A mesterek alkonya

2018-06-27
1.3K olvasó

Történt egy napon, hogy a világ összes szerkezete, berendezése és építménye megszűnt elromlani. Talán a fizika törvényeiben áll be valami változás – egyesek szerint az Úr keze volt a dologban, könyékig –, tény, hogy özvegy Vernyák Jánosné Matilka néni maga is meglepődött, amikor a nagy nehezen odakönyörgött vizes mester a nem oly régen még csöpögő csap láttán elképedve azt mondta:

– Drága nagyság, ennek az égvilágon semmi baja!

Matilka néni gépiesen keresztet vetett, és valami mentegetőzés félét motyogva, zavarában egy tízezres kiszállási díjat kínált fel a mesternek, ami pontosan a nyugdíja felét tette ki.

Rendes körülmények között Gelecsmei Rudi – így hívták a mestert – a pénzt habozás nélkül zsebre vágta volna, de most, a csillogóan új csap és a hasonlóan csillogó többi berendezés – Hajdú mosógép, neolitikum korabeli FÉG bojler és társai – láttán úgy vélte, ez nem csupán a néni Alzheimerének külső megnyilvánulása, hanem valami nagy szörnyűség kezdete.

A tízezrest elhárítva gyorsan távozott hát a helyszínről, de már a lépcsőházban felhívta Ramónát, a diszpécsert. A hölgy hangja furcsán idegen volt és fátyolos. Azt mondta, a terepen lévő munkatársak mind egy szálig csodálatos hibamentességekről számolnak be.

Gelecsmei Rudi szíve akkorát dobbant, hogy beleszédült. Hát mégis beteljesedett a jóslat! A mesterszakmában ugyanis kézen-közön terjedt az a szóbeszéd, hogy egy túlságosan megvágott kisnyugdíjas átkot szórt az egész szakmai kócerájra, mondván: „ Meglássátok, eljő majd az idő, amikor egy emberként kopik föl az állatok, annyira nem lesz szükség rátok, merthogy ez egy átok, ti gonosz állatok!”

A prófécia úgy látszik, a megvalósulás stádiumába lépett, szögezte le Gelecsmei Rudi, mert az utcán beleütközött a száraz valóságba. Egyszerűen arról volt szó, hogy semmi sem bírt meghibásodni vagy elhasználódni. Az utcasarkon összekoccanó kocsik ahelyett, hogy behorpadtak volna, lepattantak egymásról, mintha gumiból lettek volna. Az épületek megálltak a mállásban, pusztulásban, mint egyszeri csodagyerek a fejlődésben, hogy az esemény többi, láthatatlan vonatkozását ne is emlegessük.

Délután Gatyulek úr, a Kft. tulajdonosa válságtanácskozást tartott:

– Minden előjegyzésünket lemondták, beleértve a hosszú távú javításokat is – mondta síri hangon. – Ne érsetek félre, de mivel a konkurenciánál végzett tájékozódásom ugyanezt az eredményt hozta, alighanem lehúzhatjuk a redőnyt.

A munkanélkülivé lett Gelecsmei úgy tántorgott ki az utcára, mint akit egy husánggal hókon vágtak. Nem olyan régen még ő volt a császár falán a bokréta, ahol csak megjelent, kedvére dölyfösködhetett és nagyképűsködhetett, és annyi pénzt zsebelt be, amennyit nem szégyellt. Most meg itt van munka, azaz bevétel nélkül. Talán a nemrég vett Ferrarit is el kell majd adnia, nem beszélve az adriai nyaralóról, ami adóeltitkolási jelleggel épülgetett, és még nem volt készen.

Kábadt vánszorgása közepette egyszer csak egy füstös csehóban találta magát egy pohár tearummal a kezében. Körülötte csupa hozzá hasonló zombitekintetű mester iszogatott. Megismerte őket a testtartásukról meg arról, hogy lerítt róluk a hirtelen jött munkanélküliség. Nem volt kedve szóba állni senkivel, és senki sem akart diskurálni ővele. Tudták, hogy új időszámítás kezdődött és az új rend szerint soha, semmilyen körülmények között nem lesz szükség szerelő vagy javító mesterre.

Nem fárasztanánk az Olvasót azzal, hogy részleteiben ismertessük az rákövetkező napok és hetek eseményeit, amelyek a mesteremberek tömeges öngyilkosságát és/vagy szerzetesnek, remetének állását hozták magukkal. Mindezt átugorva tegyük elbeszélésünk helyszínét vissza ugyanabba a csehóba, ahová történetünk elején Gelecsmeit bevitte a lába. A helyzet azóta nem sokat változott, csak a vendégsereg cserélődött ki. Az üveges tekintetű, poharuk fenekére bambuló mesterek eltűntek és vidám, tettrekész bölcsészek kerültek a helyükre. A konyhában révetegen mosogató Gelecsmei – könyörületből kapta meg ezt az állást, mert a romlásmentesség nem terjedt ki a poharak koszolhatatlanságára – a beszédükből néha elkapott egy-egy foszlányt. Legtöbbször arra panaszkodtak, milyen sok lett a munkájuk manapság.

– Ma délután három verselemzésem van, három különböző címen. Alig győzöm a strapát. Nem vennél át legalább egyet, például Kosztolányit? – kérdezte valaki.

– Édes öregem! Ha tudnád, mennyire be vagyok táblázva! Ki sem látok a sok kreatív oktatásból meg szövegjavításból. Már ott tartok, hogy tapasztalatlan elsőéveseket lökdösök be a mélyvízbe.

– Mi tagadás, nagyon ránk jár a rúd – mondta megadóan az előbbi hang. – De legalább megéri.

– Nanáhogy! – mondta a második. – A jó bölcsész aranyat ér. Mondom is a fiamnak: Juci, ne kínlódj a barkácsolással a műszakiaknál, az a kutyát sem érdekli. A jövő a magyar nyelv és az irodalom, különös tekintettel a lingvisztikára!

– Ilyen világot élünk: lingvisztikai alapon a lelkünket is kiadjuk – sóhajtozott az első álságosan.

– De legalább megvan az adriai nyaraló, meg a Ferrari – kuncogott a második.

– Meg bizony – így az első. – Na, erre igyunk!

És ittak.

 

Az ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel növeli az ön esélyeit a Bányai Tamás-díj megnyerésére.

Ehhez az íráshoz még nem érkezett adományozás.

Tóth Cakan

(1991., Budapest) Többféle prózai műfajban, de kizárólag internetes portálokon publikál, különféle álneveken. Anyakönyvezett nevét először honlapunkon használta, elsősorban az Irodalmi Élet főszerkesztője, Benői Sztipán biztatására. Meggyőződéssel vallja, hogy a nyomtatott irodalom ideje leáldozóban van, mert könyvet már alig olvas valaki. Ezért a netes irodalomnak rövidnek, humorosnak és lényegretörőnek kell lennie.

7 Comments

Vélemény, hozzászólás?

FelFEL