Természetes, hogy özvegy Soltész Ferencné nem volt boszorkány, ezt a gúnynevet a kisebbik Ferenczi ragasztotta rá 1987 őszén a rexasztalon csapkodva a röhögéstől, amikor meghallotta a történteket. Lánya, Marika továbbra is gondozta, ápolta, de – és erről senkinek soha nem beszélt – valami eltört benne, már nem tudott azzal a tisztelettel és szeretettel nézni hozzájuk költöztetett édesanyjára, mint annak előtte. Amikor az unokákat azzal vigasztalta, hogy „nem akart rosszat a dédi, nem akart ő rosszat”, azok csendesen meghallgatták, de a szemén látták, hogy nem úgy gondolja, ahogy mondja.
Soltészné már vagy húsz esztendeje élt egyedül. Rendkívüli munkabírású, szívós asszony volt, olyan házi balesetek és olyan műtétek sorát élte túl, amelyekből másnak egy is elég volna, ám ő mindegyikből teljes életörömmel tért vissza a ház körüli teendőkhöz. Az udvar tiszta, rendezett volt, a hátsó gyümölcsöst kiadta bérbe, a házon belül pedig a konyhában alakított ki magának egy kis fekvőhelyet, így a szobákat csak nagyon ritkán kellett takarítania. Szerette, ha a gyerekek és az unokák felkeresik, rendkívüli fegyelemmel megtakarított pénzéből ünneppekkor kisebb-nagyobb összegeket adott nekik, a napjai során pedig, ha végzett a teendőivel, szeretett kiülni a ház elé, és szóba elegyedni a szomszédokkal meg a járókelőkkel. A családi idillben akkor állt be fordulat, amikor egy Mária-napi közös ebéd után, amelyet Marikáéknál költöttek el, a dédi játszani kezdett az unokákkal, majd hirtelen felnézett, és azt kérdezte:
– Marikám, mikor eszünk már?
A lány gyanútlanul felelt:
– De hát most ebédeltünk, anyuka.
– Ja, tudom, a káposzta – bólintott Soltészné.
Valójában sültek voltak vegyes körettel, előtte pedig csontleves. Marikáék nem tulajdonítottak különösebb jelentőséget az esetnek, véletlen, gondolták mind, de valami rossz érzés azért maradt bennük.
Nem alaptalanul. Alig telt el néhány nap, amikor Marika férje, Sándor, útban hazafelé anyósa felé került, részben, hogy a rekesznyi szódát, amelyet Soltészné annyira szeretett, frissre cserélje, részben, hogy megkérdezze, szüksége van-e még valamire. A dédi megörült neki, kedvelte a vejét, ráadásul az utolsó szódásüvegben talán két adagnyi ital lötyögött még. Kicserélték a rekeszt, majd az asszony gondosan elhelyezett egy új palackot a kredencen fekvő alumínium tálcán, végül ünnepélyesen felhajtott egy fél pohárral a friss csapolásból. Látszott, hogy jól esett neki a pezsgő nedű.
– Nem kellene annyi szénsavasat innia, anyuka – mondta a férfi.
– Én nem tudok mást inni, a sima víz nem oltja a szomjamat.
– Nem félti a gyomrát?
– Mitől félteném?
– Azt mondja meg, anyuka, kell még valami? Mit hozzak?
– Szódát, kisfiam. Már alig van az utolsó üvegben.
Sándor gyöngéden vállon veregette az asszonyt azzal, hogy rendben van, majd hoz, és magára hagyta. Otthon megbeszélték az ügyet, megállapították, hogy a felejtés kórja most már biztosan a hatalmába kerítette a dédit, és megegyeztek, hogy Marika másnap beugrik az SZTK-ba Zilahi doktorhoz megkérdezni, mi ilyenkor a teendő. Az orvos lakonikusan annyit válaszolt:
– Figyeljetek oda rá jobban, erre nincs gyógyszer.
Az elkövetkező időszakban megpróbálkoztak a cédulázással. Apró üzeneteket ragasztgattak ajtókra, kredencre, hűtőre, de nem sokat értek el vele, mert a dédi egy idő után azt is elfelejtette, hogy meg kellene nézni a cédulákat. Érdekes módon mindezek ellenére nem keveredett bajba, lényegében ellátta magát, de egyes dolgok beszerzésében azért jól jött a család segítsége.
Újabb fordulatra karácsonykor került sor. Az egész nagycsalád összegyűlt Marikáék házában. A főfogások elköltéséig rendben ment minden, de amikor a süteményeket adták fel, az egyik dédunoka, Lacika sírva kiáltott fel:
– Miért nincs mákos bejgli? Dédi, miért nem sütöttél?
Marika megrázta a karjánál fogva.
– Hallgass! – sziszegte, majd a gyerek füléhez hajolva folytatta. – Mondtam neked, hogy a dédi most nem tud csinálni.
– De miért nem? – zokogott Lacika.
– Jaj, édesem, hát öreg vagyok én már ahhoz – mosolygott rá a dédmama, amitől a gyerek nehezen, de valahogy mégis megnyugodott. Soltészné ezután három körben is alaposan elvert mindenkit kanasztában, majd hörpintve egyet a tojáslikőrből, amelyet lánya házi barackpálinkából, tojásból, tejszínből és ízesítőkből készített, megkérdezte.
– Na, és idén melyik bejglit csináltam jobban: a diósat vagy a mákosat?
A vacsorát követően a család megbeszélte, hogy a dédire eztán felváltva vigyáznak, törekedve arra, hogy folyamatosan legyen nála valaki. Újévig a beosztást is megbeszélték. A dolog egyébként jól működött, kora tavaszig nem is volt gond. Akkor azonban Sándor egy hétvégén átugrott megmetszeni a gyümölcsfákat. Előbb a házba ment, ahol Soltészné már hajnal óta tett-vett, bár, igaz, értelmetlenül, hiszen a fűtési szezonban tényleg csak a konyhát használta, és mivel nem főzött, hanem a téeszmenzáról hozatta neki a család az ebédet, a helyiség kitakarítása pedig tizenöt percnél többet nem vett igénybe. Sándor mindenestere köszönt neki, majd háromszor is elmondta, hogy a kertben fog dolgozni. Magával vitte a kislétrát, az alma- és szilvafáknál arról dolgozott, az előkertben égbe nyúló öreg, de bőven termő cseresznyefára pedig onnan kapaszkodott fel. Épp azon tevékenykedett, amikor a dédi a konyhapultot letörölvén megpihent kissé, kinézett a tornácról, és észrevette, hogy a létrát kint felejtette. Kiment hát, és visszatámasztotta a tornácon a fal mellé. Sándor csak egy negyed óra múltán vette észre. Leugrott volna ő, ebből a magasságból még bárki kibírta volna, ha nem járt volna két hónapja a traumatológiára a térdével. Mindkettőben olyan éktelek kopás nehezített meg minden lépést, hogy Sándor legszívesebben üvöltött volna tőle. Hiába rikoltozott Soltésznének, ő közben visszatért a konyhába, és a gázcsőre akasztott kis Sokol rádión a Kossuth híreit hallgatta. Sándort végül Ferenczi szedte le, aki a szomszéd udvaron a Simson kipufogójának hegesztése közben hallotta meg a segélykiáltásokat.
Az esetnek híre ment, a család most már kicsit kényelmetlenül érezte magát a dédi viselkedése miatt, aki nyár elején – megfeledkezvén arról, hogy a tornác melletti virágágyásokat rendezgeti – Marikát nyakon öntötte egy lavór mosogatóvízzel, augusztusban pedig kívülről rázárta a riglit a kerti budira, amelyben Lacika ücsörgött. Ősszel a családtagok a stratégiai váltás mellett döntöttek, és elkezdtek helyet keresni Soltésznének valamelyik városi idősek otthonában.
A dédi azonban soha nem került otthonba. Nem sokkal a döntés után Sándor ismét kilátogatott a házba, és úgy döntött, egyszerre több dolgot intéz majd el. Korán kiugrott a Ladával a gáztelepre, és hozott egy teli palackot. De nem szerelte fel azonnal, gondolta, elég ebéd után, addig a dédi úgysem használja. Inkább kiment a fészerbe, ahol elő volt már készítve a cefre és a főző. Sándor tíz éve főzte titokban a pálinkát otthoni használatra, addig nem jelentették fel, mert a kész termékből minden alkalommal szépen kistafírungozta a szomszédokat is. A délelőtt folyamán lefőzött egy üstöt, és hát nem tudott ellenállni a kísértésnek, meghúzta a rézelejét, majd, amikor a főzet hűlt, két stampedlit is bedobott. Meglehetősen jó kedvvel kezdett hozzá a palack felszereléséhez. Amikor végzett, megnyitotta, tesztelte. Úgy ítélte meg, hogy a rózsák teljesítménye nem megfelelő. Elzárta a palack csapját, majd levette a rózsákat, és látta, hogy mindegyik alaposan elszennyeződött belül. Emlékezett, hogy kint a fészerben van ár nagyon erős acélkefe, sőt valami jobbféle súrolószer is, amit a sógor hozott az NDK-ból. Amikor kiment, a sarokban elgondolkozva üldögélő dédi odalépett a tűzhelyhez, vizsgálgatta, visszatette a rózsákat, majd miután ellenőrízte a palackot, és látta, hogy nem működik, feltekerte. A régimódi tűzhelyből azonnal ömleni kezdett a gáz. Soltészné békésen elindult a kerti budi felé, amelynek használatáról – csak hogy a benti kicsi fürdőt ne kelljen takarítani – a komoly fagyokig soha nem mondott le.
Sándor mindebből semmit sem vett észre, a drótkefét hamar megtalálta, de az oldószert hosszasan keresgélte a vödrök és tubusok között. Mikor megtalálta, a tornácra vonult, lerakodta az eszközöket, és rágyújtott egy cigarettára. Hosszasan szipákolt, de még égett a csikk vége, amikor a házba lépett.
Annyit érdemes tudni még, hogy Ferenczit, miután meghallotta a rexasztalon történteket, Marika személyes vágta szájon úgy az ÁFÉSZ-boltban, hogy nekitántorodott a Panda jégkrémes hűtőpultnak. Az esetről eztán kevesen beszéltek.
Az ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel növeli az ön esélyeit a Bányai Tamás-díj megnyerésére.
Ehhez az íráshoz még nem érkezett adományozás.