősség alól, mert bármilyen furcsa: a menekültnek is vannak kötelességei. Mindenekelőtt azt kell megkeresnie, miben és mennyire lehet a hasznára annak a közösségnek, amely őt befogadja. Meg kell szolgálnia a kenyeret és a szálláshelyet, amit kapott, úgy, ahogy arra a legjobb tudása szerint képes. Az új lakóhelyén építenie kell, hogy ez az építkezés – akár szellemi, akár gyakorlati értelemben vesszük – egyfajta minőségi akadályként állja útján annak a pusztításnak, ami őt a hazájából távozásra kényszerítette.
Ugyanilyen súllyal esik latba az is, hogy a menekült mennyire adja fel azt a civilizációs hozadékát, amit akaratán kívül magával hozott. Egy példa: nálunk otthon a zaccos bosnyák kávé volt divatban, amit a magyar kávékultúra ihatatlan pacsmagnak tart. Ha én, mint balkáni menekült elszánt harcot hirdettem volna a presszókávé ellen, hogy csak a zaccos az igazi, nagyon hamar ellenszenvessé válok. A kávét illetően (is) el kellett fogadnom az itteni szokásokat, de ez nem jelentette azt, hogy otthon nem főzhettem magamnak zaccos kávét, és ne kínálhattam meg vele a vendégeimet. Csak közbevetőleg jegyzem meg, hogy akik ittak ebből a nedűből, mind a kedvelőivé váltak.
Ha a menekülésnek létezik esztétikája, ami azért valljuk be, eléggé bizarr, talán itt, ebben a kitételben rejtőzködik: sosem szabad olyan messzire húzódni a szülőföldtől, hogy elveszítsük szem elől, mert ahhoz, hogy hol vagyunk, honnan jöttünk és hová igyekszünk, nélkülözhetetlen ez a mélységélességet keltő perspektíva.
Az ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel növeli az ön esélyeit a Bányai Tamás-díj megnyerésére.
Ehhez az íráshoz még nem érkezett adományozás.
Köszönöm István, jólesett a biztatása. Én is remélem, hogy eljut a mostaniakhoz, de a Regénytár lehetőségei végesek. Bízzunk a Google keresőjében. 🙂 Üdv és minden jót.
A legjobb írás, a legilletékesebbtől! Pont annyit és olyan finoman érzékeltet, amennyit és ahogyan kell!
Köszönjük meg azok nevében, akik már voltak menekültek, és akik még nem. Jó lenne, ha a mostaniak is olvashatnák…